,,Mit jelent Varga Daninak lenni 2016 őszétől?,, - vlv-interjú

hozzászólás, 2016.10.24.

Elsősorban saját felelősségén elmélkedik, s próbálja ledobni magáról a nyomasztó terhet Varga Dániel, riói csapatunk 33 éves vezéregyénisége, aki - öccséhez hasonlóan - szintén erősen gondolkodik a folytatáson. (A riói kudarccal foglalkozó elemzéssorozatunk újabb darabja a kétrészes Benedek Tibor-interjú megjelenése előtti beszélgetés alapján készült.)

VARGA DÁNIEL a vlv-nek:

- Tradicionálisan az az első kérdés, hogy ha visszagondolsz Rióra, mi az az egyetlen mondat, amivel össze tudod foglalni az érzéseidet?

- Nincs egyetlen mondatom, több mondatom van, sőt, a válasz maga az egész beszélgetés, ami most előttünk áll.

Az biztos, hogy nagy hiányérzettel gondolok az elszalasztott lehetőségre. Egyrészt arra, hogy milyen jó csapatunk volt, másrészt hiányérzet van bennem, mert bizonyos dolgokért felelős vagyok és ezeket a dolgokat vagy nem tudtam keresztülvinni vagy nem voltam elég erős ahhoz, hogy megcsináljam, amit kell - majdnem ugyanazt jelenti a kettő, de majd később kitérünk erre.

A harmadik, ami eszembe jut: tudod jól és bizonyíték van rá, mert írtál róla egy könyvet is, hogy a nagy győzelmeknél is elsősorban mások öröméről szoktam beszélni, arról, hogy az mennyire fontos nekem és mennyire ez szokott lenni nálam az elsődleges érzelmi megélése a győzelemnek, ide szoktam sorolni akár a szurkolókat, akár valamelyik csapattársamat. Ezért most talán nem olyan meglepő, ha azt mondom: amiatt, hogy nem tudtunk nyerni, jobban sajnáltam másokat, azokat, akik így nem lettek olimpiai bajnokok - ez eléggé gyakran eszembe jut, illetve talán ez volt az az érzés, ami az első időszakban dominált bennem. A többi, a szakmai témák, az emberi kérdések, a saját felelősségem ügye folyamatosan jött elő, idő kellett ehhez, bizonyos állapot, jó néhány beszélgetés.

- A személyeket illetően van különbség? Gondolom, nem ugyanúgy sajnálod Manót, mint Szivós Marcit... És ezzel nem a szeretet mértékének különbségére, hanem az életkorukra gondolok.

- Persze, van különbség. Itt nagyon komoly emberi sorsok dőltek el, elsősorban Marcira (Szivós Mártonra - a szerk.) gondolok, de Viktorra (Nagy Viktorra - a szerk.), Ádámra (Decker Ádámra - a szerk.) és Pufira (Hárai Balázsra - a szerk.) is, akikről tudom, hogy mennyi munkát tettek bele és mennyire az életük részévé vált az az álom, ami szertefoszlott ott, az utolsó ötméteresnél.

- Azért rólad is beszéljünk! Benned mennyire hagyott mély nyomokat ez az olimpia? Hogy tudsz rajta túllépni?

- Pontosan két hónap telt el azóta és az az érdekes helyzet állt elő, hogy a válogatott csapattársaim véleményét tulajdonképpen a vlv interjúiból tudom meg, hiszen..., ott maradtunk ugyan még Rióban két-három napot logisztikai okokból kifolyólag, de akkor még nagyon friss volt az élmény. Aztán, ahogy teltek a hetek és elkezdtek megjelenni a vlv-n ezek az interjúk, mindig nagy érdeklődéssel olvastam, mert nem volt lehetőség arra, hogy akár együtt, a teljes csapat, beleértve a stábot is, akár külön-külön a játékostársaimmal egy kávé, egy ebéd, egy vacsora keretében megbeszéljük, hogy némi idő elteltével ki hogy látja a dolgot. Sajnálom, hogy nem volt ilyen közös összejövetel. Ráadásul a klubomban, a Fradiban nincs riói magyar olimpikontársam (Szirányi Balázs a spanyol válogatottban játszott, Madaras Norbert és Tóth Márton pedig nem volt a riói csapatban), ezért folyamatosan őrlődöm a magam gondolataival, hiszen nem voltak még "nagy beszélgetések". Kicsit azért is szántam rá magam erre az interjúra, mert azt remélem, azzal, hogy kibeszélek magamból sok mindent, elmondom másoknak is, talán könnyebben le tudom zárni az elmúlt négy évet, leginkább az olimpiát.

- Amiket a vlv-n olvastál, azokat hogy értékeled? Segítettek feldolgozni a történteket, adtak újat, olyat, amit nem tudtál?

- Igen, olvastam olyanokat, amiket én nem gondoltam, tudtam meg olyan dolgokat, amiket egyébként jó lett volna megismerni személyes beszélgetések során, de azt hiszem, azt kijelenthetem, hiszen "hivatalos": senki nem tudott egy-két olyan konkrét okot megnevezni, ami megmagyarázná, hogy miért lettünk ötödikek. Ez nem véletlen, hiszen sok minden lehet a háttérben, de egy idő után már csak azon múlik a dolog, hogy ki miben hisz, vagy éppen miben nem hisz. Találgatások vannak, felvetések vannak, pedig azért mindegyik interjúban ott volt a konkrét kérdés, mindegyik firtatta a negyeddöntő elveszítésének okait.

- Mielőtt rátérnénk az olimpiára, szeretném megkérdezni, hogy szerinted mennyiben változott meg a játékotok képe vagy a csapat hangulata 2013-hoz képest Rióra.

- Azt gondolom, hogy Barcelonában sokkal lazábbak voltunk, látszott rajtunk, hogy örülünk annak, hogy egyáltalán együtt lehetünk, hogy minden impulzus új, és hogy bármilyen eredményt is érünk el, végül is elfogadható, mert még csak az út elején vagyunk. Egy csibész, fiatalos és a külső tényezőket figyelmen kívül hagyó társaság voltunk. Ha nem így lett volna, akkor nem lövünk meccset eldöntő gólt doplerből, vagy nem csináljuk meg a kengurut, amit a horvátok még mindig inkább véletlennek tulajdonítanak, mint tudatosnak, mert így kevésbé érzik magukat átverve. (-:

Ide veszem azt is, hogy Pufi akciógólt csavart Ivovicsról miután “kicsalta” 5 méterre, vagy, hogy Madi lefordulásgólt lőtt a horvátoknak az elődöntőben. Viktorból gyermeki őszinteséggel jött a nyelvnyújtogatás a bravúrok után, és azóta sem blokkolt egy lövést senki sem lábbal, mint akkor a döntőben Bedő Krisztián. Az milyen már, hogy Pufi egy nappal a döntő előtt feliratozta az egyik pólóját Anyukája közelgő születésnapja kapcsán, mert hogy milyen jól fog mutatni majd a dobogó tetején?! (-:

Ez a vagányság és könnyedség Rióra kihalt belőlünk, úgyis mondhatnám, hogy a végére elveszítettük a humorérzékünket. Ahogy a kérdésben utalsz rá, lehet, hogy Rióban már inkább a görcsösség, a megfelelési kényszer, és a nagy elvárások - a saját és mindenki más elvárásai - miatti stressz vált szereplővé. Amiről nagyrészt a mázsás “olimpiai teher" tehet”!

Rióban egyébként éppen az első, a szerbek elleni mérkőzés alatt elfogott olyan érzés, amit a barcelonai vb alatt éltem át, talán éppen azért, mert az a nyitó meccs volt az elmúlt egy évben az egyetlen olyan tétmérkőzésünk, amelyen nem várt mindenki feltétlenül győzelmet tőlünk.

- Milyen volt a felkészülésetek erre az olimpiára? Mennyiben volt más ez, mint a korábbi világversenyek előtti időszak?

- Az biztos, hogy minden rendelkezésünkre álló eszközt használtunk, gondolok itt a széles körű stábra, az összes feltételre, amire egy élsportolónak ebben a sportágban szüksége lehet, a táplálékkiegészítő, a tréningek, a csapatépítő programok, az étkezés, minden technikai feltétel megvolt. Egyébként előtte is az volt a jellemző, hogy nem voltunk híján semmilyen fontos dolognak, de erre az olimpiára még azok a nüansznyi eszközök, feltételek is megvoltak, amik korábban talán nem. De ugyanide sorolom azt is, hogy 2013 után ismét a legerősebb 18-19 játékossal vágtunk neki a nyárnak, sőt, azt is, hogy viszonylag korán volt csapathirdetés. A közös programok alatt olyan bizalmi szintre jutottunk el egymással, amilyen az igazi barátságokat jellemzi. Nagyon komoly kötődések alakultak ki, mivel őszintén meg tudtunk nyílni egymás előtt.

A forgatókönyv más volt, mint az előző nyarakon, hiszen nem voltunk ott a Világliga szuperdöntőjében, nem utaztunk el messzire tétmeccseket játszani a felkészülés korai stádiumában.

A mindennapokban nem volt markánsan nagy különbség amiatt, hogy olimpiára készültünk. Nyilván picivel több külső kötelezettségünk volt, de ez sem volt eltúlzott. Rengeteg jelzést kaptunk, hogy mennyien drukkolnak nekünk, azért az olimpia mégiscsak olimpia és ez végig érezhető volt. De paradigmaváltás nem történt, nem volt olyan, hogy a jobbkezesek elkezdtek ballal lőni, a balkezesek meg jobbal...

- Hogy érezted a csapat fejlődését? Indulás előtt mindenki "készre jelentette" a válogatottat, sikerült elérni a felkészülés előtt kijelölt célt, hogy az egyik esélyesként induljunk az olimpiára. Érezted-e, hogy a játékban megvan az a szint, ami akár a döntőre is elég lehet?

- Meg tudom erősíteni azt, hogy az építkezés hatása érezhető volt, napról napra erősebbek lettünk, egyre inkább készen állt a csapat arra, hogy nagy dolgokat vigyen véghez, de azért, visszagondolva azokra a meccsekre, amelyek a nyári felkészülést szolgálták, mindig voltak olyan hullámzások, amik engem bosszantottak. Elsősorban a védekezésben láttam megingásokat, s szerintem annak ellenére, hogy valóban készen voltunk az induláskor, az olimpiára nem volt olyan stabil védekezésünk, amit, hogyha baj van, bármilyen körülmények között tudunk alkalmazni. Szerintem egyébként ez volt az egyik oka a Montenegró elleni negyeddöntőn bekövetkezett elbizonytalanodásnak.

- Ez az instabilitás, mindaz, aminek az okait próbáljuk megfejteni, visszavezethető esetleg korábbi élményekre? Fontos, nagy téttel bíró és elveszített meccsekre? (Világliga- és vb-negyedöntő, Eb-elődöntő?)

- Mivel a csapatban voltak újak, akik lendületet hoztak, régi-újak is, gondolok itt Gabira (Kis Gáborra - a szerk.), aki számára kimaradt az a nyár, ami kicsit törést okozhatott a csapatban, a nyár során és az olimpián sem éreztem, hogy féltünk volna a tűztől azért, mert korábban megégettük magunkat. Ez első hallásra pozitívnak tűnik, de nem biztos, hogy az, mert lehet, hogy emiatt nem vettünk észre bizonyos dolgokat, lehet, hogy a pozitív gondolkodás mellett kicsit háttérbe szorult a kritikai szemlélet.

- Az első három csoportmeccs döntetlen eredményéről milyenek az emlékeid?

- Én ugyanazt az optimista hangulatot éreztem és bennem is az volt, ami korábban jellemzett minket. Mindig tudtam, foglalkoztunk is azzal, hogy az olimpia igazán a negyeddöntővel kezdődik, emiatt nem viselt meg minket, hogy mindháromszor a legvégén hozták ikszre a meccset az ellenfeleink.

Többször mondtam már, hogy az első nagy, átfogó élményem a sidney-i olimpia volt, persze csak tévén keresztül. Akkor a csoportból éppen hogy továbbjutottunk, még két vereség is becsúszott (Horvátország és Jugoszlávia ellen). A negyeddöntőben pedig leiskoláztuk az olaszokat. Megmaradt bennem, hogy úgy is lehet nyerni olimpiát, hogy csak az utolsó három meccsen játszol jól, de legalábbis nyersz...

- Volt-e negatív előjel, valami szokatlan, esetleg túlzott idegeskedés, amikor a Montenegró elleni negyeddöntőre készültetek? Vagy egyszerűen vízbe ugrottatok, elkezdődött a meccs és mire észbe kaptatok, már kettőt kaptatok.

- Öt nappal ezelőttig vártam arra, hogy meg tudjam végre nézni annak a negyeddöntőnek a felvételét. Ott volt végig a pendrive az ágyam mellett és több mint négy héten keresztül nem volt lelkierőm hozzá. Most megnéztem, mert szerettem volna "kívülről" is látni, nem csak a belső emlékeimre hagyatkozni. Azt gondolom, hogy amit átéltem és amit láttam a felvételen, egy szóval írható le: nem voltunk önazonosak. Azon a meccsen a játékunk képe olyan volt, mint a megelőző négy évben egyszer sem.

- Ez ijesztő lehetett...

- Ijesztő volt, igen. A harmadik negyed elején, közepén ültem a többiekkel a kispadon, amikor kaptuk azt a hülye gólt, Paskovics ott maradt két méteren, tök üresen, ilyen gólt az elmúlt négy évben egyszer sem kaptunk! Egymásra néztünk, hogy mi a .......... ......... ..........-t csinálunk. Ez egy olimpiai negyedöntő, mi a ..... történik??? Meg kell próbálnunk változtatni, valahogy felpörgetni az egészet, sokkal keményebben játszani. Bevésődött ez a pillanat, mert olyat láttunk, amit előtte talán soha. Összenéztünk ott a padon Decker Ádámmal és Erdélyi Balázzsal, nem is akartuk elhinni. Olyan enerváltságot, bizonytalanságot éreztünk a levegőben, ami teljesen szürreális, nem oda illő volt.

Valamikor onnantól, a harmadik negyed közepétől kerültünk olyan állapotba, amilyenben egy olimpiai negyedöntőben lennünk kell.

Egyénként úgy gondolom, Montenegró arra a meccsre jobb taktikát választott és ez minket nagyon megzavart, nem tudtuk lereagálni időben azt, amit kitaláltak. Ezzel vesztettünk két negyedet, és még így is sikerült döntetlenre hozni.

Ezzel a meccsel a megelőző időszakban nagyon sokat foglalkoztam. Írtam magamnak - régi csapatkapitányi szokásom szerint - lehetséges forgatókönyveket, mozzanatokat, fontos dolgokat, mi az, ami várható, gondolkodtam azon, hogy milyen lesz ez a meccs. Két forgatókönyvet tartottam elképzelhetőnek. Az egyik szerint három-négy, akár öt góllal nyerünk, "simán", a másik arról szólt, hogy szoros, plusz-mínusz egygólos meccsen a végén nyerünk, akár ötméteresekkel. Sajnos, nem így lett.

Arról a negyeddöntőről nagyon megmaradt bennem, hogy a vége felé volt egy hibám, rossz fórt hívtam. Vámos Marcira kellett volna kijátszani azt az emberelőnyt és én azt ott akkor rosszul mértem fel, annak ellenére, hogy előtte kétszer, Marci mindkét góljánál olyan figurából került ő helyzetbe, amit én hívtam. Ez az én felelősségem, a mai napig nagyon sajnálom, dacára annak, hogy nálunk maradt a labda és időkérés után, már egyenlő létszámnál Dumi bravúrosan 9:9-re egyenlített.

- Egyáltalán nem volt közismert, hogy te is és Hárai Balázs is meglehetősen súlyos sérülést szenvedtetek az ausztrálok elleni (második!) csoportmeccsünkön. A te játékodat ez mennyire befolyásolta?

- Az én esetemben bordarepedés, Pufinál bordatörés volt a végső diagnózis, lényegében ugyanazok voltak a következmények: óriási fájdalom. Amikor az utolsó héten beugrottam a medencébe, hogy megpróbáljak részt venni a taktikai gyakorláson, szinte mozgásképtelen voltam. Legalább egy percembe került, hogy a létrán ki tudjak mászni a vízből. Az, hogy lefeküdjek az ágyba, egy komoly program volt. Perceket vett igénybe bármilyen mozgás. Nyilvánvaló, hogy az olimpián nincs, nem lehet fájdalom, de hogy ez ilyen sokáig tartott, az más tényezők mellett szintén közrejátszott abban, hogy lelkileg és fizikailag is "megfáradtan" érkeztem a negyeddöntőre. A fájdalomcsillapítók miatt, (amik inkább csak pszichésen hatottak, mint ténylegesen,) amiatt, hogy egyáltalán mindennapi dolgokat nem tudok véghez vinni, akárcsak Pufi...

- Utaltál a bevezetőben is arra, hogy "számon tartod" a felelősségedet. A montenegrói meccs rossz fórmegjátszás-hívásán kívül mi nyomaszt még?

- Felelősségemnek gondolom azt, hogy ilyen könnyen elfogadtam a csapatkapitányi posztról történt leváltásomat. Ugyancsak felelősnek érzem magam abban, hogy egy egész nyarunk volt arra, hogy a 6:5-ös fórokat végig tudjuk vinni és képtelen voltam elérni, hogy ha eljövök az ellenfél centeréről négy-öt méteres fórban, akkor abból profitáljunk. Azt gondolom, hogy ebben nem voltam kellően erőszakos. És van még egy dolog.

Ahogy már említettem, a több mint három évig tartó csapatkapitányságom alatt én mindig készültem az adott meccsre, úgy, hogy átgondoltam, mi fog történni, mik a fontos dolgok lélektanilag is szakmailag is. Ezeket felírtam magamnak a telefonomba. És annak ellenére, hogy nem voltam már csapatkapitány, ugyanígy készültem erre a mérkőzésre, a Montenegró elleni negyeddöntőre. Felírtam 8-10 dolgot magamnak, amit fontosnak tartottam, s még nem hangzott el és beszélni kellene róla, olyanokat, amiket csapatkapitányként szóba hoztam volna. A mai napig itt van a telefonomban, a jegyzeteknél. Két-három olyan elképzelt szituáció is szerepel köztük, amiből aztán gólt kaptunk. Sajnos nem voltam olyan állapotban, hogy előálljak ezekkel és most nagyon erős lelkiismeretfurdalást okoz, hogy bizonyos dolgok várható bekövetkeztét előre leírtam és ezekre nem hívtam fel a figyelmet. És ez összefüggésben van azzal, hogy elfogadtam, hogy nem én vagyok a csapat kapitánya.

- Kérlek, amennyit el lehet mondani erről a Rió előtt néhány héttel végrehajtott csapatkapitány-váltásról, annyit ossz meg velünk.

- Amikor Tibi közölte velem a döntését és azt, hogy így tartja a csapatot a legerősebbnek, én néhány napig nem is igazán tudtam felfogni, feldolgozni, hogy mit jelent ez. Őszintén beszéltem a többiekkel erről, sok biztatást is kaptam tőlük, amit ezúton is szeretnék megköszönni, és úgy közelítettem meg a változtatást, hogy ez még jó is lehet. Dumi valóban adhat olyan lökést a csapatnak, amit én nem adtam meg, nekem nem kell majd olyasmikkel foglalkoznom, amik terhes feladatok voltak, a játékra tudok koncentrálni, a hiúságom okozta rossz érzést pedig majd leküzdöm, mert nem az a fontos, hogy ki a csapatkapitány, hanem az, hogy nyerjünk.

Körülbelül ilyen hangulatban voltam öt-hat napig a leváltást követően. Elég idealista típus vagyok, bizonyos realitások csak egy idő elteltével jutnak el hozzám, és nem csak időre, hanem határozott impulzusokra is szükség van ehhez. És hát, beszélgettem több emberrel, s ezek a beszélgetések felkorbácsolták az érzelmeimet. Nagyon sok szempontból nehéz volt ezt nekem feldolgozni, s el is érkeztünk ahhoz a ponthoz, ahonnan már nem azokra tartozik a mondandóm, akik olvassák ezt az interjút, hanem azokra, akik az események szereplői voltak. Ezért csak annyiban érintem ezt a csapatkapitány-dolgot, illetve a csalódottságom megmagyarázását, hogy amióta vízilabdázom, szerettem volna olimpiai bajnok lenni, s amióta olimpiai bajnok vagyok, elkezdtem nagyon arra vágyni, hogy egyszer csapatkapitányként is sikerre vezessem a válogatottat, úgy nyerjünk még egy olimpiát. Bevallom, több akartam lenni, mint "sima" olimpiai bajnok. Nagyon büszke vagyok arra, hogy csapatkapitánya lehettem a magyar válogatottnak. Amikor Barcelonában felemeltem a világbajnoki serleget, akkor is nagyon büszke voltam és szentül hittem, hogy el fogom tudni érni azt, hogy Rióban nem csak hogy nyerünk, hanem az én csapatkapitányságommal vívjuk ki az olimpiai győzelmet.

- És ez szertefoszlott...

- Ez szertefoszlott, számomra kicsit derült égből villámcsapásként, bár lehet, hogy voltak jelek, amiket nem "vettem". De mondom, idealista vagyok és bizonyos realitásokat nem veszek úgy észre, ahogy kellene, vagy ahogy esetleg mások azt gondolják, hogy látnom kellene.

Az az idő, ami aztán hátra volt az olimpiáig és a negyedöntőig, nekem nem volt elég ahhoz, hogy feldolgozzam ezt döntést. Rengeteg kérdést vetett fel bennem a bizalommal kapcsolatban, azzal kapcsolatban, hogy hol a helyem ebben a csapatban, az ügyben, hogy mi is igazán a dolgom, illetve felvetődött bennem, hogy akkor én most az elmúlt három és fél évben jól csináltam-e a dolgom, vagy csak nem volt jobb nálam. Sok mindent tudnék még mondani, ami akkor eszembe jutott, most csak érzékeltetni akartam, hogy mik voltak azok, amik miatt engem ez a dolog megzavart és a rendelkezésre álló idő - lehet, hogy az én hibámból - nem volt elég arra, hogy megtaláljam a játékban azt a fajta örömöt, motivációt, ami három és fél évig ott feszült bennem és adta a plusz energiát.

- Láthatóan alaposan végiggondoltál mindent, talán a legalaposabban a csapattagok közül. Megnézted azt a bizonyos meccset, elolvastad a vlv-interjúkat. Mennyire segített mindez abban, hogy túl tudj lépni Rión?

- Ezt majd az idő eldönti. Most kiszállok a kocsiból, megvacsorázunk a feleségemmel, aztán bebújok az ágyba és kiderül, hogy mennyire támadnak meg még mindig ezek a gondolatok. De örülök, hogy beszéltem minderről, mert az új klubszezont azzal a szándékkal kezdtem el a Fradiban, hogy tiszta lappal és más érzésvilággal, látásmóddal élhessem meg a mindennapokat.

- Tokió?

- Fogalmam sincs, tényleg nem tudom. Egyelőre magamnak sem tudok válaszolni arra a kérdésre, hogy leszek-e még válogatott. El tudom képzelni, hogy akár még Tokióban is játszom az olimpián. De. Ehhez sok-sok kérdésre meg kell érkeznie a válasznak, amihez viszont időre, meccsekre van szükség. Meg kell tudnom, hogy ebben az új helyzetben milyen is a vízilabdához való viszonyom, egyáltalán, kicsit újra kell definiálni, hogy mit jelent Varga Daninak lenni 2016 őszétől.

Egyébként nem gondolom azt, hogy nagyon új dolgokat kellene csinálnom. Éppen hogy azokat a terheket, láncokat szeretném ledobni, amik görcsössé tettek és bizonyos megoldásokat kiöltek belőlem. És egyszerűen ismét élvezettel szeretném játszani a vízilabdát.

Mindehhez még hozzá tartozik, hogy én úgy játszottam le az utolsó meccset Rióban, a görögök ellen, hogy a bemutatás után sírva végigénekeltem a himnuszt, amikor beugrottam a vízbe, megpusziltam a sapkámon lévő magyar címert, így köszöntem meg az elmúlt nagyon sok évet, s egészen az első labdaelhozatalig bőgtem magamban. A mérkőzés után a számomra legfontosabb társaimat átöleltem és egymás szemébe néztünk. Mindezt azért tettem, mert tudtam: megvan az esélye annak, hogy ez az utolsó válogatott meccsem. De hogy valóban az utolsó volt-e vagy még Tokióban is ott leszek... - ez ez előbb felsorolt kérdésekre adott válaszoktól függ.

- Megrázó volt, Dani és nagyon köszönöm az őszinteségedet! Sok sikert kívánok a folytatáshoz!