Elment a világ egyik legnagyobb játékosa, a háromszoros olimpiai bajnok Benedek Tibor, a magyar válogatottat világbajnoki címre vezető volt szövetségi kapitány. Súlyos betegséggel küzdött, 2020. június 18-án ragadta el a halál. Júliusban lett volna 48 éves.

Benedek Tibor csütörtökre virradóra, hajnalban távozott az élők sorából. Halálhírét a Magyar Vízilabda Szövetség tette közzé.

A hivatalos közlemény:

Ma hajnalban örökre lecsukta szemét Benedek Tibor, a háromszoros olimpiai, világ- és Európa-bajnok vízilabdázó legenda. Családja, csapattársai, az egész vízilabda társadalom és a szurkolók számára pótolhatatlan és felfoghatatlan űrt hagyva maga után.

Részvétnyilvánításaikat nyilvános felületeken tisztelettel fogadjuk. Családja kérésére kérjük mind a közvéleményt, mind a sajtó képviselőit, hogy tartsák tiszteletben e nehéz időszak játékszabályait.

A vlv szerkesztője így emlékezik Benedek Tiborra:

Jaj.

Hiába éreztük a várható bajt, hiába jött elő bennünk az újra és újra elhessegetett gondolat: ez valószínűleg bekövetkezik. Hiába láttuk az óriási kontrasztot az egészségtől kicsattanó játékos, majd szövetségi kapitány és a csonttá soványodott UVSE-s vezetőedző között, ezt a hírt nehéz elviselni. Nem lehet elviselni.

Benedek Tibor korszakos egyéniség volt, szilárd oszlopa ennek a sportágnak, szeretni való ember, szakmai tekintély, MESTER.

Játékosmúltjáról a hozzá saját szakmájában méltó Csurka Gergely életművéből megalapozottan bontakozott ki és vált szilárd, szinte már megfogható "képződménnyé" a Benedek-legenda. 

E sorok írója azokban az években ismerte meg közelről Tibort, amikor ő a magyar válogatott élére került. Lelket felszabadító időszak volt ez, amihez szükség volt persze a megelőző évek nihilizmusára, de egyben Benedek Tibor szabad lelkületére, érzékeny, mégis következetes stílusára, a játékosokkal kialakított új típusú kapcsolatára.

Rengeteg emlék tolul fel a krónikásban, képtelenség mindet ide idézni. Az biztos, hogy aki a 2013-as barcelonai világbajnokság elődöntőjében és döntőjében látta a magyar csapatot, soha nem felejti el a játékát. Emberhátrányos védekezésben a fizika szabályait meghazudtoló módon röpködtek a magyar vízilabdázók, máig nem értem, hogy nem esett le a testük hosszú-hosszú másodpercekig a vízbe. Emlékezzünk: a folyamatos sikerélmény, a csapaton belüli VALÓDi egység, barátság, szeretet oda vezetett, hogy súlyos sérülésekkel, betegségekkel küzdő játékosokkal nyertük meg a világbajnoki címet. A csoda egyik megnyilvánulási formája volt, hogy a tinédzserkorból épphogy kilépő Bedő Krisztián lábbal(!) blokkolta Ivovics lövését. Egy vb-döntőben! Lehet ezt elfelejteni? Százévente egyszer történik ilyen.

Nos, mindez nem egyéniségek, szupersztárok produktuma volt, a szerző, copyright by Benedek Tibor.

Aztán jöttek még sikerek, de később valami megtört. A nyomás növekedett, a változtatások a külső szemlélő szerint nem jó irányba vitték a csapatot - Tibor később azt mondta, mindent ugyanúgy csinálna, csak még következetesebb lenne.

Rióba a vártnál nehezebben jutottunk ki, a trieszti kvalifikációs selejtező sorsdöntő meccsén, az utolsó másodpercben a német játékos elengedett egy ejtést, a labda pedig örökkévalóságig tartó ideig szállt - majd nem ment be. Ha gól, ötmétereslövések következtek volna a Rióba jutásért. Benedek és Szivós egymás nyakába borulva, üvöltve ünnepelte az egygólos győzelmet.

Rió pedig már a szövetségi kapitányi korszak végét jelentette, a negyeddöntőben ötméterespárbajban kaptunk ki Montenegrótól, így nem jutottunk be a legjobb négy közé.

Tibort nem marasztalták. Pályázhatott volna a következő ciklusra - ez Magyarországon a szövetségi kapitányok megalázásának intézményesült módja. Nem élt vele.

Évekkel később sem titkolta mérhetetlen csalódottságát. Nem fejtette ki, konkrétan mire gondol, de tény, a vigasztalódás, a gondolatok játékba ültetésébe vetett hit visszaszerzésének terepe volt számára az UVSE csikócsapata. Itt fejezte be munkáját, életét.

A vlv facebook-oldalán "Napi Tibor" címmel elindítottunk egy állandó, napi rovatot azt követően, hogy Tibor közleményben jelentette be, visszavonul minden, vízilabdával kapcsolatos tevékenységtől. Naponta kiraktunk egy képet róla, külön szöveg, kommentár nélkül, egészen mostanáig. Sokan nem értették, sokan furcsának tartották. Mi pedig úgy éreztük, nem lehet elintézni egy róla írt emlékező, életút-összegző cikkel Benedek Tibor sorsának alakulását. Érzékeltetni akartuk, hogy vele vagyunk, állandóan a fejünkben jár, hogy mi van vele, szorítunk érte, visszavárjuk. A posztokat átlagosan napi ezer olvasó látta el valamilyen személyes jelzéssel, érzékeltetve, hogy ők is naponta számon tartják, nyomon követik Tibor sorsának alakulását, akár a sportágban élőként, akár ismeretlenül.

A fotósorozat közlése most véget ér, a szerdán publikált, utolsó képen nevetve int a közönség felé. Így fogunk emlékezni rá. A "Napi Tibor" pedig nem szűnik meg. Átköltözött a szívünkbe, mostantól ott van, legbelül.

Isten veled, drága Benedek Tibor!

MA (2020. június 18-án) ESTE 9-KOR GYERTYÁS MEGEMLÉKEZÉS A HAJÓS ALFRÉD NEMZETI SPORTUSZODA BEJÁRATÁNÁL 

MŰSORVÁLTOZÁS AZ M4 SPORTON

NAPI TIBOR - VLV-KÉPEK (2020.05.06-06.17.)

AZ MTI HIVATALOS KÖZLEMÉNYE, BENEDEK TIBOR ÉLETÚTJA

Életének 48. évében, súlyos betegség után csütörtök hajnalban elhunyt Benedek Tibor háromszoros olimpiai aranyérmes, világ- és Európa-bajnok vízilabdázó, a magyar férfi válogatott korábbi szövetségi kapitánya - közölte a Magyar Vízilabda Szövetség.

Benedek Tibor 1972. július 12-én született Budapesten. Ötéves korában édesanyja vitte el úszni a gerincproblémái miatt. Vízilabdázni a Központi Sportiskolában kezdett, majd 1989 és 1996 között az Újpest csapatát erősítette. Ezt követően Olaszországba szerződött, ahol előbb az Assitalia Roma, majd a Pro Recco játékosa volt. Pályafutása folytatásában, 2004 és 2007 között ismét Magyarországon, a Budapesti Honvéd együttesében játszott, majd visszatért a Pro Reccóhoz, ahol 2012-es visszavonulásáig vízilabdázott.

Az élsport mellett a tanulásra is kiemelt figyelmet fordított: 1991-ben a Testnevelési Főiskolán edzői oklevelet szerzett, 1993-tól pedig a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karának történelem szakos hallgatója volt, ahol 2006-ban vehette át diplomáját.

Az Újpesttel LEN Kupát, Szuperkupát és BEK-et, a Pro Reccóval Bajnokok Ligáját, majd Euroligát nyert, emellett több alkalommal volt magyar és olasz bajnok.

Nemzeti színekben már fiatalon letette a névjegyét: 1989-ben ifjúsági Európa-bajnok lett - az isztambuli viadalon az oroszok ellen 8-7-es győzelemből hét góllal vette ki a részét -, majd a junior világ- és Európa-bajnokságról is bronzéremmel tért haza. Öt olimpián szerepelt: 1992-ben Barcelonában hatodik lett a csapattal, 21 találattal pedig a torna gólkirálya volt. Négy évvel később Atlantában negyedik helyezést ért el, és ismét ő dobta a legtöbb gólt.

A 2000-es sydneyi játékok előtt veszélybe került olimpiai szereplése: 1999 augusztusában került nyilvánosságra, hogy tavasszal, az olasz bajnoki elődöntő során végzett doppingvizsgálata pozitív eredményt hozott. Mintájában kis mennyiségű clostebolt találtak, amely a játékos véleménye szerint a gombásodás ellen használt kenőcse útján juthatott a szervezetébe. Szeptember 1-jén, egy nappal a firenzei Európa-bajnokság előtt az Olasz Olimpiai Bizottság az Olasz Úszó Szövetség hatáskörébe utalta az ügyet, de felfüggesztését helybenhagyta. Egy hét múlva az úszószövetség 8 hónapra eltiltotta Benedeket. November végén a nemzetközi szövetség (FINA) 15 hónapra növelte a büntetést. A nemzetközi Sportdöntőbíróság (CAS) 2000 januárjában mondta ki a végső szót: eltiltása 8 hónap lett, amely április 28-án járt le. Benedek ennek ellenére beverekedte magát a csapatba, Sydneyben sokáig nem ment neki a játék, de az oroszok elleni döntőben parádés teljesítményt nyújtva négy gólt szerzett.

Benedek - aki egy kézsérülés miatt 1995-től csak csuklóvédőben tudott játszani - éveken keresztül a nemzeti együttes csapatkapitánya volt, 2004-ben Athénban drámai körülmények között védték meg címüket a magyarok. 2005 májusában szívritmuszavara miatt lemondta a válogatottságot, majd 2007 februárjától egészségi állapota újra lehetővé tette a szereplést. A 2003-as barcelonai világbajnokságon szintén győzött, 1998-ban és 2005-ben vb-ezüstérmes, 1991-ben pedig bronzérmes volt. Az Európa-bajnokságokról egy aranyérme (1997), illetve két második és három harmadik helyezése van, emellett egyszeres világkupa- és kétszeres világliga-győztes. A válogatottól a 2008-as pekingi olimpiai győzelem után köszönt el végleg, csúcsot jelentő 437 találkozóval a háta mögött.

Az edzői munka már visszavonulása előtt is érdekelte: 2010-től Kemény Dénes szövetségi kapitány segítője volt. A férfi válogatott szövetségi kapitányi posztját 2013. január 10-től 2016. december 31-ig töltötte be, irányításával az együttes 2013-ban világbajnok, 2014-ben a budapesti Európa-bajnokságon második, a 2016-os riói olimpián ötödik lett.

Négy évvel ezelőtt beválasztották a Magyar Vízilabda Szövetség elnökségébe. Ezután, 2017-től az UVSE szakmai igazgatójaként, illetve a 2018/19-es idénytől vezetőedzőjeként dolgozott. Idén májusában bejelentette, hogy visszavonul minden vízilabdával kapcsolatos tevékenységtől.

Az év legjobb magyar vízilabdázójának négyszer (1992, 1993, 1994, 2002), választották meg, 2000-ben beszavazták az évszázad magyar vízilabda-válogatottjába. Az esztendő legjobb magyar szövetségi kapitányának egyszer (2013) választották meg. Megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje (2000), a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje (2004) és a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje a csillaggal (2008) kitüntetést is. 2008-ban Budapest díszpolgára lett, 2015-ben bekerült a vizes sportágak Hírességek Csarnokába (ISHOF), 2016-ban tenyérlenyomata felkerült a Magyar Sportcsillagok Falára, egyike a vízilabdázás tíz háromszoros olimpiai bajnokának.

Lesz-e még? - Csurka Gergely publicisztikája (Nemzeti Sport)*

Lesz még olyan, aki különösebb gömbérzék nélkül érkezik egy labdajátékba, mégis a világ valaha volt egyik legjobbjává válik? Mert az edzésre menet a VII. kerület kellős közepén, az Izabella utcában a házuk kapujától a trolimegállóig folyamatosan lóbál egy sárga vízilabdát a járókelők meghökkenésére. Minden reggel, minden délután, minden este. És mert az öreg Csasziban éri a kora reggel, este pedig az úszómestereknek kell kiküldeniük a már csupán térdig érő vízből, miután a nagy kőfalnál aznap ezredszer is gyakorolta azt a lövőmozdulatot, amelyik más, genetikailag jobban kódolt társának úgymond benne volt a csuklójában. Teniszeztem vele, fociztam mellette, tényleg nem volt kifejezett barátságban a labdával. Hanem a vízben. Ott uralta. Mert betörte. Mert akarta.

Lesz még olyan, aki társaival annyit kap egy esti ifiedzésen utasításba, hogy ússzatok négyezer métert, aztán az edző lelép, így aztán a csapat fele kiszáll 300 méter után, a többiek szép fokozatosan, fél távnál pedig már csak egyvalaki marad a vízben, ő, aki leússza mind a négyezer métert?

Lesz még olyan, aki junior Európa-bajnokságon egy 8–7-re megnyert mérkőzésen hét gólt lő az oroszoknak?

Lesz még olyan, aki felnőttválogatottbeli bemutatkozása alkalmával a negyedik negyedben két góllal megfordítja a kétszeres olimpiai és világbajnok jugoszlávok elleni meccset 18 évesen?

Lesz még olyan, aki tipikus, a gimiben bukdácsoló, az újságíróknak rendesen válaszolgatni képtelen vadsuhancként némi szövetségi segítséggel bejut az egyetem humánszakára, és mire elvégzi, kifogástalan mentalitású, modorú, teljesen médiaérett egyéniséggé lesz?

Lesz még olyan, aki több fájó kudarcot követően, a legnagyobb sztárként elfogadja az új szövetségi kapitány érvelését, hogy nem feltétlenül kell neki mindig elnyerni a gólkirályi címet, mert sokkal értékesebb, ha később szólítják az eredményhirdetésre, nem a legeredményesebb játékosként, hanem az aranyérmes együttes tagjaként?

Lesz még olyan, aki képes lelkileg feldolgozni, hogy egy szerencsétlen orvosi kenőcsválasztás miatt egy lehetetlen doppingügybe keveredik, és emiatt egy visszataszító sportdiplomáciai játszma tetszőlegesen tologatható bábujává válik? Négy különböző szinten négyféle ítéletet szabnak ki rá, aszerint, hogy éppen melyik nagyhatalom képes befolyásolni a döntéshozókat, leginkább annak érdekében, hogy ne lehessen ott a sydneyi olimpián. Ő ezt át- és végigéli úgy, hogy nem játszhat, nem edzhet a többiekkel, és akad olyan döntnök, aki a szemébe mondja, hogy mit szólnál, ha engednélek játszani és pénzt keresni az olasz klubodban, de elvenném tőled az olimpiát? És nem boríthatja rá az asztalt, nem köpheti le, nem küldheti el sehová. Tűrnie kell, amíg végre az egyetlen független fórum, a CAS meghozza azt az ítéletet, amelynek köszönhetően megkapja az esélyt a játékokra, hogy az új aranygenerációval végre a hőn áhított, legmagasabb csúcsra érjen.

Lesz még olyan, aki eltiltottként a lelátóról végignézi, amint a társak álomjátékkal kivívják az Európa-bajnoki címvédést, majd a vízben érte tüntetnek, ő azonban nem megy le hozzájuk, nem kezd integetni a nézőtéren, nem mutogat, sem egyezményes kézjeleket, sem magát, hanem csendben kivonul az oldalbejáraton?

Lesz még olyan, aki nyolc hónapnyi kihagyást követően, alig negyedév alatt képes visszaverekedni magát a világ legjobb csapatába? Aki végigküszködi aztán az olimpiát, viszont a döntőben a meccs legjobbjaként négy gólt szerez – ahogy 2000 őszén mondtuk: többen jártak a Holdon, mint ahányan ezt elmondhatták magukról.

Lesz még olyan, aki miután meghódította az összes csúcsot, azaz elérte a pólós Grand Slamet (olimpia, vb, Eb, világkupa, plusz az új világliga), 2004 nyarán, egy belgrádi kettős világligameccs délelőttjén, miután sérült bordája miatt este nem játszhat, nem megy vissza társaival a hotelbe, hanem egyedüliként kint marad a Tasmajdan nyitott medencéjében, és ejtéseket gyakorol, lövéseket, egyetlen labdával, üres kapura? Azaz mindegyik után utánaúszik a labdának, kiveszi a kapuból, vissza öt méterre, újabb lóba, ejtés, úszás, vissza... Ötvenszer, százszor, másfél órán keresztül. Mint anno a Csasziban. Csak akkor tizenéves volt, tele reményekkel. Most túl a harmincon már tele érmekkel. És mégis – csinálta, elszántan, vasakarattal. Hozzáteszem: szakadó esőben.

Lesz még olyan, aki immár kétszeres olimpiai aranyérmesként, világ- és Európa-bajnokként felhív egy úszóedzőt, hogy a soron következő nyári olimpiáig szeretne nála hetente legalább kétszer stílusjavító edzésekre járni? Mert tudja, hogy rossz a technikája, és ezzel sok energiát veszít – ami neki 36 évesen egyáltalán nem fér bele, pláne, hogy csapatkapitány is, azaz az olyannyira vágyott harmadik aranyérem elérésének mindent, de mindent alá kell rendelni, mindennek optimálisnak kell lennie, hogy mindenre jusson idő és kellő erő. Még egyszer: egy olyan játékosról beszélünk, aki mindent megnyert és mindent többszörösen – ennek ellenére bejelentkezik az amúgy is döglesztő edzések mellett plusz úszógyakorlatokra.

Lesz még olyan, aki huszonévesen önmagát igazi harcossá képezi bokszzsákok püfölésével, viszont ezzel tönkrevágja a kézfejét, és attól fogva kizárólag csuklóvédőben képes játszani, azt viszont úgy, mintha minden tökéletes lenne? Aki két olimpiai arany után a már korábban diagnosztizált szívritmuszavara miatt inkább elköszön a válogatottól, de miután rendbe teszik, visszatér, részt vesz az ötödik olimpiáján (beállítva Gyarmati Dezső magyar rekordját), és bekerül a sportág pantheonjába, mint egyike a tizenegy háromszoros olimpiai bajnoknak?

Lesz még olyan, aki csapatkapitányként képes úgy meccsbe hergelni társait, ahogy soha senki azelőtt a válogatottban? Akiről azt mondják a többiek, hogy a vízben elég belenézni a szemébe, amiből olyan tűz árad, hogy nincs az a helyzet, ami onnantól fogva reménytelennek tetszene.

Lesz még olyan, aki egy rémesen alakuló Eb-bronzmeccs utolsó negyede előtt friss másodedzőként finoman odébb tessékeli a szövetségi kapitányt, és másfél percet végigordítva olyan lelkiállapotba hozza az addig teljesen szétesően szenvedő pólósokat, hogy azok egy 7–1-es utolsó negyeddel verik szét az olaszokat?

Lesz még olyan, aki aztán újdonsült szövetségi kapitányként, egy rakat újonccal rögtön világbajnoki címig vezeti a magyar válogatottat?

Lesz még olyan, aki ugyan ötödikként végez egy olimpián a nemzeti csapattal – a mezőny egyetlen, a rendes játékidőben veretlenül maradó együtteseként, egy rossz negyed és egy elbukott ötöspárbaj miatt –, mégis az egész pólósszakma szinte térden áll előtte, hogy maradjon?

Lesz még olyan, aki egy évvel azután, hogy végül mégiscsak otthagyja a kapitányi posztot, boldogan kiabálva és öklét rázva ünnepel a lelátón, amikor a válogatott gólt lő a budapesti világbajnokság legélesebb meccsein?

Lesz még olyan, aki előbb kipróbálja magát egy klub irányítójaként, majd visszatér a medence partjára, és edzőként kezdi formálni a jövő generációit? És hetente egyszer hajnal hatra hirdet fakultatív, egyéni képzést kínáló edzést a tizenéves srácoknak, amelynek kapcsán azt is le tudja mérni, ki akar igazán nagy bajnok lenni – és természetesen idővel telt ház van az extra alkalmakon.

Lesz még olyan, aki az új szabályrendszerben brutálisan fizikaivá váló, eredményesen már szinte csakis a felnőttek izomtömegével űzhető sportágban a legjobb nyolc közé vezet egy gimnazistákból álló együttest, teljesen friss szemlélettel, játékbeli újításokkal, a kiváló egyéni képzettséget kamatoztatva?

Lesz még olyan, akinek a keze alatt szinte kötelezőnek érzi az összes tizenéves, hogy az edzések után még maradjon pluszgyakorlatokra, ám azok bármeddig tarthatnak, nem adódhat olyan helyzet, hogy a mesterük ne utolsóként távozzék az uszodából?

Lesz még olyan, aki ennyire látja és átlátja a játékot, és pályaívének hála tökéletesen hiteles mindenki szemében, még azokéban is, akik egyébként szeretik úgy hinni, hogy felülről/magasabbról szemlélhetik a történéseket?

Nos, a válasz minden valószínűség szerint az, hogy...

Nem, sajnos nem lesz.

És ennek fényében, vagy sokkal inkább árnyékában talán még inkább láthatjuk, miért olyan irdatlan és hosszú távon egyszerűen kompenzálhatatlan veszteség, hogy Benedek Tibor 47 évesen elköszönt a magyar vízilabdától.

*Köszönjük a szerző hozzájárulását a közléshez.