Két hétig szinte együtt élt a Rióban szereplő magyar válogatottal. Ment velük mindenhova, intézte ügyes-bajos dolgaikat, ott volt a közvetlen közelükben öröm és bánat idején. Interjú a kísérővel, aki maga is pólós.

A riói olimpia rendezői 300 ezer jelentkező közül 50 ezret választottak ki önkéntesnek a kéthetes versenysorozat legkülönbözőbb feladataira. Természetesen sok magyar is pályázott, s mint utólag kiderült, vízilabdában - legalább ezen a téren - mi voltunk a császárok: mind a női győztes USA, mind pedig a férfi aranyérmes Szerbia csapata mellett magyar segítő dolgozott, sőt még az önkéntesek koordinátora is magyar volt.

Tudni kell, hogy az úgynevezett team liaison a pihenőidőn kívül mindvégig a csapata mellett szolgál. Közvetíti az igényeket, reklamál, ha valami nem stimmel, elintézi legtöbbször még az elintézhetetlent is. (Munkaköri kötelessége például tortát szerezni Szivós Marci születésnapjára...)

Női és férfi válogatottunkat is magyar önkéntes kísérte, a fiúk mellett dolgozó Rádai Dánielt faggattuk az önkéntesi munkáról, s riói élményeiről.

RÁDAI DÁNIEL a vlv-nek:

- Először egy kis bemutatkozást kérek!

- 27 éves vagyok, jelenleg Hollandiában élek. Tíz éven át vízilabdáztam, budapesti vagyok, több fővárosi klubban játszottam, de hamar kiderült, hogy válogatott sajnos valószínűleg nem leszek.

- Hogy derült ki?

- Különböző jelekből, például a keretszűkítésekből és általában is..., tehetséges soha nem voltam, szorgalmas mindig, akartam, szerettem, de ennyi.

- Hol játszottál?

- A Csapó-Faragó suliban kezdtem, ott a nagyon erős 89-es korosztály tagja voltam Kőnigh Gyuri bácsinál pár évig, a Vasasban játszottam Mátéfalvy Csabánál, egy nyári intenzív  KSI következett (Szabó Zoltán), aztán az OSC-ben (ma már Oázis) nőttem föl, főleg Ábrahám István kezei alatt és egy kis belga kitérő után ott is hagytam abba. Jó légkörben, a Margitszigeten voltam minden nap, nagyon hálás vagyok ezért, hiszen mindmáig nagyon jó barátaim vannak a vízilabda közegéből.

Lehet, hogy a szüleim pedagógusi vénája miatt, már viszonylag korán, késő tinédzser koromban figyelgettem az edzőim munkáját, aztán a TF-en el is végeztem a Testnevelő-edző alapszakot. Már otthon besegítgettem, de igazából Hollandiában váltam edzővé, amikor kijöttem ide várostervezést tanulni. Az volt a terv, hogy tanulok, s mellette edzősködöm, ebből fedezem a megélhetés költségeit. Ez részben össze is jött.

Három évig voltam vezetőedző kisebb holland kluboknál, egy év önkénteskedés után lettem az egyetemi csapatnál főedző, két évvel később pedig átigazoltam a városi csapathoz, ott voltam egy évig vezetőedző és most úgy néz ki, hogy folytatjuk a közös munkát.


Edzésen

- Melyik egyetemről van szó és melyik városról?

- Ez a delfti műszaki egyetem, a világ egyik legjobb műszaki egyeteme. A városi csapat a negyedik ligában szerepel, de tudni kell, hogy itt Hollandiában nagyon sok bajnoki szint van, rengetegen játszanak, gyakorlatilag minden falunak van egy 25-ös uszodája, és azokban mind pólóznak. Ha jól tudom, 20 ezer igazolt vízilabdázó van az országban.

- Milyen az edzősködés?

- Ugye, elvégeztem a TF-et vízilabda szakirányon, s teher alatt nő a pálma, az ember próbálgat dolgokat, aztán kiderül, hogy megy. Ki merem jelenteni,  hogy három év alatt sokat fejlődtem, gyorsan tanulok, másként is gondolkodom  mint amikor kezdtem. Voltak szép pillanatok, meg nyilván sok frusztráció is ez alatt az időszak alatt. Edzőként a győzelem, látni a srácok fejlődését - abszolút drog, az ellenkezője pokol és ez teszi baromi izgalmassá... Nagyon jó mondani valamit és látni, hogy annak van hatása mások életére.

A szinte semmiből épített egyetemi csapattal minden évben jobbak voltunk a korábbinál, azt követően, hogy átadtam a társaságot az egyik volt játékosnak, megnyerték a bajnokságot, amit többen nekem ajánlottak, jó érzés volt... De ez még nagyon az út eleje.


A magyar vízipólós önkéntesek (Deák Edina, Rádai Dániel, Völgyi Csilla és Marschalkó Soma) szurkolnak az úszóinknak

- Hogy jutott eszedbe Hollandiából jelentkezni a riói olimpiára önkéntesnek?

- Már Londonra is jelentkeztem, akkor nem választottak ki. Egyébként maga a jelentkezés jó móka, nem egy stresszes dolog, egyórás procedúra volt a kérdőív kitöltése. Kiválasztottak online interjúra, ami az interneten keresztül zajlott, tavaly novemberben kerültem végül a csapatba, s idén május végén jött a hír a team liaisoni megbízásról, innentől lett igazán komoly a dolog. Emlékszem, egy bulira készültem éppen külföldön, aznapra biztosított volt a különleges hangulat... Amikor egy olasz vízilabdásnak mutattam az e-mailt a nyakamba ugorva örült ő is.

- Azt tudtad már akkor, hogy a férfi vízilabda-válogatott mellett leszel?

- Nem. Csak annyit, hogy vízilabda és team liaison. Nyilván az ember elkezd ilyenkor matekozni, magyar anyanyelvűként választottak ki...

Akkor vált egyébként teljessé a lelkesedés is, amikor megtudtam, hogy a férfi csapat mellett leszek, mégiscsak arról álmodtam régen, hogy ennek a csapatnak lehetek egyszer majd a tagja.

- Tehát elvileg beoszthattak volna az ausztrál csapat kísérőjének is.

- Olyannyira, hogy a szerbeknél és az amerikai női válogatottnál is ugyanolyan magyar kísérő volt végül, mint én és természetesen a magyar lányok mellett is. Négyen képviseltük az országot ebben a munkakörben a vízilabdatornán, s ketten közülünk aranyérmes csapat mellett lehettek...

- Hogy szervezted meg az utat, egyáltalán, az önkéntesség mit jelent ebből a szempontból, mit fizettek, szerveztek meg nektek a rendezők és mi volt a ti dolgotok?

- Amikor eldöntöttem, hogy mindenképpen utazom, megvettem a repülőjegyet és szállást is magam kerestem. Egyébként Sao Pauloban még egy vízilabdás család fogadott be az elején! A helyi, riói közlekedésre végül kaptunk támogatást (nekem mondjuk pont lettek gondjaim az erre kapott mágneskártyával), de az étkezés nagy részéről is magunknak kellett gondoskodnunk. Hivatalosan naponta egy étkezésre voltunk jogosultak, de azoknak a helyeknek a nyitva tartása, ahol ez történhetett, abszolút nem igazodott a munkánkhoz. Néha kellett verni az asztalt táplálékért a 14 órás menet alatt, kellettek ilyen apróságok a "túléléshez". De olyan is volt például, hogy  a játékosok csempésztek be magukkal enni az ő menzájukra, ami viszont kicsit az én részemről volt gázos, tulajdonképpen szabályellenes. Viszont úgy hallottuk, hogy az önkéntesek harmada lelépett a bánásmód miatt!

- Mi volt a feladatod, a munkád?

- Azt szoktam mondani, hogy a csapatvezető asszisztense voltam. Én tudtam meg először a napi beosztásokat, a különböző időpontokat és nekem kellett intézni mindazt, amit a csapatvezetés problémának érzékelt, vagy intézni akart. Hogy a tervezettnél korábban jöjjön a busz, például.

- Hogy zajlott ez? Volt a szervezőknél egy kapcsolatod, akivel intézted, amit kellett?

- Nagyjából, de ez így leegyszerűsített. Éjjel-nappal lógtunk a telefonon, de mondjuk telefont nem kaptunk, a sajátomat kellett használni. Vettem egy kártyát, amin volt 4G data és így folyamatosan tudtam WhatsAppozni, főleg azon zajlott a kommunikáció, meg persze hívások is voltak, ha nagyon égett a ház.


Az a bizonyos ötméterespárbaj, a kispad mellől

- Milyen komolyabb problémák adódtak, amelyek ügyében intézkedni kellett?

- Az első mindjárt a nyitó meccs előtt volt. Túl későn akarták küldeni értünk a buszt, hogy a szerbek elleni meccsre szállítson minket. Tudni kell, hogy nagyon későn, este nyolckor derültek ki a másnapi buszindulások. Háromnegyed órával meccskezdés előtt értünk volna oda és a csapatvezetés legalább 1 óra 20 perccel korábban ott akart lenni. Egyébként az olaszok is ezt reklamálták rögtön, úgyhogy az ő önkéntesükkel együtt "dobtuk rá" ezt a problémát a szervezőkre, meg persze egyenként is hívtunk embereket, hogy intézzük a dolgot. Végül sikerült elérni a változtatást, 9-kor volt a meccs és 7.20-kor indultunk. Aztán az lett, hogy általános érvénnyel az összes meccsre két órával kezdés előtt indultak a csapatok. Egyébként ez előtt az első mérkőzés előtt én hajnali 4 órakor indultam el a szállásomról, de így sem jutottam el időben a faluba, hogy a fiúkkal együtt menjek a meccsre, olyanok voltak az akkor még spontán változó tömegközlekedési viszonyok, üzennem kellett, hogy egyenesen az uszodába megyek...

- Milyen nagyobb gond volt még?

- Ami mindenkit zavart: az edzéshelyszínek távolsága, a kalkulálhatatlan utazási idő. Rendszeresen előfordult, hogy egy-egy busz eltévedt, s vagy dugóban állt, vagy rossz helyre ment. Minket például a kijelölt uszoda helyett egy másikhoz vitt egyszer a busz, úgy, hogy menet közben Google Mapsen néztem, hogy haladunk és szóltam is, hogy nem jó az irány. Megnyugtatott a sofőr, de amikor odaértünk, kiderült, hogy az egy bezárt uszoda, semmi köze a kijelölt edzéshelyszínhez. Nagy telefonálgatás kezdődött, Pisti megnézte a kinyittatott uszodát, mondta, hogy van víz, jó lesz nekünk. Lettek kapuk, labdák, a helyi létesítményvezető is tök jó fej volt. Ez volt jellemző az egész olimpiára, bár semmi sem működött, főleg az elején, valahogy "last minute" mindig megoldódtak a problémák. Az első egy-másfél hét nagyjából erről szólt. Persze fontos volt, hogy a csapat ebből minél kevesebbet érezzen meg.

Aztán az egyik külső edzésről furcsa útvonalon mentünk haza, az igazi brazil, riói külvároson keresztül, érdeklődéssel figyelték a fiúk a buszból a környéket... Utánunk jöttek a szerbek, de ők beragadtak és amíg elérték az olimpiai sávot, három órát álltak egy dugóban. Na akkor szólt közbe a FINA, ezt az edzéshelyszínt kiiktatta és helyette az olimpiai faluban lévő egyik uszodát jelölte ki, ami eredetileg az úszóknak volt fenntartva (augusztus 14-éig).


Szivós Marcit az önkéntesek is felköszöntötték

- Mondj el néhányat a személyes élményeid közül, kérlek!

- Nagyon vártam, és aztán nagyon szerettem is Gergely Pistivel ’dolgozni’! Megtisztelő és öröm volt az elején Tóth Marcival, akit óriási sportembernek tartok, több időt együtt tölteni, amíg utazgattunk, hiszen ő nem a faluban lakott. Aztán a hoteljétől hazafelé Somával, a szerbek magyar önkéntesével be is ragadtunk éjjel a semmi közepén, az izgalmas volt. Többször utaztam Eggressy Jánossal is, és többekkel tudtam hosszabban is beszélgetni néha, Dani nyitottsága nyílván különleges. Tóni bácsi sztorijai! A személyesebb kérések sokkal hétköznapibbá és emberibbé tették az egész olimpiai őrületet... Edzések alatt a lányok meccseit követtük élőben Illés Roland telefonján, az edzők mindig jöttek érdeklődni! Szurkolóként viszont csak Dumi Montenegró elleni utolsó másodperces egyenlítő góljánál és az ellenfél kihagyott ötméteresénél (nekem onnan Atyec védésének tűnt) engedtem el teljesen a hivatalos szerepemet és örültem eufóriában, illetve aztán a görög meccsen nem tartottam már Lonzi bosszújától...



Azt sem felejtem el, hogy a nulladik napomon éppen egyedül üldögéltem a Maria Lenk uszoda aulájában, a welcome asztalunknál, amikor bejött a teljes bírói kar, hogy megnézzék az uszodát, s megkérdezték, merre van a medence. Én kalauzoltam őket, s persze Molnár Péternek magyarul köszöntem, ez rögtön összehozott minket. Aztán az utolsó előtti napon, a női döntő után találkoztam vele az uszodában. Láttam, hogy valami történt, meg is kérdeztem, hogy mi van vele. Mondta, hogy ő vezeti a másnapi férfi döntőt, pár perccel korábban tudta meg... Még nekem is felemelő pillanat volt ez. Ezután lőttük el a közös fotónkat. Jó volt neked is fotókat küldeni, végre én is hozzájárulhattam a vlv-hez egy kicsit...

- Köszönjük szépen! Mit láttál a csapaton, milyenek voltak a meccsek?

- A mérkőzésekre én vezethettem fel a csapatot a bemutatáshoz, ezt egyfajta ajándéknak szánták a szervezők, a meccsek alatt pedig végig a kispad mögött ülhettem - nagy élmény volt. A szerbek ellen azt éreztem, hogy hú, nagyon elkezdtük ezt az olimpiát. Annak ellenére, hogy döntetlen lett a vége, úgy láttam, hogy a játékosok alapvetően pozitív élményként könyvelték el a bemutatkozást. Az ausztrál meccs már kevésbé volt vidám, a görögök elleni döntetlen pedig már kifejezetten frusztrálónak tűnt, de tulajdonképpen semmi nem dőlt még el. A japánokat sikerült simán megverni és akkor éreztem egy "áttörést", jól játszott a csapat és az a győzelem felszabadultságot is hozott.

A brazilok elleni utolsó csoportmeccs különösen nagy élmény volt. Sajnos nem sikerült elérni, hogy reggel edzhessünk a helyszínen, pedig sok időnk és energiánk elment erre. Bevonulni a telt házas uszodába - ez emlékezetes marad. Szerencsére fel sem vetődhetett a kérdés, hogy ki a jobb, így akármi is történt addig, csoportgyőztesként mehettünk tovább.

A Montenegró elleni negyeddöntő első két negyede olyan volt, amilyen, az ötmétereseknél pedig felrémlett bennem egy emlék. Tavasszal elmentem a hágai női kvalifikációs tornára, láttam, ahogy az oroszok ötméteresekkel kijutnak az olimpiára a görögökkel szemben. Akkor tapasztaltam, milyen szívszorító érzés, amikor négy év munkája, álma néhány dobáson múlik. Már annak idején napokig a hatása alatt voltam ennek az élménynek és természetesen most is, amikor minket érintett ez a szörnyű fordulat...

Nem lehet leírni azt a szomorúságot, amit én is éreztem a játékosokkal együtt, kerestem a helyem sokáig, azt mondhatom, hogy ez annyira rossz volt, amennyire csak el lehet képzelni, hogy rossz lehetett... Egy sportoló életében talán ki sem lehet találni szerencsétlenebb pillanatot. Láthatóan nehezen szedte össze magát mindenki. Nem nagyon lehetett szólni senkihez a meccs után. Én éjfélkor még futottam egyet a Copacabanán, majd beugrottam az óceánba, az olyan megtisztulásszerű élmény volt.

Viszont a torna ment  tovább, nem lehetett azt mondani, hogy ennyi volt, kellett, hogy tartás maradjon a csapatban. És szerintem tették is a fiúk amit megkövetelt a haza!

Egyébként amennyit külsősként meg tudtam állapítani: nagyon koncentrált volt Rióban az egész csapat, stáb! Jó volt ránézni a parton is a csapatra, érződött, hogy erős a kohézió, de az is, hogy nagyon keményen vesszük a tornát. Pár csapatnál sokkal lazább volt a légkör, az olaszok többször voltak kint vacsorázni a városban, a mieink nem hagyták el a falut a két hét alatt.


A kép jobb szélén Rádai Dániel

- Hogy búcsúztál az olimpiától?

- A döntő után ott maradtak az önkéntesek az uszodában, többen beugrottunk a vízbe, így (is) zártuk ott le. Utána még voltunk kicsit a csapattal is ’otthon’, azt hiszem, abszolút pozitívan váltunk el. Tibor még poénkodott is velem kicsit a végén, Szivós Marci megölelt és azt mondta, megtiszteltetés volt számára. Hát akkor én mit mondjak...

- Sok energiádba és pénzedbe került ez a nyár, hogy látod, megérte?

- Visszarepülés előtt még a sao paulo-i  reptéren egy brazil család tagjaival beszélgettem, miután néhány gyerek csinált velem egy fotót. Kérdezték, hogy milyen volt, én meg kértem egy pillanatot, hogy válaszolni tudjak, gombóc volt a torkomban, az egész túra és egy emlékezetes egész napi utazás után végül ott  érzékenyültem el... Már régebbről is voltak nagyon kedves brazil barátaim, de a brazil nép így együtt egészen csodálatosnak mutatkozott és szerintem az összes önkéntes, szurkoló, utazó élményei nagyban nekik köszönhetőek!

Óriási élmény volt ez. Éjjel-nappal mindig rajta voltunk valamin. Próbáltam annyit megnézni Rióból, amennyit csak lehetett, nemcsak turistaként, hanem városépítészeti szempontból is igyekeztem elraktározni mindent, illetve mert teljes képet akartam kapni erről a finoman szólva sem fekete-fehér olimpiáról, részben ezért is mentem ki! Voltam favelákban, beszélgettem helyiekkel sok mindenről, politikáról, olimpiáról, sok új barátot hoztam el Brazíliából. Bár nem volt erre annyi időm, mint amennyit szerettem volna, illetve más szakmai tevékenységekre sem, de mégis kaptam egyfajta képet a látásmódjukról. Fiatal edzőként pedig sokat tanulhattam, hiszen, szerintem egyedüliként a team liaisonok közül, gyakorlatilag valamennyi edzésünkön ott voltam (kivéve azt a napot amikor totál ágynak dőltem) és még más csapatokén is az elején.

Ugye nemrég értem haza, este hatkor leszálltam 28 órás utazás után, 33 óra időeltolódással, három órával később már edzést tartottam az uszodában, másnap délelőtt pedig már a munkahelyemen voltam. Még végig sem tudtam gondolni az elmúlt heteket. Az élet ment tovább egyből...

- Köszönöm szépen a beszélgetést!

- Én köszönöm az érdeklődést! :-)


Véget ért az olimpia