A vártnál kisebb érdeklődés mellett rendezte meg a riói olimpiai vízilabdatorna tapasztalatait összegző megbeszélését a szövetség Szakmai Testülete. A hétfői ülés részletes tudósításával igyekszünk hozzájárulni az elhangzottak minél szélesebb körű megismertetéséhez.

Faragó Tamás, a testület elnöke elöljáróban hangsúlyozta, elsősorban azokat az információkat szeretnék megvitatni, amelyek újdonságot jelenthetnek a szakemberek számára a riói torna tapasztalatai alapján.

A szót elsőként természetesen Benedek Tibor szövetségi kapitány kapta meg, aki hangsúlyozta, hogy nem a csapat szereplésének értékelését szeretné elvégezni a testület előtt, ez az elnökség feladata lesz majd. Inkább beszélgetésre készült, eszmecserére, amelynek során a szakemberek is elmondják, mit hogy láttak.



A kapitány összegző megállapítással kezdte, mint mondta, a csapat egyáltalán nem játszott rosszul, jó egyéni teljesítmények is voltak, amelyek közül ő Vámos Mártonét és Erdélyi Balázsét emelte ki.

Benedek Tibor értékelése szerint az olimpia különösebb újdonságot nem hozott. A tendenciák megegyeztek azokkal, amiket az Európa-bajnokság után is meg lehetett állapítani: nagyjából a centerek munkáján alapul a csapatok játéka. Ebben - a kapitány szerint - az egyik legerősebbek voltunk, hiszen a szerbeken kívül a magyar válogatottnak volt a két legjobb centere. A centerbe beadott labdák és az abból szerzett kiállítási arányok nagyjából megegyeznek az Európa-bajnokság utánival, a kiállításoknak mintegy 80-90 százalékát a centerek hozták.

A kapitány a fejlődés jeleként említette, hogy már nem csak Hárairól ítéltek sok labda nélküli kiállítást centerben, hanem Kis Gáborról is.

"Ez, azt gondolom, hogy Gyuri (Gerendás György másodedző - a szerk.) munkája is, hiszen ő fektetett erre nagyobb hangsúlyt, hogy a centerek abból is kapjanak több kiállítást, hogy jobban eljátsszák a szabálytalanságot. Amivel még kiállításokat tudtunk szerezni, az egy-egy kapásoldali betörés és az, amire nagyon figyeltek most a játékvezetők, hogy nem távolodik el szabaddobásnál a védő" - mondta Benedek Tibor.



Ami a védekezést illeti, a korábbi folyamatok, statisztikai mutatók nem változtak. Az emberelőnyök száma nagyjából 60 és 70 között van minden csapatnál a világversenyeken, ez így volt három éve és így volt idén is. A mi csapatunknál a sikeres fórok aránya 45 és 55 százalék között változott, volt olyan évünk, akikor ez inkább 45 volt, most ennél sokkal jobb, megközelítette az 55 százalékot. Ezt nagyon jónak értékelte a szövetségi kapitány, kiemelve, hogy a Montenegró elleni negyeddöntőn 9 emberelőnyből hetet lőttünk be. Érdekes, hogy éppen ezen a meccsen volt a legjobb a fórkihasználásunk, de az 50 százalékot egy mérkőzés kivételével mindig elértük. Értékelése szerint ebben nagyon sokat javultunk például annak köszönhetően, hogy veszélyesebbek voltunk, amikor két balkezessel tudtunk felállni. A kapufásainkat viszonylag jól tudtuk "használni", a rövid kapufás feljátszásoknál 9-ből hét eredményes volt, a hosszú kapufásoknál négyből kettő, ezt a négyet kicsit kevésnek nevezte Benedek Tibor.

A Montenegró elleni, ötméteresekkel elveszített negyeddöntő természetesen újra és újra előkerült a vita során, sok szakember mondta el véleményét, tette fel kérdéseit ezzel kapcsolatban.

Benedek Tibor is külön kitért erre a fontos meccsre. Szavaiból kiderült, hogy elég jelentősen befolyásolta a találkozó alakulását az a montenegrói taktika, hogy a centereinket próbálták mielőbb kényszerhelyzetbe hozni. A támadásaiknál bevitték őket centerbe, s emiatt már az első negyed közepén egy-egy hibaponttal állt Hárai és Kis Gábor, onnantól kezdve Decker Ádám is centerezett néhányszor a támadásainknál.



A védekezésbeli hibáknak is döntő szerepe volt a negyeddöntőben. Benedek Tibor elmondta, hogy egy éve gyakorolja a csapat az újfajta, "ember elé állásos" szoros emberfogást. Ez többé-kevésbé jól is működött a nyáron, Montenegró ellen sajnos nem. "Nem mertünk elég bátran beállni az emberek elé, túl hamar feljutott ezáltal a labda az első sorba, ebből kifolyólag elég könnyen tudtak szabaddobásokat lőni" - mondta a kapitány. Ivovics így lőtte egyik gólját, de ezen kívül is volt további legalább két olyan szabaddobási lehetőségük a montenegróiaknak, ami azért következhetett be, mert nem működött jól a szoros.

- Hogy miért nem működött jól, arra azt tudom mondani, hogy a fiatalabb játékosok, akikkel nagyon sokat gyakoroltuk, bátrabban ki mernek állni a labda és az ember közé, az idősebbek valószínűleg azzal, hogy nő a tét, visszaállnak arra, amit a legjobban tudnak, nem kockáztatják annyira az "elé állást". (...) Aztán, amikor vezettek 4:1-re, kapuscsere után elkezdtünk sokkal többet zónázni, sajnos még ebben az időszakban is tudtak szabaddobásgólt lőni. Montenegró nagyon mást nem is akart csinálni. A centerjátékára nagyon nem tudott alapozni, leginkább ezekkel az ötméteres szabaddobásokkal tudott helyzeteket kialakítani. A fórkihasználásuk nagyon gyenge volt, talán 8-ból kettő, inkább akcióból, egy az egyes párharcokból tudtak több gólt lőni.

Több szakember is elmondta, hogy a Montenegró-meccs kivételével nagyon elégedett volt a magyar válogatott teljesítményével, jól játszott a csapat, érthetetlen azonban, s ki is kellene deríteni, hogy a korábbi húzóemberek miért nem tudták eldönteni a javunkra a meccset, miért nem vállalkoztak többet, miért nem hoztak több jó döntést illetve mi lehetett az oka annak, hogy a korábbi és a későbbi meccseken is jól védő kapusunk éppen a legfontosabb találkozón nem tudta hozni a tőle várt teljesítményt. Kovács István kifejezetten úgy véli, hogy döntőt játszott volna a csapat, ha túljut Montenegrón, de nincs miről beszélni, mert a legfontosabb meccs nem sikerült.

A vita során Gerendás György érdekes adattal szolgált. Mint mondta: meccsenként általában 25-30-at lőttünk kapura, azon az ominózus mérkőzésen, Montenegró ellen a második negyed végéig már 19-et. Ez kifejezetten sok, hiszen elvileg 16 támadási lehetősége van két negyed alatt egy csapatnak... Nem az volt tehát a baj, hogy nem vállalták a felelősséget azok, akiknek ezt meg kellett tenniük, hanem az, hogy a 19 lövésből 11 nem ment kapura - blokk, kapufa, mellé -, a maradék nyolcból három lett gól, és effektíve négyszer lőttük úgy hasba a kapust, hogy szerencsétlen elmozdulni sem tudott volna a labda elől, egyetlen egyszer védett csak kinyújtott kézzel. Mindenki vállalta a felelősséget, az is, akinek addig ment és az is, akinek nem, csak rosszak voltak a megoldások.

Faragó Tamás ennek ellenére azon a véleményen volt, hogy az alkotó, klasszis játékosok szerepe elengedhetetlen a jó eredmény eléréséhez. Vámos és Erdélyi jó játéka kevés, önmagában ezzel még nem lehet meccseket nyerni. Az úgynevezett "nyerő típusú játékosok" ezúttal nem demonstrálták azt, hogy ők valóban nyerő típusú játékosok. Jól játszottak, bár voltak meccsek, amelyeken kevésbé, de a többi csapatnál az ilyen minőségű játékosok valahogy karizmatikusabban, jobban jelen voltak. Azt is megjegyezte, hogy "érdekes módon" az olimpia végső sorrendje most is megegyezett a kapusok sorrendjével.



Benedek Tibor egy másik felvetés kapcsán határozottan állította, hogy fizikai téren a csapat teljesen rendben volt, a játékosaink nem fáradtak el a szoros védekezés során, akkor sem, amikor minket fogtak szorosban, sőt, többen azt mondták, hogy a torna második felére érezték magukat a legjobb fizikai állapotban. Ezt a kapitány szerint egyébként az is alátámasztja, hogy Montenegró most nem tudott minket felőrölni fizikailag, mint ahogy azt tette a januári Európa-bajnokság elődöntőjében.

Gerendás György külön értékelte a riói torna tapasztalatait.

Mint mondta, megítélése szerint a mezőny három részre osztható. Voltak, akik próbálták játszani a vízilabdát. Ide tartoztunk mi is a horvát, a szerb és érdekes módon a japán csapattal együtt.



Egy másik csoportba azt a néhány válogatottat helyezte, amely erővel, fizikummal igyekezett a gyengeségeit kompenzálni. Az USA, Brazília, Ausztrália és Franciaország sorolható ide, ők próbálták nagyon jól megszervezni a védelmüket és tulajdonképpen szinte teljesen fel is adták a támadást.

Az úgynevezett "közbülső csapatok", az olasz, a spanyol, a görög, a montenegrói, megpróbálták nagyon jól megszervezni a védelmüket, s kihasználni jó játékosaik egyéni képességeit. Montenegró például gyakran egy az egyben igyekezett megverni az ellenfél játékosait, az olaszok vagy a spanyolok egyfajta nagyon jó szervezett támadásvezetéssel próbálták megnyerni a meccseket. Ugyanakkor érdekes tény, hogy a támadóidő ezeknél a csapatoknál nem 30, hanem csak 25 másodperc volt, mert az utolsó 5 másodpercet már arra használták fel, hogy minél szervezettebben tudjanak védekezni. Abból indultak ki, hogy minél kevesebb gólt kapnak, annál könnyebb nekik megszerezni a győzelmet.



Montenegró, Szerbia és Horvátország játszotta a legkevesebbet a szorost, ők nagyon gyakran jöttek vissza támadás után egyből zónába, de rájuk volt leginkább jellemző, ami a többi csapatnak általában nem sikerült, hogy ebből a pozícióból tudtak adott jelre ismét visszamenni szorosra.

Riói tapasztalat, hogy támadásokban sok csapat nem alkalmazza a beindulást, ha igen, akkor azért, hogy az ellenfél centerét elvigyék vagy - mint például Montenegró -, hogy helyet csináljanak 5 méterről történő dobáshoz, ami, mint támadásbefejezési lehetőség, a centerpasszhoz képest egyre inkább felértékelődik.

Gerendás György változást lát a centerek "hasznosításában". Meglátása szerint nem fizetődik ki a középcsatárok kreativitása, nem hozott különösebb eredményt, hogy a szerb és a magyar csapatnak volt a két legjobb centere. A többiek ugyanis szintén megkapták nagyjából ugyanilyen arányban a labda nélküli kiállításokat, sőt, ma már vannak olyan játékosok (például Misics Montenegrónál), akik nem is akarnak akciózni, egyetlen céljuk az emberelőny kiharcolása.

Ez Gerendás szerint felveti azt a kérdést, hogy vajon érdemes-e a magyaros kreativitásra nevelni a centereinket, akik a sok akciózástól elfáradnak, mire fórhoz jutunk és a fánál kellene próbálkozniuk. Úgy tűnik, eredményesebb lehet, ha megtanítjuk őket hatékonyabban eljátszani a velük szemben elkövetett szabálytalanságot.

Ugyancsak friss tapasztalat, hogy egy-egy csapat már eleve azzal számol, hogy a centereit az ellenfelek igyekeznek kipontoztatni. Az olaszok például nem vitték ki Rióba talán legjobb centerüket, Baraldit, akit a belgrádi Eb-n sokszor állítottak ki. A helyén az Eb-n még állóbekként szerepelt honosított francia, Bodegas játszott. Vagyis a centereknek a korábbinál sokkal jobban kell tudniuk védekezniük, mert csak így tudják megőrizni a lehetőséget arra, hogy saját eredeti posztjukon eredményesek legyenek!

Úgy tűnik a vitában elhangzottakból, hogy a bekkekkel kapcsolatban is valamiféle szemléletváltásra van szükség. A mi védőink az ellenfelekhez képest sokkal kevesebb kontrát "kaptak". Ennek oka részben a magyaros virtus: kemény vagyok, odamegyek, megfogom, másrészt hiányzik náluk is a "színi tanodai" felkészülés, annak kiprovokálása és magas szintű előadása, hogy itt őket most nagyon csúnyán bántották... Pedig negyedenként legalább egyszer el kellene venni az ellenféltől ilyen módon a támadás lehetőségét, amivel még csak nem is jutunk előnyhöz, mindössze kompenzáljuk azt, amit a másik oldalon tőlünk elvesznek. Ezt már egyébként nem csak a latin országok, az olaszok, a spanyolok, a görögök csinálják, akiktől megszoktuk, hanem a szerbek és a montenegróiak is. Horkai György megjegyezte - utalva arra, hogy jelenleg híján vagyunk a jó bekkeknek -, hogy azért komoly teljesítmény van az ilyen "színészi munka" mögött, a szerbeknél, a horvátoknál, utánpótlásban az olaszoknál, a görögöknél is látszik ez. Kiváló bekkek vannak, alsó hangon két olyan védő csapatonként, aki körbe ússza a centert, mozgatja, teszi ide-oda. Nálunk az a tapasztalat, hogy nagyon rövid ideig tudjuk elölről megtartani az ellenfél centerét, pedig nagyon nem mindegy, hogy ez az időszak öt, tíz vagy 15 másodpercik tart. Ugyanez az utánpótlásban is probléma. Felnőtt szinten persze ez már nehezen megoldható, bár javultak a fiúk ebben is sokat, de itt alapokról van szó, ezt a képzést alulról kellene kezdeni, valami egész más módszerrel tanítani a védekezést. "Ebben nagyon le vagyunk maradva a nemzetköözi szinthez képest, ezt látom" - mondta Horkai György.



Átalános riói tapasztalat volt, hogy a rengeteg videózás hatására egy elindított figuránál az ellenfél is azonnal tudja, hogy mi lesz a dolog vége, annyira ismerik egymást a csapatok. Ilyen körülmények között felértékelődött az emberelőnyök kapufás megjátszása, általában azok voltak sikeresek, akik ezt a fegyvert gyakran és jól alkalmazták. Furcsa volt, hogy a szerbek a fórjaik 70 százalékában ugyanazt a variációt játszották, de annak 5-6-7-féle befejezése volt. Úgy alakították, csavarták - nyilván nagyon sok gyakorlással - hogy attól függően mentek el a megfelelőnek ítélt befejezés felé, hogy a védelem miként reagált.

A vita során több apró, de érdekes taktikai megoldás is szóba került. Felfigyeltek például a szakemberek arra, hogy a második centerként beúszó szélsők (amit nálunk csak Vámos végez) gyakran nem azért harcolnak látványosan, hogy kapura lőjenek vagy kiállítást érjenek el. Kifejezetten hagyják magukat kitolni az ötméteres-vonalra, s a bíró itt fellélegezve ad nekik szabaddobást, mégsem kényszerült kiállítással "belenyúlni a meccsbe". A szabaddobást pedig ötről aztán könyörtelenül bevágja a jó lövő...

Általánosabb síkon is folyt a szakmai eszmecsere, például éppen a lövőerővel kapcsolatban. Horkai György szerint ahogy fizikumban, úgy lövőerő terén is le vagyunk maradva nemzetközi téren az utánpótlásban. Faragó Tamás azt tette hozzá, hogy a játékosok egyre kevésbé variálják a lövésfajtákat, mindenki hatalmasat lő, de ha az az egyféle megoldás nem sikerül, akkor eredménytelen.

Gerendás György még keményebben fogalmazott, persze kicsit ironikusan. Szerinte a legtöbb rosszat a magyar pólóval Kásás, Dumi és Dani (Varga Dénes és Varga Dániel - a szerk.) tette, akik maguktól eredő unott könnyedséggel lőtték, lövik a gólokat. Ebből alakult ki, hogy Decker Ádám vagy Bundscuh megpróbál úgy lőni, mint Kásás vagy Dumi. Azzal a kézzel pedig nem illik úgy lőni. "Az a baj, hogy olyan szép, elegáns dolog megállni és lőni egy kapufás gólt, de ezt nem tudja bármelyik játékos" - tette hozzá.

"Vámos nem akar úgy lőni, mint Dumi. Ha Dumira azt mondom, hogy ő a Picasso, akkor Vámos egy szobafestő. De a világon a legjobb szobafestő! És ő megfogja, kiemelkedik tökig és bek..rja. Vámos nem akar ,,dumizni,,. Ha Vámos is úgy akarna lőni, unott fejjel, mint Dumi, akkor lenne belőle egy szürke kis játékos. Vámost azért lehetett kiemelni ezen az olimpián is,  mert ő a képességeinek megfelelően próbálta megoldani és nem csak egyféleképpen lőtt, hogy kiemelkedik, hanem most már meg tudta lőni kapásból is, sok lóba után is egy kiemelkedéssel. A neki megfelelő lövőstílust próbálta tökéletesíteni, többféleképpen.

Nem igazán szólunk ebbe bele mi edzők sem, hogy ne akarjál úgy lőni, mint a Kásás, mert abból csak baj lesz. Ha megnézed egy ificsapat edzését, ott többet csavarnak hét méterről, mint lőnek blokkal, kiemelkedve. Mert ugye mindenki azt látta, hogy Hosnyánszkynak nagyon jól megy a csavar, épp azt az egyet felejtik el, hogy Hosnyánszky előbb lett olimpiai bajnok, aztán tanulta meg a csavart, nem pedig úgy lett olimpiai bajnok, hogy amúgy jó a csavarja..." - fogalmazott Gerendás György.

Vitazárójában Faragó Tamás saját régi mondását idézte, miszerint a játékosok csinálják az edzőt, s ő az általa látottak alapján azon a véleményen van, hogy ezen az olimpián - minden bravúros edzői tevékenység mellett - a játékosok többet nyújthattak volna.

"Egy biztos, mint idős játékos, megéltem és ezt többször hangoztattam: egészen más energiatartalma van annak, ha te nem akarsz kikapni és egészen más annak, ha nyerni akarsz. És ezt sajnos érzékeltem. Még egyszer mondom, elsősorban azon keresztül, hogy én magam is játszottam azt a játékot, amikor fölfedeztem magamban, hogy de jó lenne ezen túl lenni és nem szeretnék kikapni" - mondta Montreal olimpiai bajnoka.