Märcz Tamás: ,,Sokan úgy gratuláltak, mint ha aranyérmet nyertünk volna,,

hozzászólás, 2021.08.25.

Hosszú beszélgetés a szövetségi kapitánnyal az olimpiai bronzéremhez vezető útról, csalódásról és frenetikus örömről, a végletek közötti átmeneti időszak történéseiről, ellenfelekről és segítőkről, a közeljövő sürgető teendőiről. vlv-interjú.

MÄRCZ TAMÁS a vlv-nek:

- Gratulálok a bronzéremhez! Előtte aláírtad volna látatlanban?

- Köszönjük szépen. Az olimpia előtt azt mondtam, hogy reális célnak tartom a csapattal az éremszerzést, de 7-8 csapat pályázott a legjobb három helyezésre. Nehéz dolog, hogy az ember mit írna alá előre, mert a személyes várakozásom és a csapat törekvése is a legmagasabb helyezés elérése volt. Ugyanakkor, ahogy előtte is feltételeztük: azért nem "egyszerű eset" az olimpiai tornán érmet nyerni.

Hogy konkrét választ adjak: nem írtam volna semmit alá, mentem volna azon az úton, amit megterveztünk a magunk számára. Most azt látom, hogy bárkivel találkozom, őszinte gratulációt kapok, és sokan nagyra értékelik a megszerzett bronzéremet és a csapat által nyújtott teljesítényt.

- Utólag értékelve a felkészülés időszakát, volt-e bármi, amit a tapasztalatok birtokában másként csinálnál? Akár az edzőpartnerek szempontjából, akár a munkán belüli arányok eltolásával más irányba.

- Nem nagyon változtatnék. Esetleg kibővíteném, és még több hangsúlyt fektetnék olyan speciális feladatokra, amelyek segítségével előrelépés történhetne az esetleges hiányosságainkban, de az is igaz, hogy ezen a téren leginkább az egész éves tudatos munka hozhatná meg az általam elvárt változást.

Szerintem nagyon jól sikerült a felkészítés felépítése, jók voltak az edzőpartnerek is. A horvátországi edzőtáborozást pedig nemcsak az erős ellenfél miatt iktattuk programba, hanem fontosnak tartottam, hogy a Covid-helyzet bezártsága után legyen egy kis kimozdulás, töltsünk a tenger mellett néhány napot, ami kizökkent bennünket és picit feltölti a játékosainkat.

A Benu Kupa csapatválasztása is jól szolgálta a felkészülést, a két edzőpartnerünk, a horvát és a spanyol válogatott mellett a Tokióról épphogy lemaradt oroszokat hívtuk meg, amivel ritka erős mezőny jött össze a tornára.

A horvátországi meccsek pozitív hatásúak voltak, domináltunk a játékban, a két hivatalos találkozón nyertünk is. A budapesti mérkőzést viszont elveszítettük, ami jelezte, hogy a horvátok a teljes csapatukkal komoly erőt képviselnek. Kellő időben jött figyelmeztetés volt ez még akkor is, ha azon a Benu Kupa-találkozón Varga Dénes, Hárai Balázs és Hosnyánszky Norbert nem volt a 13-as keretben.

Fotók: Illyés Tibor, Czegédi Zsolt, Kovács Tamás (mind MTI), tévékép (M4 Sport) és vlv

A spanyolokkal nagyon szerettem volna együtt edzőtáborozni közvetlenül az olimpia előtt, ami végül sikerült is. Látszódott az elmúlt években, hogy borzasztóan jók és a játékosok életkora alapján feltételezni lehetett, hogy még tovább javulnak az olimpiára, ráadásul Famera "becserélésével" is erősödtek. Feltételeztem, hogy ha valaki felhozhat minket a játékban, akkor az a spanyol csapat, hiszen nagy ritmust diktálnak, korszerű vízilabdát játszanak és mindenképpen motiváló az ellenük játszott edzőmérkőzés. Ki is derült már az első ojamai kétkapuk után, hogy mérkőzéshiányunk van, bizonyos játékelemeben le voltunk hozzájuk képest maradva. Bár egyértelműen mindkét fél számára hasznos volt a közös készülés, éreztem, hogy nem mi fogjuk felhozni őket, hanem ez inkább fordítva lesz.

- Okozott ez valamiféle lelki törést a játékosokban? Dumi akkori nyilatkozatából kicsit ijesztő kép bontakozott ki...

- Lelki törést ugyan nem okozott, de mindenki magasabbra tette a koncentráció szintjét az edzőtábor utolsó napjaira, illetve az egész olimpiai játék idejére. A spanyolok elképesztő játékot produkáltak azokon az edzőmeccseken. Egyértelműen domináltak és ijesztően jó formában voltak már akkor. Az egymás ellen játszott mérkőzések felszínre hozták a hiányosságainkat, nem engedték elhitetni magunkkal, hogy már elég jók vagyunk. Szépen fejlődtünk az alatt az egy hét alatt, még ha nem is értük el a csúcsformánkat a csoportkör kezdetére.

- Azt veszem ki a szavaidból, hogy ez a két edzőpartner nagyon sokat lendített a dolgokon. Nyilván sokat számított a körítés is, hogy mennyi idővel a torna előtt jöttek ezek a fontos tapasztalatok, hogy az ojamai helyen már voltatok a kvangdzsui vb előtt, minden ismerős volt most, még a szállodaszemélyzet is.

- Szó szerint így volt. Amikor leléptünk a buszról, bár maszkban, de jöttek elénk sorban azok a japán vendéglátók, akikkel már találkoztunk és a tiszteletünkre rendezett ünnepségen is olyanok köszöntöttek minket a városvezetés nevében, akik már ismerőseink voltak. Tényleg minden visszaköszönt, az étkezéstől kezdve a szobákig, nem tudom, a többieknél hogy volt, de én például ugyanazt a szobát kaptam, mint két évvel ezelőtt. Még erre is figyeltek - hacsak nem véletlen volt, de nem hiszem, mert a japánoknál nem nagyon vannak véletlenek.

Ez mindenképpen jó volt, egy kicsit hazai pálya lett számunkra az a felkészülési, akklimatizációs helyszín.

- Aztán átköltöztetek az olimpiai faluba. Milyenek voltak az ottani körülmények? Sok "újoncunk" volt, ők életükben nem laktak még olimpiai faluban. Másrészt itt volt ez a Covid-hisztéria, ami a megérkezéstől kezdve végigkísérte a teljes időt. Ez hatott-e rátok, hogyan befolyásolta-e a hangulatot, a munkát?

- Meglepő, de nem. Annyi, hogy a maszkviselés folyamatosan kötelező volt, ezt is annyira megszoktuk, hogy amikor hazajöttünk, szinte hiányzott, automatikusan húzogatni akartam az orrom fölé a nem létező maszkot... Még épületen belül is maszkkal közlekedtünk a faluban. Az étteremben nejlonkesztyűt kellett felhúzni, folyamatosan fertőtlenítettük a kezünket, de ezeken kívül nem okozott kellemetlenséget a helyzet és nagyon flottul szerveztek meg mindent a japánok, nem volt zavaró tényező. Egy példa: az eredményhirdetésnél néhányan a dobogón lehúzták a maszkot - nem mi voltunk azok először, hanem egy másik csapat játékosai -, a szervezők nem kezdtek el kiabálni, nem mentek oda az illetőhöz, hanem egy tábla felemelésével jelezték, hogy "Maszkot fel!".

Amíg kint voltunk Japánban és ez Ojamával együtt három hét volt, nem emlékszem olyan helyzetre, hogy japán embert láttam volna maszk nélkül, vagy olyat, akin volt ugyan, de félrecsúszott, nem takarta el az orrát. Precízek, rendszeretők a japánok.

A sportolók kicsit lazábban kezelték ezt, főleg a konditeremben, de ez sem a mieinkre volt jellemző.

- Mikor a Tokió előtti interjút csináltuk, még teljesen ködös volt, hogy a 12+1-es rendszerben hogy legyen, meg lehet-e kockáztatni, hogy csak egy kapussal vág neki egy csapat a meccsének. Találgattuk, hogy a bírói felfogás figyelembe veszi-e a kisebb létszámot és esetleg kevesebb lesz a kiállítás. Aztán nagyon gyorsan kiderült, hogy nem lehet két kapust nevezni, mert minden egyes mezőnyjátékosra szükség van, Fór-hátrány-párbajokká váltak a meccsek. Jól gondolom?

- Igen. Természetesen a kiutazás előtt megvolt a terv, hogy hogyan oldjuk meg azt a helyzetet, amikor egy kapust írunk be, vagy a hagyományok alapján „bepréseljük” a csapatba mind a két kapust a 12 nevezhető játékos közé. Mint látható volt a Japán és Dél-Afrika elleni két meccsünket leszámítva minden alkalommal egy kapust nevezésével éltünk, ami nem volt kirívó, hiszen nagyon ritkán fordult elő, hogy egy válogatottnál két kapust írtak be az adott mérkőzésre.

A sok kiállítás kifejezetten trend volt, a meccsek előtti stábmegbeszélésen elég egyértelmű helyzet rajzolódott ki: ezt most nem lehet másképp csinálni, egy kapussal kell "lehozni". Azon lehetett lamentálni, hogy mi legyen a megosztás. Alapvetően Viktornak akartuk adni ezt az olimpiát, rá akartuk tenni a felelősséget. Vele is beszéltünk, megkérdeztük, neki mi lenne a legjobb, hogy érez, de a végső döntést mindig én hoztam meg. Az utolsó öt mérkőzést Viktor védte végig. Egyre nagyobb lendületbe jött, ahogy egyre izgalmasabb mérkőzések következtek, látszott, hogy nagyon várja mindig az újabb csatát, nagy felelősséggel viseli a terhet. Mentünk előre ezen az úton és nem is kellett, hogy meginogjunk.

Itt el kell, hogy mondjam, az edzéseken látottak alapján Soma is nagyon jó formában volt. Meccset keveset védett, de tudtuk, hogy abszolút megbízható a teljesítménye, lehet rá számítani. Kiemelném, hogy nagyon profi módon alkalmazkodott a helyzethez.

- Kaptatok bármiféle hivatalos tájékoztatást a torna előtt vagy közben arról, hogy a bírók mire figyelnek, milyen lesz a felfogás?

- Nem. A torna kezdete előtt volt egy technikai értekezlet, amin minden csapat képviselői részt vettek. Néhány, tényleg technikai kérdést tisztáztunk csak, mint a bevonulás, a maszkviselés, a nevezés, a videóbíró és a gólkamera alkalmazása. Elhangzott, az is hogy bírói szemszögből milyen dolgokra fognak jobban figyelni, de ezt már előtte is tudtuk, például kiemelték, hogy külső körön, a széleken az egyszerű szabálytalanságokat, amelyek a centerpasszt próbálják megakadályozni, szigorúan fogják venni, kiállítással büntetik. Ezt aztán konzekvensen be is tartották.

Úgyhogy nem és közben sem volt ilyen ügyben információáramlás. Kérdezgettük Molnár Tamástól (aki FINA-ellenőri minőségben tevékenykedett - a szerk.) és Kun Gyuritól (a torna magyar játékvezetőjétől - a szerk.), akik a kapcsolataink voltak abba az irányba, de torna közben sem történt semmilyen változtatás a bírói felfogás terén, amiről tudnunk kellett volna.

Amit láttunk: könnyen ítéltek kiállítást és gyorsan befújták a kontrafaultokat is. Jó néhány játékvezető igyekezett az elején megfogni a meccset, rögtön fújt, nem várta meg az oda-vissza csatározásokat, viszont konzekvensen tette ezt.

Azt mondom, hogy a torna során összességében nem volt problémánk a játékvezetéssel. Nagyon figyeltünk arra, hogy fejben ne vegyen el tőlünk energiát a bírókkal foglalkozás, mert azért voltak szokatlan ítéletek. A feszültséget ilyenkor az okozza, hogy az adott játékos nem érzékeli, hogy egy folyamatban az őt sújtó ítélet hol helyezkedik el, abban a pillanatban számára nem jelent semmit, hogy ugyanazt a szándékot a bíró következetesen érvényesíti a mérkőzés egészében. Egyáltalán nem volt kirívó esetünk, nagyon profin és higgadtan reagáltunk a bírói ítéletekre, elfogadtuk azokat. Jól alkalmazkodtunk a bírói felfogáshoz, a játékosok mindig a következő helyzetre koncentráltak.

- Térjünk át a meccsekre! A rajt nem sikerült jól. Az első csoportmeccsen kikaptunk a görögöktől. Ez mennyiben változtatott bármin? Terveken, szakmai elképzeléseken, hangulaton.

- Érdekes, mert amikor visszanéztük azt a meccset, nem tűnt rossznak a játék. Csapatként dolgozott mindenki, a támadásvezetés megfelelő volt, megjöttek azok a kiállítások, amelyeknek meg kellett érkezniük, azokat kiharcolták a játékosok. Még azt is mondhatom, domináltunk, ahogy kellett, aztán valahogy mégis kicsúszott a kezünkből a mérkőzés, pedig egy két helyzettel végérvényesen le lehetett volna zárni, e helyett valahogy lecsordogált a meccs és a végén már nem mi vezettünk. Kellemetlen volt ez, akkor még nem lehetett tudni, hogy az olasz csapat milyen formát mutat majd, s azt sem, hogy a görögök végig tudják-e vinni a startnál megszerzett lendületüket. Nem dramatizáltuk túl, de azért onnantól nagyon észnél kellett lenni, mert nem férhetett bele még egy botlás a negyeddöntőig.

A japánok elleni meccs következett, ami ugyan kötelező győzelem volt, de korábban neked is mondtam, számítottam arra, hogy a japánok valakit "megviccelnek". Biztos voltam abban is, hogy azok nem mi leszünk, s végül mi voltunk a legtávolabb ettől, még akkor is, ha félidőig jöttek velünk a házigazdák. A többi csapat ellen viszont tényleg hajszálon múlott a meglepetés, a görög válogatott és az USA is nehezen jutott túl rajtuk.

Szóval mentálisan nem voltunk könnyű helyzetben a görögök elleni vereség után, de a japánok elleni győzelmünkkel szépen lassan elindult a csapat, visszaszerezte a kellő magabiztosságát.

Azt éreztem, hogy játszik a csapat, fizikailag sokat beletesznek a játékosok, de még emelni lehet a koncentráció szintjét, és ha ehhez több jó egyéni teljesítmény párosul, akkor más szintre helyeződhet a játékunk.

- A csoportkör utolsó fordulójában a nap első meccsét játszottuk. De azért az aznapi eredmények elég kedvezően alakultak számunkra, nem?

- Nem akartam számolgatni, hogy ki jön a csoportkör után, tudtam, hogy szinte mindenkivel azonos eséllyel vesszük fel a harcot. A sorsunk egyébként sem a mi kezünkben volt. Campagna-val (az olasz szövetségi kapitánnyal - a szerk.) beszéltem a döntetlenünk után, ő sem akart taktikázni, ahogy mi sem. Mindketten úgy gondolkodtunk, hogy aki aranyérmet akar, annak mindenkit le kell tudni győznie, a szerbeket is, a spanyolokat is. Mi is így voltunk ezzel és biztosan az olasz csapat is, akik világbajnokként érkeztek és a a legnagyobb célt tűzték ki maguk elé. Nyíltsisakos volt így az olaszok elleni mérkőzés, az utolsó csoportmeccsünk, mindkét csapat extrán védekezett.

Az olaszok elleni döntetlenünk és a görögök győzelme az USA ellen azt eredményezte, hogy a szerbeket meggyőzően megverő horvátokkal negyeddöntőztünk. Nem lehetett senki ellen sem biztosra menni. A szerb akkor ugyan már kétszer kikapott, hiszen a spanyoloktól is vereséget szenvedtek a torna legelején, de várható volt, hogy a második hétre jobban összeáll a játékuk, nagyon nagy sebességgel játszottak már akkor.

Előreszaladok: sajnálom azért is az elődöntőt, mert szerb-magyar döntőt szerettem volna, azt, hogy végre egy ilyen komoly tétért játszhassunk a szerbek ellen és megint nem jött össze. Öt év alatt egyszer sem találkoztunk úgy, hogy fontos meccsen, mindkét részről teljes csapattal küzdhessünk - és ez már nem is jön össze soha, csak egy másik generáció részvételével.

- Megengedem magamnak a lehető legprimitívebb kérdést: szerinted mi lett volna, ha bejutunk a döntőbe? Mire lettünk volna képesek a szerbek ellen?

- Először is, azt gondolom, hogy az a meccs a vízilabda hatalmas ünnepe lett volna. Nagyon szép a szerbek szempontjából, hogy legyőzték a döntőben a görögöket és ezzel megvédték olimpiai bajnoki címüket, de szerintem az lett volna az olimpia csúcspontja, a "hab a tortán", ha a magyar-szerb meccs a fináléban összejön. Találkoztam Szaviccsal még az elődöntők után, ő is azt mondta, számára az az ünnep, ha csapata a magyarokkal játszik. Nem tette hozzá, hogy persze, ha azon a meccsen nyer, de ez nyilvánvaló az ő szempontjából, a mi nézőpontunkból pedig természetesen az ellenkezője...

Nem akarok találgatni, hogy mi lett volna. Lehetett látni, hogy volt a csapatunkban annyi, hogy egy nagyon komoly mérkőzést játszott volna, láttuk, hogy fel tudta szívni magát a bronzmeccsre is. A szerbek talán valamivel esélyesebbek lettek volna, de ez egy döntőnél nem számít. A görög-szerb finálé előtt is arra számítottak a legtöbben, hogy a szerbek simán nyernek, de azért 7:7-nél, amikor időt kért Szavics, ő sem volt biztos abban, hogy minden a helyén van, illetőleg 10:10-nél sem volt könnyű a helyzet számukra, mindez bizonyítja, hogy az a görög csapat nem véletlenül jutott oda, ahova jutott.

Mindenesetre tény: vannak álmatlan éjszakáim amiatt, hogy a görög csapat ellen nem sikerült döntőbe jutni.

A spanyolok a torna végére egy kicsit veszítettek a dinamikájukból, szerintem őket le tudtuk volna győzni a döntőben, úgy, ahogy a bronzmeccsen. A szerbek ellen is képesnek tartottam volna a csapatot arra, hogy nyerjen, de hát ez már csak találgatás.

- A meccs, ami az egész szereplést eldönthette pozitív vagy negatív irányba, az a horvátok elleni negyeddöntő volt. Egymásután két olimpián nem nyertünk negyeddöntőt. Hogy történt a mostani siker? Az előzményeknek - Sibenikben mi nyertünk kétszer, Budapesten ők egyszer - volt-e bármilyen hatása? És hát, úgy tűnt, a végére szétestek a horvátok. Mitől?

- Nem tudom, ők hogy lettek felépítve. Nagyon kemény volt a csoportjuk, meg kellett harcolniuk, akár ki is eshettek volna, annyira kesze-kusza volt ott a helyzet. Végül extrát játszottak, egy fantasztikus mérkőzésen legyőzték a szerbeket. Mi viszont mentálisan nagyon ki voltunk hegyezve. Voltak játékosaink, akik már kétszer is veszítettek olimpián a negyeddöntőben, akaratlanul is ott lehet ez valamennyire a fejekben, de valahogy mindannyian úgy voltunk ezzel, hogy még egyszer nem fordulhat elő. Igyekeztem erősíteni mindenkiben azt az érzést, hogy minden rendben van, ott tartunk, ahol kell és képes a csapat megnyerni ezt a negyeddöntőt. Egyáltalán nem tekintettünk vissza a korábbi meccsekre.

A játékosok profin kezelték a helyzetet és sokkal jobban tudták magukat "időzíteni", mint korábban. Igaz, a negyeddöntőig vezető úton nem kellett túlégni, bár fárasztó mérkőzéseink voltak, de végig tudtuk, éreztük, hogy képesek vagyunk ennél nagyobb ritmusban játszani. Ráadásul sok jó játékosunk van, már korábban is elmondtam, vártam azt, hogy előre lépjenek, nyújtsanak meghatározó teljesítményt az adott pillanatban. Nem kellett, hogy egyszerre hatan-heten tegyenek így, de ha hárman-négyen előre lépnek a meccset eldönteni képes játékosok közül és ehhez párosul egy jó kapusteljesítmény, ami 10-15 százalékkal jobb, mint az ellenfél kapusáé, akkor realitás a továbbjutás - így véltük a meccs előtt.

- A horvátok nem mutatták azt a teljesítményt, amit vártunk, amitől talán tartottunk is egy kicsit. Ezt hogy látod? Lelki tényezők döntötték el azt a nagyon fontos meccset?

- A horvátok nem játszottak rosszul, de szerintem a mérkőzés olyan vízilabda felé terelődött, ami talán nekünk jobban feküdt. Sok gólos, bátor és közönségszórakoztató mérkőzés alakult ki, ami inkább nekünk kedvezett. Említettem a kapus szerepét, nálunk mindenképpen nagyon jó volt ez a teljesítmény, náluk kevésbé, talán ez volt a legszembetűnőbb a mérkőzésen. Tucak biztosan kapust cserélt volna, de nem tehette, hiszen a második számú kapus nem volt nevezve a meccsre. Itt mutatkozott meg, hogy a plusz játékos kiválasztásának milyen kockázata van, egyszer-egyszer szinte biztosan előfordul minden csapatnál, hogy a kapusnak éppen rossz napja van, vagy nem segítik eléggé a játékostársak, esetleg az ellenfélnél valaki olyan lövőnapot fog ki, mint nálunk Manhercz Krisztián, akit abban a több mint egy órában egyszerűen nem érzett Bijac.

Ezekből állt a negyeddöntőbeli sikerünk titka. És hát persze, nagyon összeszedett volt a csapat, jó megoldásokat választottunk. Nem igazán volt precíz a horvát védelem, megtaláltuk a lövősávokat és egyre nagyobb meccsláz uralkodott el a fiúkon, ahogy ment előre a mérkőzés.

- Az egyéniségek jelentősége... Manó ilyesfajta szerepvállalása egyértelmű. Amit mondtál, hogy többektől is várod a hasonló előrelépést, az mennyire teljesült?

- Nem szeretném személyekre lebontva elemezni a tapasztalatokat. Már a megszokás alapján is van néhány olyan játékosunk, akitől mindig várjuk a meccs eldöntését. Természetesen nem tud mindig, minden mérkőzésen ugyanaz a két-három játékos húzóember lenni, ez szinte lehetetlen. De azért azt várom én magam is, hogy a kulcsjátékosok, amikor jön a legfontosabb mérkőzés, lépjenek előre, vigyék a vállukon a csapatot. Természetesen az is jó, hogy ha éppen mindenkit lefognak, akkor előre lép valaki, akire nem számítanak. Ez kiszámíthatatlanná teszi a csapatot. Ha pedig nagyon sok, mérkőzést eldönteni képes játékos van, akkor nem igazán lehet kire készülni.

Természetesen nem csak góllövésből áll a mérkőzés. Sokszor külső szem nem feltétlenül látja, hogy milyen más erényeket csillogtatnak a játékosaink a mérkőzések alatt, még ha éppen nem is lőtt gólok vannak a nevük mellett. Talán a megszokottnál kevesebb gólt lőtt néhány meghatározó játékosunk, de tény és való, nagyon komoly, összeszedett védelmekkel találtuk szembe magunkat. Mindenesetre fontos lehet a jövőben, hogy hasonló nehézségek mellett is megmaradjanak a szerepek. Alkalmazkodni kell a keményebb és bonyolultabb védelmekhez, amelyek kevesebb időt adnak a helyzetek realizálására, illetve a jó megoldások kiválasztására.

Volt néhány kevésgólos mérkőzésünk is, amelyek másfajta pszichés állapotot eredményeznek a játékosok számára a mérkőzés közben. Meg kell tanulni ezeket a helyzeteket is megfelelően kezelni és a védekezésből meríteni fanatizmust, amikor más mód erre nincsen.

- A sikeresen megvívott negyeddöntő után nem volt-e túlzottan nagy a felszabadultság, ami aztán az elődöntőben üthetett vissza?

- Az elődöntőt megelőzően senki nem érezte azt, hogy itt már biztos az érem. Tudtuk, hogy ha nyerünk, ha veszítünk a spanyolok vagy a szerbek következnek és egyik csapattal szemben sem gondolhattuk biztosnak a győzelmet.

Azt éreztük, hogy nagy lehetőséget kaptunk arra, hogy döntőbe jussunk és máris olimpiai érmesekké váljunk. Most is azt mondom: akkor nagyobb volt a sanszunk megszerezni az érmet, mint a következő meccsen, a kisdöntőben. Tény, hogy mindenhonnan olyan vélemények "jöttek szembe" velünk, hogy nem reális az, hogy a görögök kétszer megverjenek minket a tornán, valahogy az volt a levegőben, hogy egyfajta meglepetés, "ajándék" volt a görögök csoportelsősége. Pedig egyáltalán nem volt az, nagyon magabiztos játékot mutattak az összes mérkőzésen. Ha csak azt nézzük, hogy a világbajnok olaszokat 6:2-n tartották a harmadik negyed végéig - ez azért erős, ilyesmire kevesen képesek, ez önmagában figyelmeztető jel kellett, hogy legyen. Minket egy kicsit az csapott be szerintem, még akkor is, ha mentálisan tényleg készültünk a mérkőzésre és nem vettük félvállról egyáltalán, hogy úgy éreztük: a saját hibáinkból kaptunk ki a görögöktől a csoportmérkőzésen. Ez igaz is volt, de azért a görögök nagyon komoly játékot mutattak már akkor is. Stabil védelmük volt. És hát..., egy nagy előnyt mindenképpen élvezett a görög válogatott: tét nélkül játszott. Az ő esélyük arra, hogy döntőbe jussanak vagy éremért játsszanak, nem volt túl magas...

- A londoni bukmékerek nem sokkal a torna előtt 28,00-as odsszal adták a győzelmüket, szemben a mi 3,50-ünkkel...

- Felszabadultan játszhattak, hiszen a korábbi legjobb eredményük egy 4. hely volt az athéni olimpián, ezt a "rekordot" az elődöntőbe jutással már beállították, ráadásul nem hazai pályán. Nem volt náluk nemzeti elvárás az éremszerzés, lehetőleg a végső győzelem, mint akár a szláv csapatok hazájában, akár nálunk. Az elmúlt időszak nemzetközi eredményei sem vetítették előre az ő nagyon jó szereplésüket, hacsak a debreceni Világliga-tornát, az európai csoportselejtezők döntőjét nem veszem alapul, amit megnyertek.

Egy dolgot azért talán érdemes megemlíteni, amit nem minden szurkoló követ. Az elmúlt években az utánpótlástornákon komoly görög dominancia volt jellemző. A 2017 és 2019 között utánpótlás-aranyérmeket szerző görög válogatottakból több játékos is beépült a felnőtt csapatba és már meghatározó szereplőkké váltak az egyébként is jó, stabil görög játékosok mellett. Ilyen szempontból talán elmondható, hogy volt előjele a felnőtt válogatott jó szereplésének, csak talán kevesen gondolták, hogy ezek a fiatalok felnőtt szintre is képesek lesznek átmenteni a jó teljesítményt és az eredményességet.

- Nagy volt a csalódottság az elveszített elődöntő után. Dumi mondta, hogy valószínűleg összedugják a fejüket a játékosok. Ott, akkor, egy nap alatt mit lehetett tenni?

- Szerintem kevés rosszabb dolog van, mint eldöcögni a négyig és két vereséggel befejezni. Nem is tudom, a negyedik helynél talán még az is jobb, ha valaki az utolsó két meccsének megnyerésével ötödik a végén.

Általános módszer volt már a csoportkörben is, hogy egy lejátszott meccs után rövid idő alatt lezártuk azt, hogy mi történt. Itt most kicsit kivételes helyzet alakult ki aznap este, hiszen kettétörtek az álmaink és már nem volt visszaút. Picit hosszabban beszéltem a fiúkkal, szerettem volna, ha minél gyorsabban újra célt találnánk, mint hogy továbbra is az elveszített elődöntő hatása alatt legyünk.

- Mit mondtál a meccsről? Az elvesztett elődöntőről.

- Nem akartam nagyon részletekbe menni és semmiképp sem akartam senkit okolni a mögöttünk lévő mérkőzés elvesztése miatt. Elszalasztottunk egy óriási lehetőséget, ez nem is volt kérdés, mindenki tudta. Nem az volt a lényeg, amit a mérkőzéssel kapcsolatban mondtam, arra másnap délelőtt még visszatértünk szakmai szempontból. Inkább az volt a kérésem, hogy minél gyorsabban engedjük el a vereséget. Ez azért is fontos volt, mert a mi elődöntőnk délután fél négykor kezdődött, a spanyolok pedig csak este 9 körül szembesültek azzal, hogy a bronzcsata jutott nekik. Mi már akkor a történtek feldolgozásán tevékenykedtünk, amikor a spanyolok még ki sem kaptak a szerbektől.

Én annyit kértem, hogy dolgozzuk fel aznap, minél gyorsabban zárjuk le, folytassuk a saját vonalunkat, vegyük elő az eredeti menetrendünket, nézzük meg, milyen feladataink vannak a következő napon. Viszont fontos volt, hogy feszesek maradjunk, semmiféle szétesést nem akartam látni akár fejben, akár az edzésmunkában.

A bronzmeccs reggelén nagyon szomorú szemeket láttam, a délelőtti videózáskor néhányan még kiütött bokszoló benyomását keltették. Igyekeztem verbálisan kicsit felpofozni a társaságot, hogy most már szálljanak ki ebből a szerepből és kezdjenek el úgy kinézni, mint egy elszánt sportoló.

Volt két-három megbeszélés a stáb és a csapat között és egy nagyon fontos kommunikáció, ami a játékosok között zajlott, s ami szerintem nagyon sokat használt. Ha fontos szituációban megindul közöttük ez a fajta párbeszéd, az többet képes adni, mint amit mi kívülről tudunk hozzátenni. Azt gondolom, hogy az az őszinteség, egymás felé fordulás, a saját érzelmi állapot megosztása annyira nyílttá tette a csapatot, annyira összekovácsolta a társaságot, hogy nagyon nagy tűzzel tudtak nekimenni a spanyoloknak. Le a kalappal a játékosok előtt, hogy ezt meg tudták oldani, a lehető legnehezebb feladatról van szó: felállni a mérhetetlen csalódás után.

- A bronzmeccs végére a spanyolok összeroppantak. Te közben érezted valamikor, hogy ez meglesz?

- Csak jó gondolataim voltak végig és azt láttam a fiúkon, hogy nagyon elszántak. Éreztem, hogy "benne vagyunk" a meccsben, hogy koncentráltak a játékosaink, hogy harap a csapat. A tűz megvolt és ez már fél siker ilyen állapotan. Ez is volt a kérésem, hogy lángoljanak a szemek, amikor vízbe mennek és tényleg lángoltak. Láttam, ahogy összenéznek. Volt egy pillanat a második negyed végén, amikor tudatosan még fokoztam is egy kicsit a feszültséget a megbeszélésnél, mert úgy láttam, hogy nincs ugyan baj, de egy kis leszidás után még jobban oda tudják magukat tenni.

Azt lehetett látni, hogy amiben a spanyol csapat a legerősebb, az most nem működött. Nem tudtak átmenni rajtunk, mint kés a vajon, nem tudták érvényesíteni a gyors támadásvezetésüket, a 6:5-ös lefordulásaikat, ahogy Ojamában. Ugyan az első emberelőnyeik eredményesek voltak, de nyilvánvaló volt, hogy egyre kevésbé találják meg a sikeres megoldásokat. Amikor időt kértek, egyből tudtam, hogy mit fognak játszani, láttam a felállásból, ezért azonnal tudtunk reagálni, a játékosaink úgy álltak fel, hogy az a fajta extra emberfór-játék, amit terveztek, nem jöhetett be, mert tudtuk, hogy mi fog következni.

A másik fontos tényező pedig az volt, hogy ahogy haladt előre a meccs, Viktor egyre jobban behergelte magát. Olyan pedig ritkán van, hogy úgy hergeli fel magát Viktor, hogy az nem jól sül el a védések szempontjából, igazából nem is tudok ilyen esetet mondani... :-) Köztudott volt róla, hogy itt fejezi be az egész vízilabda-pályafutását. Ez is komoly motivációs tényező volt az egész csapat számára. Én magam is úgy éreztem, hogy valamit adnunk kell Viktornak, bár lehet mondani, hogy ő maga el is vette, amit szeretett volna, „kiharapta azt a részt a tortából", ami neki járt.

Visszanéztem már a mérkőzést és megállapítottam azt is, hogy a játékosok mezőnymunkája nagyon-nagyon jó volt. A blokkolások, a labdaszerzések száma jóval magasabb volt, mint a korábbi mérkőzéseken. Ezek a mutatók mindig jól jelzik a csapat karakterét, elszántságát. A mezőnymunka eredményeit sikerült a javunkra fordítani, a leblokkolt, spanyolok által "otthagyott" labdákból növeltük az előnyünket.

Két hasonló erejű csapatnál legtöbbször az dönt, hogy az utolsó negyedben melyikük tud még egy kicsivel többet hozzáadni és ezek mi voltunk. Mind erőben, mind motiváltságban, mind precizitásban - a végén akkor emelkedtünk föléjük, amikor egyébként is elfáradtak és többet hibáztak. Ezért is lett egy kicsit irreális a különbség a végére, hszen valljuk be, nincs négygólos különbség a két csapat között.

Mindenesetre jó volt legyőzni a spanyolokat úgy, hogy "kivételesen" nem ötméterespárbajban sikerült.

- Mi történt utána? Mit jelentett ez a bronzérem? Ott a helyszínen és azóta? Milyennek érzékelted a hazai hatását?

- Nagyon érdekes, mert megadatott az öt év alatt, hogy aranyakat nyerjünk, hogy ezüstöket nyerjünk, de nem nyertünk még bronzot egyszer sem. Új élmény volt nekem és még játékosként sem nagyon emlékszem, hogy komoly tornán bronzot nyertem volna akár klubbal, akár válogatottal. Elképesztő, hogy mennyire lehet örülni egy bronzéremnek - különösen olimpián!

Régóta nem sikerült átlépni a négybe jutás lépcsőjét, rég szerzett érmet olimpián a magyar válogatott. Örülök, hogy 2008 után most sikerült ez.

Frenetikus érzés volt, tényleg úgy örültek, úgy ugráltak be a játékosok a vízbe, hogy ezt ahhoz közeli állapotnak nevezném, mint amikor egy nagy tornát megnyertünk. Nagyon nem mindegy, hogy negyedik a csapat vagy "kézzel fogható" eredménnyel jön haza. Nem beszélve arról, hogy ennek a sikernek van egy morális értéke is a jövőre nézve, s az sem mellékes, hogy a megbecsülés is komoly magaslatokba került a játékosok számára. Ez nagyon jó és nagyra értékelik a sportolók, hogy ilyen elismerést kap állami szinten a teljesítményük, az elvégzett munkájuk, az hogy az életüket tették erre a sportra.

Az eddigi visszajelzések nagyon pozitívak voltak. Akár a szakmától, akár a baráti kőrből, tényleg, mindenki úgy örült és úgy gratulált, mint sokszor az aranyéremhez. Gyakran ismeretlenek integetnek át, amikor autóval megyek, vagy megállítanak az utcán és elmondják, hogy mennyire örültek az éremszerzésnek és mennyire figyelemmel kísérték a mérkőzéseket.

Természetesen tudjuk, hogy nem aranyérem volt ez és azt is, hogy közel kerülhettünk volna a végső győzelemhez is, de mégis nagyon nagy előrelépésként értékelhető ez az eredmény a mögöttünk álló időszakhoz képest.. Azt gondolom, hogy örüljünk is ennek, mert azért a világ harmadik legjobb csapatának lenni - nem kis dolog.

Egy fontos szempontot szeretnék még megemlíteni. Mindig erősen figyeltem az olimpiákat, játékosként is volt szerencsém részt venni olimpiai tornán, s meg kell állapítanom, hogy rendkívül magas szintre jutott el a vízilabdasport. Ez még inkább emeli egy kivívott bronzérem presztízsét.

- Három év van a következő olimpiáig, ami teljesen rendhagyó. A te szövetségi kapitányi megbízatásod ez év végéig szól, ha jól tudom. Mi következik most? Nyilván kicsit új korszak kezdődik, mennyire kell új csapatot összerakni a párizsi olimpiára? Mekkora lesz a mozgás a csapatban, a játékosok egy negyede, egyharmada, fele fog cserélődni? Hogy készülsz erre?

- Természetesen vannak elképzeléseim. Most következik majd az, hogy a szövetség képviselőivel leülünk és beszélgetünk, nem akarok előre szaladni és arról beszélni, hogy hogyan kell felépíteni egy új csapatot. Van potenciál a tokiói társaságban, s természetesen látok nagyon jó fiatalokat, de egyelőre nem akarok ebben a témába mélyen belemenni, amíg a helyzetem nem tisztázódik. Tehát erre térjünk vissza később.

- Az idő viszont hihetetlenül gyorsan szalad, jövő áprilisban lesz a következő világbajnokság szintén Japánban, Fukuokában. Tulajdonképpen már a jövő héten meg kellene kérdeznem, hogy kikből áll az új keret...

- Amikor vége van egy tornának, mindig azonnal elfog az érzés, hogy jön a következő. Sokáig nem tudok örülni sikernek sem, szinte azonnal az foglalkoztat, hogy mi lesz utána, ki marad a csapatban, hogy oldjuk meg a felkészülést. Ugye, ketten már nyilatkoztak arról, hogy befejezik, Hosnyánszky Norbert a válogatottban való szereplést, Nagy Viktor magát a profi vízilabdasportot is. Meg kell nézni alaposan, hogy kikkel lehet még számolni Párizsban. Az biztos, hogy egy évvel kevesebb az idő a következő olimpiáig, nagyon észnél kell lenni szerintem, mert van néhány csapat, amely már Párizsra is készen áll. Például a görög és a spanyol válogatott 90-95 százalékban kész van. Ez nem feltétlenül mondható el a magyar válogatottról, amely erre a tornára volt felépítve. Az elmúlt évben rengeteg fiatal vett részt az edzéseinken és látom, hogy kik azok, akikből a jövő válogatottjai kikerülhetnek, de nagyon gyorsan kell mozdulni, hiszen két év múlva már kezdődik az olimpiai kvalifikációs folyamat.

Az is biztos, hogy szemérmetlenül közel van a világbajnokság, tényleg azonnal neki kellene látni az új feladatoknak, annak, hogy a módosított csapat elkezdhessen épülni. Ráadásul kevesebb idő lesz majd a vb-felkészülésre, 7-8 hét helyett csak 4-5 hét, s az is a bajnokság felfüggesztésének terhére. Hiszen abban az időszakban lesz a világbajnokság, amikor normál esetben még a nemzeti bajnokság és a Bajnokok Ligája végjátéka sem kezdődik meg.

- Van-e bármi, amit még elmondanál, de nem kérdeztem meg?

- Csak annyit, hogy tényleg rengeteg pozitív, támogató üzenet jött olimpia előtt, a torna közben és gratuláció a bronzérem megszerzése után. Nagyon sokat jelentettek ezek a biztatások nekem személy szerint is, köszönöm mindazoknak, akik támogattak, szurkoltak a sikerünkért.

Különlegesen jó stábbal dolgozom, amelynek tagjai óriási részt vállaltak a sikeres szereplésből, és volt egy megfelelő háttér is. Azt a fajta felkészülést, amit szerettünk volna, véghez tudtuk vinni a vízilabdaszövetségen belüli apparátus segítségével. Ez is garancia volt arra, hogy a munka eredményes legyen, nem kellett kompromisszumokat kötni a felkészülés alatt. Megilleti a köszönet mindazokat, akik ebben a folyamatban részt vettek.

- Köszönöm a beszélgetést és kíváncsian várjuk a mielőbbi új információkat a továbbiakról!