Búcsú a válogatottságtól - vlv-interjú Hosnyánszky Norberttel

hozzászólás, 2021.09.15.

Hosnyánszky Norbert - nem tudunk másként fogalmazni - bölcs emberré vált! Most, hogy búcsút int a válogatottságnak (a Honvédban még folytatja), s a tokiói bronzéremhez vezető útról, a csapatról és saját teljesítményéről faggattuk, sztoikus nyugalommal és mély belátással fogalmazza meg minden mondatát. De kár, hogy már 37 éves...

HOSNYÁNSZYK NORBERT a vlv-nek:

- Kezdjük a lényeggel. Nem titok, hogy az aranyéremért mentél Tokióba, ezért is tértél vissza a válogatottba egy kis pihenés után, ezért vállaltad az olimpia elhalasztása miatti plusz egy éves munkát. Most így első blikkre, tömör véleményt megfogalmazva mit gondolsz a tokiói bronzéremről? Elégedett vagy?

- Utólag, több hét elteltével azt mondom: elégedett vagyok. De már ott a helyszínen, az elődöntőbeli vereség után gyorsan fel kellett dolgozni a történteket, úgyhogy én igazából már a bronzmeccs előtt nem nagyon gondoltam az aranyéremre, s ahogy telik az idő, egyre kevésbé foglalkoztat az "elveszített lehetőség", inkább örülök annak, hogy ilyen szép eredményt értünk el.

- Akkor a közepébe is vágok: lehet tudni, hogy amikor Rióban, a negyeddöntőben ötméteresekkel kikaptatok Montenegrótól, napokig nem szólaltál meg. Ami akkor történt, az segített a mostani elődöntőbeli vereség feldolgozásában?

- Az egészen más szituáció volt, a negyeddöntő mindig menny vagy pokol. Egy ezen a ponton elszenvedett vereségnél kell igazán valamiféle motivációt találni, hogy a legjobb elérhető helyezésért, az ötödik helyért még érdemes harcolni. S hogy fel lehet pörögni ilyen célért - nem egyszerű ebben a helyzetben még két mérkőzést játszani. Itt most tudtuk, hogy "az első legfontosabb" mérkőzést megnyertük, éremért fogunk vízbe szállni. Fényesebb éremre gondoltunk, de azt gondolom, hogy ezzel is elégedettek lehetünk.

- Amikor visszatértél a válogatottba és az újságírók igazi szenzációként tálalták a hírt, az orrod elé dugták a mikrofonokat, akkor mi volt a motivációd? És most visszagondolva, megérte-e mindaz a munka, amit ebbe beletettél?

- Abszolút! És hálával tartozom a csapattársaimnak, a szövetségi kapitánynak és rajta kívül még nagyon sok edzőnek. A visszatérésem óta egy Európa-bajnoki aranyat és egy olimpiai bronzérmet nyertünk, azt gondolom, hogy ez még százszor annyi munkát is megért volna!

Fotók: Kovács Tamás (MTI), Illyés Tibor (MTI) és vlv

- Hogy emlékszel vissza a közvetlen olimpiai felkészülésre? A szokásosnál kicsit kevesebb idő volt, a Covid is éreztette még a hatását valamennyire. Ahogy közeledtünk az utazás felé, úgy kezdtetek el meccseket játszani - mi maradt meg benned erről az időszakról? Személy szerint voltak-e gondjaid?

- Említésre méltó gondjaim nem voltak. Ahogy minden idősödő játékosnál, jelentkeztek pici vállfájások, de ezeket jól tudtuk kezelni, Szépen lassan csordogált a munka, nem néztem nagyon előre, mindig az aktuális napi feladatra koncentráltam. Arra, hogy el tudjam végezni azt a munkát, amit kell, mert ennyi idősen azért már nem egészen egyszerű dolog ez. Éreztem, hogy egyre jobb formába kerülök, elkezdtem egy diétát, aminek köszönhetően nyolc kilót fogytam a felkészülés alatt - mindenképpen pozitív érzésekkel fejeztem be a felkészülést.

- Voltak-e olyan speciális gyakorlataid, különleges edzésmunkád, amiket, amit kifejezetten a "korodból adódóan" végeztél?

- Speciális edzéseim nincsenek, ugyanazt csinálom, amit a többiek, egyetlen dolog van, ami nincs jó hatással rám, a túl sok súlyzós konditermi edzés, de ez nem újdonság, jellemző volt rám 20 évvel ezelőtt is. Idősebbként ez még jobban érzékelhető.

- Ezt figyelembe veszik az edzőid?

- Igen, többnyire súlyzó nélkül dolgozom, vagy saját testsúllyal, és alternatív sportágak művelésével tartom karban magam, hogy meglegyen a kellő szárazföldi mozgás, de a súlyzós edzések nem használnak nekem.

- Mik ezek a kiegészítő sportágak?

- Sokféle lehet, elég aktív vagyok, például a padel, nyáron a wakeboard, a kosárlabda vagy bármi más.

- Térjünk vissza a felkészülés utolsó időszakához. Milyen volt a célegyenesbe fordulás?

- Jöttek a meccsek és azok nagyon hasznosak voltak. Horvátországba kifejezetten jó periódusban utaztunk, jól játszottunk, viszonylag simán vertük meg a horvátokat minden alkalommal, aztán folytatódott tovább az itthoni munka. Kiutazáskor Tocsigiben nagyon hasznos egy hetet töltöttünk el a spanyol válogatottal, amely négyből négyszer nagyon simán megvert minket. Ez arra volt jó, hogy lássuk: még nagyon sokat kell dolgozni ahhoz, hogy eredményesek legyünk az olimpián. Össze is kaptuk magunkat, úgy gondolom, hogy inkább fejben kellett változtatni, sokkal jobban koncentrálni. Ebben tényleg sokat segített, hogy a spanyolok elbántak velünk azokon az edzőmeccseken.

- Az első csoportmérkőzés a tokiói tornán rögtön egy pofon volt, a görögöktől. Volt ennek lelki hatása rátok? Különösen azután, hogy Tocsigiból érkeztetek, ahol ugye, nem vollt túl sikeres a történet...

- Nevezhetjük pofonnak, igen. Pedig az első negyed úgy zajlott, ahogy én elképzeltem, ahogy mindannyian elképzeltük. 5:2-re vezettünk, szépen csordogált a meccs, azért ők is találnak gólokat, de mi többet találunk. Le fog menni ez a mérkőzés, nyerünk néhány góllal - hát, nem így lett. Valóban pofon volt, de mindenki tudta, hogy igazából nincs nagy jelentőségük a csoportban elért ereményeknek, nyilván tovább kell jutni, de tudtuk, hogy ez mindenképpen meglesz. Hogy a negyeddöntőben kit kapunk, az gyakorlatilag mindegy, mert ott már csak nehéz ellenfél jöhet.

- Akkor az a bizonyos negyeddöntő... Sok vélemény volt, a leggyakrabban talán azt lehetett hallani, hogy nem szabad túlizgulni, mert az görcsössé tesz. Te személy szerint hogy készültél erre a sorsdöntő mérkőzésre?

- Nem szabad túlizgulni... - ezt kívülről könnyű mondani. De azért ez nem csupán egy mérkőzés. Az egész olimpia érzelmektől túlfűtött hangulatban telik egy sportoló számára, az országunkat képviseljük, óriási a felelősség rajtunk, miközben hatalmas megtiszteltetésként éljük ezt meg. A negyeddöntő pedig - élet-halál harc. Ha nyersz, akkor minden csodálatos, hiszen biztos, hogy éremért játszol, de ha veszítesz... Attól jöhet a görcsösség, ha a játékosok félnek a vereségtől, ha arra gondolnak: mi lesz, hogyha nem sikerül. Ezeket a gondolatokat kell ilyenkor elhessegetni.

- Hogy emlékszel vissza erre a horvátok elleni negyeddöntőre? Voltak-e kritikus pillanatai? Mikor érezted, hogy meglesz?

- Az elején kaptunk egy-két olyan emberhátránygólt, amit blokkhiba előzött meg, könnyű gólnak tűnhettek kívülről. Ezután viszont egyenlítettünk és végig kézben tartottuk a mérkőzést. Egy negyedöntőben soha nem fogja senki azt érezni, hogy ez megvan, még akkor sem, ha öttel vezet, mert olyan felfűtött állapotban van, hogy ilyesmire nem is gondol, de azért az utolsó két percben, amikor hárommal vezettünk, már mindannyian tudtuk, hogy ez meglesz.

- Mekkora megkönnyebbülés volt...?

- Hát az óriási... Semmivel nem lehet összehasonlítani.

- A görögök jöttek megint. Elemeztétek az ellenük vívott első meccsen elkövetett hibákat, gondolhattátok, hogy azóta fejlődtetek, de sajnos a görögök is...

- A görög válogatott négy-öt éve egy remek csapat. Azt gondolom, hogy már hamarabb is elérhettek volna komoly sikert, ha a kapusuk úgy véd, mint ahogy most védett. A gyenge pontjuk mindig a kapus volt és ezen az olimpián ez a srác (Emmanuil Cerdevasz - a szerk.) jól védett. Abszolút megérdemelten jutottak a döntőbe, nem is akarom keresni a hibáinkat. Nem arról volt szó, hogy mi elrontottuk, nem, ezt ők nyerték meg. Megérdemelték, egyszer kaptak ki az egész torna folyamán, a döntőben. Nincs ezen mit magyarázni, ők jobban megérdemelték, hogy döntőt játszhattak.

- A bronzmeccsen a spanyolokat kellett legyőzni - a friss csalódottság és tocsigi emlékek összes terhével. Nem tudom, volt-e köztetek személyes kapcsolat utalások, szemkontaktus, visszaköszönt-e bármilyen formában az a néhány edzőmeccs...

- Mindenki tudja, hogy egész más egy kétkapu, ahol két edző vezeti a mérkőzést és egy olimpiai éremért folyó találkozó, ahol "rendes" bírók vannak - bár hozzáteszem, nekünk nagy előnyünk nem származott abból, hogy két igazi játékvezető bíráskodott Tokióban... De senki nem gondolt arra, hogy fú, négyszer kikaptunk tőlük Tocsigiban. Arra számítottunk, hogy szoros, egygólos meccs lesz, szerencsére a vége simább lett. Fel voltunk készülve arra, hogy csak a legvégén dől el, mert a spanyolok végig remek formában játszottak. Gyakorlatilag másfél-két hónapon keresztül csúcsformát mutattak, lehet, hogy pont ez volt a baj az ő szempontjukból, kicsit elfáradtak a végére.

- A magyar csapatban te voltál a legidősebb játékos. Tudom, mert nyilatkoztad korábban, hogy Dumi a csapatkapitány, nem szerencsés, ha két ember is kiabál, s ezzel jelezted a pozíciódat. Mégis érdekel, hogy a torna során vagy meccsek közben volt-e olyan feladatod, amit egy "rutinos öreg" vállal magára, egyszerűen a több évtizedes tapasztalatai és a tekintélye alapján.

- Voltak olyan szituációk, amikor egy rosszabbul sikerült meccs vagy az elveszített elődöntő után beszélgettem játékosokkal, hogy egyáltalán megtudjam, mennyire hagyott nyomot rajtuk a kudarc, mennyire kell felpörgetni őket, meggyőzni arról, hogy mekkora dolog olimpián bronzéremért játszani. Voltak olyanok, akik le voltak törve, de éreztem rajtuk, hogy tisztában vannak azzal, hogy itt olimpiai bronzérmet lehet szerezni. Volt, aki hamarabb átlendült a mélyponton, volt, aki hosszabb ideig volt szomorú. Tartottunk csapatmegbeszélést, mindenki elmondta akár a személyes, akár a vízilabdával kapcsolatos problémáit. Ezeket megbeszéltük, volt mire támaszkodni, de nagyjából mindenki tudta a dolgát, senkit nem kellett a földről összevakarni, hogy fepörögjön és akarja ezt a bronzérmet.

- A statisztikát böngészve látszik, hogy meccsenként átlagosan 10,3 perc jutott neked a tornán és a csoportkör után következő valamennyi ki-ki meccsen kipontozódtál. Ez nyilván abból adódik, hogy olyan védőmunkát végeztél, ami ezzel jár. Ennek ismeretében is kérdezem, hogy a magad részéről elégedett vagy-e azzal amit a vízben nyújtottál.

- Abban az időben, amit a vízben tudtam tölteni... Voltak hiányérzeteim olyan szempontból, hogy eltelt úgy fontos meccs, hogy nem jutottam még lövési lehetőséghez sem. Ez valóban a feladatomnak volt betudható, fognom kellett a centert. Sajnos a játékvetetői felfogás ilyen, ez most már valószínűleg így is marad, ameddig én játszom: elég hamar jönnek a kiállítások, gyorsan össze lehet szedni azt a három hibapontot. Talán alakulhatott volna másként is, de azt gondoltam, hogy 37 évesen nem jó a szeményes "nyűgömet" ráerőltetni a csapatra, elérve, hogy esetleg többet játsszak kicsit ezen vagy azon az oldalon, s többet lőhessek. Azt gondoltam, hogy ez nem vezetne jóra. Őszintén mondom, egyetlen meccs előtt sem jutott eszembe a saját személyes "dolgom", mindig az lebegett a szemem előtt, hogy azt akarom jól csinálni, ahhoz akarok hozzájárulni, amitől eggyel több gólt lövünk, mint az ellenfél. A feladatomat megpróbáltam elvégezni tiszteséggel, azt gondolom, amennyire tőlem telt, ez sikerült is. A vége pedig egy bronzérem lett, aminek örülök.

- Bejelentetted, hogy a válogatottban már nem szerepelsz. De - és most provokállak! - miért is nem? A 37 éves életkorod, vagy a válogatottsággal fárasztó munka vagy a család miatt?

- Azért 40 leszek a párizsi olimpia idején, szerintem válogatottban játszani ebben a korban már nem szabad. Egyrészt az ember nem bír már annyit fizikailag, nem képes annyit edzeni, fejben is más már, azt gondolom, itt az ideje, hogy a válogatottságiot befejezzem. Rengeteg jó játékos van, akiknek teret kell adni a jövőben.

- Látsz "utódjelölteket".

- Sok jó játékos van. Ha arra a posztra gondolunk, amin én játszottam ezen az olimpián, arra is vannak játékosok, olyanok, akik elöl, támadásban is hasznosak. Nem szeretnék neveket említeni, mert kihagyhatnék valakit, hiszen többen vannak ilyenek. Akár a juniorválogatottból is oda kerülhetnek - tiszta szívből fogok nekik szurkolni. Párizsba nagyon szívesen elutazom majd megnézni őket és szurkolni nekik.

- Azért rögzítsük, hogy a klubban, a Honvédban még folytatod. Van elképzelésed, hogy meddig?

- Amíg élvezem a vízilabdát. Az edzésekről ezt már most sem mondhatom el, de tudom, kellenek ahhoz, hogy tudjam élvezni a játékot. Szükség van visszajelzésekre is, de én magam is meg tudom ítélni, érzem, hogy még jó vagyok és nem a 13-14. ember, mert azt gondolom, hogy 37 évesen annak már nem lenne semmi értelme. Ameddig eredményes tudok lenni, addig élvezem a játékot, s akarom csinálni - egyelőre ezt a mostani szezont látom magam előtt.

- Van-e bármi, amit mondanál még, de nem kérdeztem meg?

- Az óriási köszönet, hogy ilyen sok-sok évig játszhattam a magyar válogatottban és képviselhettem a hazámat. Azért is, hogy ezáltal lettem ilyen ember, hiszen az élsport megadta azt a lehetőséget, hogy olyan közegben tölthessem el életem eddigi részét, amelyre büszke lehetek. Csak köszönettel tartozom a sok játékostársnak, az edzőknek, vezetőknek, akikkel együtt dolgoztam.

- Köszönöm a beszélgetést! Várjuk még a Hosi-gólokat, ha "csak" klubszinten is...