Riói csapatunk legfiatalabb tagja érzelmi és szakmai élményekben, tapasztalatokban is sokat gazdagodott ezen a nyáron, főként az olimpián. A kudarc okát ő sem tudja, de hajlandó volt beszélgetni a történtekről. vlv-interjú.

MANHERCZ KRISZTIÁN a vlv-nek:

- Elég zsúfolt nyarad volt...

- Hosszú volt a nyár, igen, hiszen én már június elején elkezdtem a felkészülést, amikor a válogatott játékosok többsége a BL final six meccseit játszotta. Ugyanakkor valahogy úgy éreztem, gyorsan telt az idő, viszonylag hamar voltak edzőmérkőzések, túrák, a csapathirdetés sem az utolsó pillanatban történt, így volt időm megemészteni az egészet, ha mondhatom így.

- Tőled is azt kérdezem először, hogy ha azt mondom, Rió, mi az, ami eszedbe jut, mi az első gondolatod, az egyetlen értékelő mondatod?

- Egy mondatban nehezen tudom összefoglalni. Az első az, hogy büszke vagyok, hogy eljutottam egy olimpiára, de rögtön utána a második már a csalódottság, hogy nem sikerült a négybe jutni, jobb eredményt elérni. A kettő eredője egy kesernyés érzés, de utólag már nem tudok mit tenni.

- Viszonylag korán kiderült, hogy benne vagy a csapatban, emiatt nem kellett aggódni. Mennyire reménykedtél abban, hogy Rióban komoly eredmény lesz?

- Bíztam benne nagyon. Főleg hogy addig minden világversenyemen sikerült bejutni a legjobb négybe. Tudván, hogy jó a csapat, s hogy milyen mérkőzéseket játszottunk ebben az összetételben, azt gondoltam, talán a végső győzelemre is odaérhetünk.



- Mit tartottál a csapat erősségének, mi volt az, amiről azt gondoltad, hogy na, ez elvihet minket egy jó helyezésig?

- Egyértelműen az egymásért való küzdeni tudás. Egymásért tűzbe mentünk volna, ez szerintem mindenkire igaz és ez volt a nagy ereje a csapatnak. 

- Milyen volt az út a torna kezdetig, milyen volt Barau, milyen az olimpiai falu, hogy érezted magad, amikor átélted az olimpia hangulatát?

- Jó volt, nagyon. Különösen Baurura térnék ki. Tizenhárom órás repülőút után mentünk egyből tovább, amikor átvettük a olimpiai faluban a szobánkat. Bauruba utaztunk, ami Sao Paulótól nem messze van, négy óra volt busszal, könnyed túra... Utána viszont jól tudtunk készülni, sokat segített, hogy magunkban voltunk, nyugodt körülmények között dolgozhattunk dolgozni. Sok olyan taktikai elemet gyakoroltunk ott, amit aztán hasznosítottunk, beépült a játékunkba. Aztán elkezdődött a "falusi élet"...

- És az milyen volt?

- Nekem nagyon új. Nem is tudtam mihez hasonlítani, minden impulzus új volt nekem. Csak kicsit túlzás, hogy tátott szájjal néztem körbe.



- Találkoztál hírességgel?

- Ki nem számít annak...? :-)

- Olyan valakire gondolok, akit eddig a tévéből csodáltál.

- Nyilván... Novak Gyokovics, Usain Bolt..., mindkettő olyan személyiség, akit eddig csak tévében lehetett látni, furcsa volt, hogy most az étkezdében előttem állnak sorban... Élveztem nagyon. Ugyanakkor úgy gondolom, hogy ez a szokatlan légkör a játékomra nem volt hatással. Nem stresszeltem kifejezetten amiatt, hogy olimpián vagyunk. Nyilván voltak dolgok, amik összejöttek, voltak, amik nem annyira, akár a játékomban is, de ennek nincs köze ahhoz, hogy ez a verseny olimpia volt.

- A helyed milyen volt a csapatban. Amikor elutaztatok, téged már mindenki elfogadott teljes értékű társnak vagy még azért lehetett érezni, hogy te vagy a legfiatalabb?

- Azért valamennyire csak számított, hogy volt olyan csapattársam, akinél 16 évvel fiatalabb vagyok.

- Szivós Marci...

- Nyilván...

De azt mondom, hogy egytől egyig mindenki partner volt és maximálisan, száz százalékosan tagja voltam ennek a csapatnak Úgy kezeltek mint bárki mást, ebből a szempontból nem volt semmiféle probléma. Nyilván megmaradtak azok a dolgok, amiket mindig, mindenütt a fiataloknak kell csinálni, de a vízben nem volt semmi jele megkülönböztetésnek, az egymásért küzdés megvolt mindenki részéről.



- Jó. Elkezdődött a torna. Mindjárt a szerbekkel. Arra te hogy készültél? Aggódtál? Bizonyítási vágy volt benned? Hogy álltál neki?

- Bizonyítási vágy volt bennem, ugyanis a szerbeket senki nem verte meg a 2014-es Eb óta. Úgy éreztem - látva a csapat jó formáját -, hogy ennek itt az ideje, és jól is játszottunk, az a meccs a vízilabda minden szépségét felvonultatta, végül négygólos előnyről lett döntetlen, 13:13. Ebből még nem lett volna probléma, a szerbekkel leikszelni nem a világvége, az ausztrálok utáni döntetlen viszont már fájó volt. Rió előtt a Margitszigeten játszottunk velük és igaz, hogy akkor is eggyel nyertünk, néhány másodperccel e vége előtt lőtt góllal, de sok olyan hibánk volt, amiről úgy gondoltunk, hogy ki tudunk javítani, és ez nem lesz gond az olimpián. Végül is nem kaptunk 15 gólt tőlük, mint a szigeten, csak nyolcat, de sajnos annyit is lőttünk... Ráadásul az utolsó 30 másodpercben kaptunk gólt.

- Az első három meccs végénél volt bennetek valami elbizonytalanodás? Vagy abszolút véletlen, hogy mindháromszor a befejezés előtt egyenlített az ellenfél?

- Nem éreztem mentális problémát, inkább balszerencsénk volt azoknál az utolsó támadásoknál, Vlahopulosz góljánál például négy blokkunk is volt, mégis bement a hosszúba. Aztán a japánok és a brazilok ellen sikerült önbizalmat szereznünk, mindkét meccs arról szólt, hogy ha a fájó döntetlenek kicsit is letörték az önbizalmunkat, akkor azt visszaszerezhettük, ebből a szempontból jó volt az utolsó két csoportmeccs.

- Neked személy szerint hogy ment, hogy lendültél játékba? Milyen volt a formád, kaptál-e kritikát, akár pozitívat akár negatívat?

- Kaptam mind a kettőt, de én ennek örülök. Eleve próbálok mindig maximalista lenni, és természetesen voltak dolgok, amikkel én magam sem voltam elégedett, de ez még kezdeti része volt az olimpiának és szerencsére csoportelsőként jutottunk tovább.

- Érezted a fejlődési ívet, azt, hogy a csoportmeccsek formába lendítenek?

- Abszolút. Jó volt a bemutatkozásom, azért a szerbeknek gólt lőni az olimpia elején - ennél jobb belépő nem kell. Ahogy mindenkinek, nekem is fájtak a döntetlenek, de úgy gondolom, hogy az utolsó két csoportmeccsen nekem is jobban ment a játék, önbizalmat is sikerült szereztem.



- Montenegró következett... Hogy készültél te erre a meccsre? Decker Ádi ugye őket kívánta volna, ha választhat negyeddöntőbeli ellenfelet.

- Utólag nyilván okosabbak vagyunk. Montenegró mindenesetre egy olyan csapat volt, amelyet a felkészülés során négy góllal is vertünk, most is azt mondom, hogy jobb csapat vagyunk és jobb csapat voltunk az olimpián is náluk. Egy-másfél negyednyi gyenge játék elég volt ahhoz, hogy kicsit kizökkenjünk, utána már csak szaladtunk az eredmény után, a végén sikerült döntetlenre menteni és mindannyian tudjuk, hogy az ötméteres-párbaj hogy végződött.

- Volt-e a meccs előtt bármilyen jel, idegesebbek voltatok-e a szokottnál?

- Nem volt előzménye, az az egy-másfél negyedes rövidzárlat volt az, amit megsínylettünk.

- Na de most jönne az, amit mondtál, hogy tűzbe mennétek egymásért. Ilyenkor ez nem tud előjönni? Mi volt az oka ennek a rövidzárlatnak, ez itt a kérdés.

- Nem gondolom, hogy a rövidzárlatnál az lett volna a baj, hogy nem küzdöttünk egymásért. Ha belegondolunk, három vagy négy védekezésről beszélünk, ami nem úgy sikerült és gólt kaptunk belőle. Nem voltak kiakadások, hogy miért így csináltad, biztattuk egymást, hogy menjünk tovább, csináljuk. Amivel gondunk volt a negyeddöntőben: elöl gyengék voltak a lövéseink és kaptunk két-három olyan gólt, amit nem lett volna szabad kapni. Ezen kívül olyan óriási nagy probléma nem volt. Háromgólos hátrányba kerültünk, amiből nagyon nehéz volt kijönni, de sikerült és hála Duminak, az utolsó percben még ikszre is mentettük az egészet. Ez egyértelműen a küzdeni tudásnak volt köszönhető.



- Visszanézted ezt a meccset azóta?

- Igen.

- És hogy tudtad nézni, higgadtan vagy felment a pumpa?

- Olyan két és fél héttel később néztem meg az egész meccset, a pumpa már miért ment volna fel, tudtam, hogy mi a vége... A tényen voltam elkeseredve, hogy kikaptunk.

- Mit láttál, szakmai szempontból?

- Amiket elmondtam az eddigiekben. Az a körülbelül 60 százalékos teljesítmény, amit az első egy-másfél negyedben nyújtottunk, megbosszulta magát. Támadásban sem voltunk olyan élesek, nem voltak pontosak a lövéseink, védekezésben pedig, ahogy mondtam, volt két-három olyan gól, amit nem szoktunk kapni.

- Mindenki tudta, hogy ez a legfontosabb. Minden azt mutatja, hogy tudatában voltatok ennek, ismertétek Montenegrót, jók voltak az előzmények is, minden amellett szólt, hogy ezt a meccset simán megnyeritek. Tibor is elmondta, hogy azért nem foglalkozott a másik csoportban zajló taktikázással, mert biztos volt abban, hogy Montenegrónál jobbak vagyunk. Ennyi az egész, hogy három-négy rossz védekezés? Mi az, ami miatt ebben az időszakban a 60 százalék jött csak ki? Ezt keresem.

- Ennek okát a mai napig én is keresem, de mint tudod, nekem olyan sok időm nem volt ezen gondolkodni... Hogy mik voltak az okai? Nyilván nagyon bántó, hogy ez a dolog megtörtént, de még mindig nem tudom a válaszokat erre a kérdésre.

- Szerinted valaha meg fogjuk tudni?

- Bízom benne, de nem biztos, hogy meg akarom...

Fotó: Illyés Tibor/MTI

- Azért még azt a képet, azt az ikonikussá vált fotót szeretném felidézni. Illyés Tibor MTI-s kolléga felvételét, amely a Montenegró-meccs ötméteres-párbajának elvesztése után készült. Amikor a parton ülsz lehajtott fejjel és vigasztal téged Szivós Marci. Láttad ezt a képet?

- Persze, hogy láttam, hogy a fenébe ne láttam volna, már bocsánat. Meg is könnyeztem, azóta többször is... Mindenki tudja, hogy a képen szereplőknek mi volt a motivációja, kinek hol tart a pályafutása, nagyon sok és mély mondanivalója van ennek a fotónak.

- Igen. És egy picit az is benne van, amit úgy hívunk, hogy korszakváltás, őrségváltás, hiszen Szivós Marcinak Rióval a válogatott pályafutása is véget ért, te pedig a jövő vagy, a csapat legfiatalabb tagja.

- Az emberi háttere is nagyon sokat mondó. Marcitól nagyon sokat tanultam a játékban is és emberileg is, példakép marad számomra.

- Eltetted ezt a képet?

- Mindig nálam van, a mobilomban.

- Rióból hazajöttél és egy hatalmasat pihentél...

- Nem tudom, mire gondolsz...

- Hány napot kaptál?

- Meglepően sokat, egyébként, majdnem egy teljes hetet, szerdán jöttünk haza és a következő kedden mentem edzésre.



- Mit csináltál ez alatt az egy hét alatt?

- Pihentem, "inkubátorban" voltam... :-) Emellett találkoztam a barátokkal, a nagyszülőkkel, igyekeztem bepótolni valamennyire mindazt, ami több mint egy hónap alatt elmaradt.

- Nem untad meg a pólót? Az egész nyarat végigedzetted meg versenyezted, fizikai, lelki terhek, utazások, éles meccsek és amikor mindenki elment pihenni, te elutaztál a junior Eb-re Hollandiába.Nem volt benned egy kis fásultság?

- Azt gondolom, lehetett volna, de ez a saját korosztályom volt. A 97-es válogatotthoz mindig úgy álltam hozzá már kicsi koromban, 11-12-13 évesen is, amikor tehetséggondozó edzéseken, táborozásokon vettünk részt, hogy arra gondoltam, majd ennek a korosztálynak a válogatottja lesz az, amely felkerül Európa és a világ trónjára is. Nagyon vártam tehát ezt az Eb-t, mert szeretek ezekkel a fiúkkal együtt játszani. Velük együtt nőttem fel és a 2014-es isztambuli csapatból heten itt voltak, a motivációm nagyon erős volt, mindenképpen szerettem volna jobb eredményt elérni, mint az olimpiai ötödik hely.

- Lehet, hogy naiv a kérdés, de tényleg érdekel: te végül is nem vettél részt az U19-es válogatott felkészülésében, úgy estél be az Eb előtt. Nem jelentett ez gondot? Nyilván itt is tudni kell a számokat, vannak különböző taktikai megoldások, amiket össze kell csiszolni. Simán bemész és azonnal tudsz alkalmazkodni?

- Igyekeztem. A taktika még csak a kisebbik része volt ennek az egésznek, igazából inkább attól tartottunk a torna előtt és erre pszichológiai foglalkozásokon is időt szenteltünk: nehogy az legyen, hogy túlságosan rám hárulnak a feladatok, mindenki arra számít a vízben, hogy majd én megoldom és ha ez nem sikerül, akkor "nincs mit tenni".

- Tehát hogy ne rakjanak rád túl nagy terhet.

- Igen, de nem csak ezért. Világversenyt úgy lehet csak megnyerni, de legalábbis jó eredményt elérni, ha csapatként játszunk. Ha mindenki hozzáteszi a saját részét, azt, amit neki tennie kell. E nélkül nincs csapat, nincsen egység.

- És ez hogy sikerült?

- Azt gondolom, hogy viszonylag zökkenőmentesen ment.

- Ha jól tudom, csak a spanyol válogatott Tahull és te játszottál Rióban azok közül, akik az alpheni junior Eb mezőnyében szerepeltek. Éreztél-e olyasmit, hogy már tekintélyed van? Akár a játékostársaknál, akár a zsűrinél? Bár ez utóbbit az ismert történések után már megkérdezni is értelmetlen lehet. :-)

- Nem foglalkoztam ilyesmivel. Nyilván az ellenfeleknél esetleg felhívták rám a taktikai megbeszélésen a játékosok figyelmét, feladat lehetett, hogy rám jobban vigyázzanak.

- Érezted ezt a meccsek alatt?

- Persze. Minden csapatnál, még Málta ellen is jobban őriztek, de én erre készültem, hiszen ez nem volt újdonság, már a korábbi korosztályos világversenyeken megkülönböztetett figyelmet kaptam. Régebben is téma volt ez, s igyekeztünk a javunkra fordítani, mondtam a csapattársaimnak, hogy ha rám jobban figyelnek, akkor viszont lesz mellettem egy rés akár emberelőnyben, akár egyenlő létszámnál, azt meg kell találni és ki kell használni.

- És ez sikerült?

- Úgy gondolom, hogy igen. Montenegrót négy góllal győztük le a csoportban, a görögök ellen is vezettünk már 10:5-re, amiből feljöttek ugyan, de azt mondom, inkább amiatt idegeskedjünk, hogy feljön az ellenfél ekkora hátrányból, mint azon, hogy nekünk kell visszajönnünk a meccsbe. Szóval szerintem sikerült, de aztán bekövetkezett az az ominózus olasz mérkőzésünk, amelyen nagyon hasonló dolog történt, mint az olimpián Montenegró ellen. Papíron jobbak vagyunk annál a csapatnál, meg is tudjuk verni, csak az elején volt egy rövidzárlatunk, már az első félidőben négygólos hátrányba kerültünk, ez a harmadik negyed elejére öt lett, s ez erősen rányomta a bélyegét a meccsre. Kapust is kellett cserélni, ami nálunk nem csak egy fontos poszt, hanem ráadásul Vogel Soma a csapatkapitányunk. Utána viszont talpra állt a csapat, feljöttünk 10:8-ra, akkor volt egy emberelőnyünk, amiben mi kaptunk négyperces kiállítást. Onnan is fel tudtunk jönni és ugye 12:12-es döntetlenre hoztuk az eredményt. A történéseket - gondolom - mindenki ismeri, így alakult...

- A szlovén bíró legalább elnézést kért...

- Igen, de sajnos ezzel nem vagyunk kisegítve. Ha nem négypercest, hanem csak sima kiállítást fúj ellenünk 10:8-nál, akkor jó esélyünk lett volna, mert jöttünk fölfelé, szinte már vérszemet kaptunk. Ez van, ez történt, igyekszünk továbblépni. Nagy pofon volt ez akkor mindannyiunknak, nem is tudtuk Vogel Somával, hogy ilyenkor mi a teendő, mit kell mondani akár a fiúknak, akár mi hogyan kezeljük magunkban a történteket. Nekem sem volt még ilyen a pályafutásom során. Nehezen tudtunk ezután a játékra koncentrálni, nagyon sok erőnket elvitte a mentális fáradtság, úgyhogy végül nem sikerült a rióinál jobb eredményt elérni, sajnos. Sőt. De hát ez egy ilyen nyár volt.

- Alphenben gólkirály és a torna legjobb játékosa lettél. Emiatt érzel valamilyen büszkeséget vagy ezt teljesen elnyomja az eredmények miatti csalódottság?

- A gólkirályi cím nyilván inkább egyfajta "statisztikai" díj, ha nem hetedikek lettünk volna, akkor nagyobb büszkeséget okozna. Az MVP-címről meg csak annyit tudok mondani, hogy a díjat az a német állampolgárságú LEN-delegátus adta át, aki az olasz-magyar meccsen a zsűriben volt, és ezt mondta átadáskor nekem: "Congratulation, and I'm so sorry..." Ez nagyon sok mindent elmond és úgy gondolom, hogy méltó lezárása volt, ennek az egésznek.

- Meg a cikkünknek is, Manó... Van-e valami, amit még szeretnél mondani?

- Hajrá magyarok!

- Mindig ezt mondod... :-)

- Muszáj! Bevált taktika!

- Köszönöm a beszélgetést!