Molnár Péter vízilabda-játékvezető 38 éves korában elért a csúcsra: olimpiai döntőt vezetett. Hazaérkezése után hosszan faggattuk riói élményeiről. vlv-interjú két részben:

MOLNÁR PÉTER a vlv-nek:

- Először is gratulálok! Gondolom, életed nagy eseménye volt...

- Még fel se fogom... A döntő szombaton volt, most, amikor beszélünk, kedd van, én azóta egyet aludtam, s még most is a hatása alatt vagyok, még mindig bennem van az a drukk, hogy Úristen! Tényleg olimpai döntőt vezettem! Fantasztikus. Emellett minden olyan kellemetlenség, ami a szállással, a kinn-tartózkodással volt kapcsolatos, eltörpül.

- Haladjunk időrendben. Magyarország képviseletében te lettél a vízilabdatorna egyik játékvezetője. Induljunk innen. Ez hogy történt?

- Tavaly novemberben kaptam az első értesítést arról, hogy a FINA engem jelölt. Ez meglepő volt, mert mindenki arra számított, hogy Molnár Tamás lesz a magyar játékvezető, fel sem vetődött senkiben más lehetőség. Úgyhogy az első kérdésem annak idején az volt, hogy nem tévesztették-e el a vezetéknévhez tartozó keresztnevet... A válasz az volt, hogy nem szoktak ilyen hibát elkövetni, a szerbeknél sok Mitrovics van, őket is meg tuják különböztetni egymástól. Mint kiderült, a tavaly nyári kazanyi vb utolsó napja után volt a FINA vezérkarának egy ülése, amelyen kijelölték a játékvezetőket az olimpiára. És nem én vagyok az egyetlen, aki úgy került be, hogy korábban nem bíráskodott sem Eb-n, sem vb-n.

- Lehet tudni, hogy mivel hívtad fel magadra a figyelmet?

- Évekkel ezelőtt már vezettem többek között női Világliga szuperdöntőben, sőt, anno Európa-bajnokságra is jelöltek, amelyen rajtam kívülálló okok miatt nem tudtam szerepelni. Úgy gondolom, a kazanyi vb előtt Bergamóban, a férfi Világliga szuperdöntőjében nyújtott teljesítményem alapján tartottak méltónak az olimpiai megmérettetésre.

- Emlékezetes, meg is írtuk akkor, hogy süteményt vittél a csapat egyik edzésére...

- Igen. Bár nem hiszem, hogy emiatt jelöltek az olimpiára :-) Sokkal inkább egy büntetődobás sorsdöntő helyzetben bátran felvállalt megfelelő megítélése hatott kedvezően a jövőmre.

- Mi történt?

- Pár másodperccel a meccs vége előtt, egygólos vezetésnél megítéltem a hátrányban lévő csapat javára (nem titok, ez az USA volt) egy ötméterest, be is dobták, de elvettem a gólt, mert a játékos látványosan előreugrott, nem az ötméteresvonalról lőtt.

Egy nappal korábban a technikai értekezleten külön felhívták a figyelmet arra, hogy az amerikaiak minden egyes büntetőnél szabálytalanul előreugranak egy métert, és erről az úgynevezett "Azevedo-büntetőről" a játékvezetőnek kell, legyen véleménye.

Amikor kijelöltek erre a mérkőzésre, beszéltem Azevedóval és jeleztem neki, hogy ha nem a szabályoknak megfelelően végzi el a büntetődobást, akkor el fogom venni a gólt, hiába lövi be. Ha ugrani szeretne egy métert, akkor kezdje hat méterről a dobást! Ezt ő el is fogadta. Nem számítottam arra, hogy a meccs utolsó pillanataiban lesz aktuális ez a figyelmeztetés. Amikor odaállt Azevedo a megítélt büntetőhöz, mutattam neki, hogy ne lépjen előre. Ő jelezte, hogy tudomásul veszi a figyelmeztetést, majd belőtte és amikor feljött a vízből, már tette is fel a kezét, tudta, hogy hibázott és így el kell vennem a találatot.

Másnap a technikai értekezleten Gianni Lonzi, a FINA TWPC elnöke szólt, hogy álljak fel. Megkérdezte tudom-e, hogy világversenyen mikor vettek el értékesített büntetőt valakitől. Mondtam, hogy nem tudom, de az volt a megállapodás, hogy így kell tenni ilyen esetben. Azt hittem, hogy le akarnak szúrni, nagyon olyan volt a szituáció, de Lonzi azt mondta, öt-hat évvel ezelőtt az azóta már visszavonult Tulga vett el így büntetőt. Gratulált, hogy "tökös dolog" volt, nem számít, milyen helyzetben vagyok, beleállok a kemény ítéletbe.

Ezek után már ott Bergamóban az USA és Brazília csapatai közötti bronzmérkőzésen fújhattam a sípot. A rendes játékidő végén döntetlenre álltak a csapatok, így a mérkőzés huszonvalahány ötméteressel, a brazilok győzelmével végződött. Mind a szakvezetők, mind pedig a delegátusok elégedetten nyilatkoztak a játékvezetésről. Úgy gondolom, ezek a bergamói mérkőzések segítettek hozzá a riói részvételhez.


Molnár Tamás és Molnár Péter bajnoki döntőt vezet Szolnokon. Friss szerb olimpiai bajnok jobbra, friss szerb olimpiai bajnok balra...
Fotó: Monoki Nikolett/vlv

- Tehát már jó fél évvel korábban tudtad, hogy mész. Hogy készültél?

- Februárban lehetett publikus ez az információ, addig nem beszélhettem erről senkivel. Természetesen Kemény Dénes (a szövetség elnöke - a szerk.), Papesz (Molnár Tamás háromszoros olimpiai bajnok center, a JB elnöke, a TWPC magyar tagja, maga is nemzetközi játékvezető - a szerk.), illetve a Játékvezetői Bizottság tagjai tudtak róla, támogattak. Papesz egyébként kifejezetten örült, mert ez neki is egyfajta visszaigazolás volt. Másfél évvel ezelőtt, az új JB megalakulásával elindultunk egy úton, reformokat valósítottunk meg a játékvezetők képzésében, új bírókat hoztunk be az OB1-es meccsekre, egyrészt olyanokat, akik ismert vízilabdázók voltak, másrészt olyanokat, akik kellő alázattal viseltetnek a vízilabda iránt. A lehetőségekhez képest tisztáztuk, pontosítottuk a szabályokat, ragaszkodtunk és ragaszkodunk egy olyan szemlélethez, amit mi jónak találtunk. Természetesen kaptunk bírálatot kluboktól, hogy az általunk kialakított szemlélet nem mindenben felel meg az aktuális nemzetközi trendnek, de a fő vonalakat a szövetségi kapitányok kéréseinek, tapasztalatainak megfelelően húztuk meg. A döntőbeli magyar részvétel a törekvéseink elismerését jelenti, s így egyben kiváló visszaigazolás is számunkra, ami büszkeséggel és örömmel tölt el. Hiszen Rióban semmit nem csináltam másképpen, ugyanúgy, ugyanazt ítéltem, mint amit az itthoni mérkőzéseken és ennek lett az eredménye, hogy végül döntőt vezethettem.

Segítette a készülésemet, hogy a Játékvezetői Bizottság tudatosan "felépítve" számos komoly rangadóra jelölt itthon, figyelve arra, hogy különböző stílust képviselő kollégákkal vezessek. Így lehetőségem volt kemény mérkőzéseken edződni. A válogatott felkészülése alatt sok edzőmérkőzést vezettem, vezettünk, ezzel is segítve a csapatot, illetve a magam felkészülését az olimpiára. Továbbá a szövetségben volt egy találkozó Benedek Tiborral külön is, aminek alkalmával a szabályokról, a Rióban várható értelmezési változatokról beszélgettünk.

Tibor számára talán hasznos volt ez a megbeszélés, számomra pedig nagyon nagy megtiszteltetés. Az volt a "vezérfonal", hogy egy meccsen általában van olyan 15 kiállítás, amiből 12 teljesen jogos, azért kapjuk, mert "letépjük" az ellenfél játékosának fejét. De mindig van néhány olyan is, amit el lehetne kerülni, ha ismernénk az éppen aktuális, "kiemelt" szabályértelmezést. A labda elpöckölése egy fault után, az ellenfél szabaddobásánál mekkora távolságot kell tartani, a csere hogy működik, tehát mik azok az apró dolgok, amikre éppen kifejezetten figyelnek a játékvezetők.

- Megérkeztél Rióba. Már utaltál rá, hogy voltak szervezési problémák...

- A repülőtértől taxival mentem a szállodába (egy japán judóssal), mert a hivatalos szállítást nem lehetett kivárni. Reggel 10 óra volt, és a recepción azt mondták, nincs ugyan vendég a szobámban, de csak délután 3-kor vehetem át. Mondtam, hogy ha a takarítás a gond, akkor hagyják, elég, ha tiszta ágyneműt adnak. De kiderült, hogy még festik a falakat, nem készült ugyanis még el teljesen az új szálloda...

Sok gond volt a transzferekkel is, a menetrendet el lehetett felejteni, néha vízilabda helyett úszásra vittek...

- Elkezdődött a torna és sok feladatot kaptál. Hogy sikerült ez a fázis?

- Először is elmondták, hogy a mérkőzések delegátusai (ellenőrei - a szerk.) semmilyen visszajelzést nem adhatnak a játékvezetőknek a meccs után. Nem volt semmilyen hivatalos értékelés - csak kézfogás és viszlát. Ami visszajelzést kaptam, az a bíró kollégáktól érkezett.

Az első három meccsemet (Franciaország-Montenegró, USA-Spanyolország, Montenegró-Olaszország - a szerk) tapasztalt kollégákkal vezettem. Fontos tudnivaló, hogy rögtön az első játéknapon történt egy brutalitás, amire nem hozták meg a megfelelő ítéletet, pedig eltört az olasz játékos orra, attól kezdve maszkban játszott. Ezután felhívták a figyelmünket a technikai értekezleten, hogy ezeket az eseteket sokkal szigorúbban kell venni. Ezt követően, a második napon vezettem Alexandrescuval a Spanyolország-USA meccset, amelyen elég sok durvaság volt, úgyhogy sok súlyos hibát, több cserés kiállítást is ítélnünk kellett. A kellő időben meghozott, esetleg kemény ítéleteinknek, illetve a konzekvens játékvezetői felfogásunknak volt köszönhető, hogy ez az egyébként agresszív, néhol kifejezetten durva mérkőzés brutalitás nélkül zajlott le.

Ezután jött az az ominózus olasz-ausztrál női mérkőzés, amit Borisz Margetával vezettem. Abszolút megérdemelten nyertek az olaszok 8:7-re, ettől függetlenül a mérkőzés végén odajött hozzánk Greg McFadden, az ausztrálok szövetségi kapitánya és csak annyit kérdezett, hogy mennyit kaptunk az olaszoktól ezért a mérkőzésért.

Nemzetközi szinten nagyon-nagyon ritkán tapasztalható ilyen vagy ehhez hasonlítható "kitörés", és méltatlan is egy kapitányhoz.

- Mit válaszoltál? Bemondtad az egymillió eurót?

- Nem, Annyit mondtam neki, hogy ezt ingyen csináltam, szórakozásból. Legyintett egyet és elment. A világversenyek keretei között a lobbi okán a mérkőzés után elhangzottak hatásosan kevésbé szankcionálhatók, így nem akartam ezzel foglalkozni, később azonban muszáj volt.

Másnap megkaptam még az Olaszország-Montenegrót, ami aztán bronzmérkőzésként megismétlődött. A csoportkör utolsó napjára már nem kaptam feladatot.

Véget ért a csoportkör, megtartották az ilyenkor szokásos játékvezetői értekezletet. Ezen Lonzi elmondta, hogy ha bárkinek volt valamilyen konfliktusa edzővel, játékossal, csapattal, mondja el, nehogy úgy küldjenek egy konkrét meccsre valakit, hogy a küldők által nem ismert előzmény terheli a bíró szereplését. Jeleztük Margetával, hogy az ausztrál edzőnek volt egy ilyen megnyilvánulása. Lonzi határozott fellépése miatt írásos feljelentés lett a dologból, de ez számomra elég kellemetlenül jött ki, hiszen addigra eldőlt, hogy éppen az ausztrálokkal játszanak negyeddöntőt a lányaink... Bár ezt a papírt végül "jegelték", nem lett következménye, abból a szempontból viszont nekem nem feltétlenül jött jól a dolog, hogy a bíróküldésért a vízilabda technikai bizottság ausztrál tagja, John Whitehouse felelt, így hát úgy tűnt, eléggé romlanak a további esélyeim...

És attól kezdve valóban nem is kaptam újabb mérkőzést...

Gondoltam, hogy ebbe rendesen belenyúltam, de hát vezettem életem első olimpiáján öt meccset, mit kívánhatnék többet?? Majd drukkolok, hogy a fiúk és a lányok is legyenek bent a döntőben.



- Hogy történt a fordulat?

- Pár nap eltelt, jöttek a negyeddöntők, egyedül ültem a lelátón és odajött hozzám Lonzi. Megkérdezte, hogy vagyok, mondtam, hogy minden rendben. Ekkor már sok információ eljutott hozzám, hogy a játékvezetők panaszkodnak, reklamálnak, hogy nem kapnak elég meccset, úgyhogy nem is akartam szóba hozni a helyzetemet. Én tényleg elégedett voltam, 24 bíróból állt a kar, nem panaszkodhattam. Lonzi megjegyezte: "valószínűleg az utolsó napon nem lesz sok barátod..." Nem nagyon értettem. Megkérdeztem, történt talán valami az ausztrál feljelentés miatt? Azt mondta, nem, és ne is foglalkozzak ezzel, majd elment. Elkezdtem matekozni: lehet, hogy odaférek egy jó kis női vagy férfi bronzmérkőzésre?

Jöttek a küldések, nem szerepelt a nevem sehol, a női és a férfi elődöntőknél sem. Úgy voltam vele, hogy akkor ennek most itt vége, lehet, nem volt jó ötlet a a feljelentés, de a szabályok és a szankciók egyértelműek, be kell őket tartani, ez nem érzelmi kérdés.

Aztán összefutottam Guy Don Pinkerrel, a TWPC dél-afrikai tagjával, aki korábban játékvezető volt, most került be a bizottságba, még eléggé együtt él a bírókkal és ő elmondta: számára is meglepő volt, de van kalap! 

- Ez némi magyarázatra szorul...

- Korábban tartotta magát az a legenda, hogy sorsolással döntik el a bírók kilétét egy-egy meccsre, de általános volt a vélemény, hogy ez lehetetlen, egy olimpián nem sorsolnak kalapból játékvezetőket. Nos, meglepő, de igen. A negyeddöntőknél például úgy történt a küldés, hogy kiválasztottak négy játékvezetőt, olyanokat, akikről megegyezett az öt delegátus, plusz hat nevet tettek - szintén konszenzus alapján - a kalapba, hogy abból húzzanak ki négyet. E hat név között volt Koganové és az enyém is, mi ketten nem vezettünk végül, mert a mi nevünket nem húzták ki (vagy így utólag: lehet, már nem akarták kihúzni :-) ). Pinker hozzátette: ne keseredjek el, biztos, hogy lesz még feladatom ezen az olimpián. Nem mondhat többet, már ezt sem mondhatta volna...

Teltek a napok, minden mérkőzést megnéztem, mindegyikből lehetett tanulni. Közben tartottam a kapcsolatot a mieinkkel, Papesz naponta hívott, Dénessel is beszéltem, Tibornak és Birgének (Bíró Attilának - a szerk.) továbbítottam a bíróküldéseket és minden információt, ami hasznos lehet, próbáltam segíteni a magam módján.



Közeledett az utolsó nap, már mindenki azt várta, hogy ki fogja vezetni a döntőt.

Lonzi hívott, hogy szeretne velem beszélni, menjek fel a FINA-irodába. Ott várt öt-hat delegátus, megkértek, hogy egy határozott igennel vagy nemmel válaszoljak a következő kérdésre: készen állok-e arra, hogy a torna utolsó napján mérkőzést vezessek? Mondtam, hogy abszolút készen állok, ezért jöttem ide.

Jó, akkor most nekem mutatják meg először a másnapi küldést.

Kezembe adták a papírt és rögtön elkezdtem fent keresni a nevemet: mérkőzés a 7. helyért, mérkőzés az 5. helyért..., a 3. helyért  sehol nem láttam magamat. Aztán megláttam a végét, hogy Sztavridisszal együtt mi vezetjük a döntőt..., mit mondjak, megfordult velem a szoba... Csak annyit mondtam, hogy ha nem gond, akkor most kimennék...

Kimentem a folyosóra, nem tudtam, hogy sírjak, nevessek. Lonzi utánam jött, megkérdezte, hogy jól vagyok-e... Mondtam, hogy teljesen jól vagyok, csak számomra felfoghatatlan, hogy így alakult ez a történet. Emlékeztetett, hogy néhány nappal korábban szólt, hogy nem lesz túl sok barátom az utolsó napon.

Tehát itt már nem sorsolás volt, öt delegátusnak kellett egyetértenie a férfi és a női döntő bíróinak személyében, igazából tehát már korábban eldöntötték (hogy ki volt a kalapban, már csak a jó ég tudja). Ezért nem akartak nekem meccset adni, nehogy "beleszaladjak" valamibe, ami gondot okozhatna.

Ez önmagában érdekes volt, hiszen sok találgatás zajlott arról, hogy miként jelölik ki a döntők játékvezetőit, most kiderült, hogy konszenzus kellett hozzá. És az ausztrál Whitehouse is jóváhagyta a nevemet... Sőt, odajött, s azt mondta, hogy az összes delegátusnak, aki szavazott, egyértelmű volt az álláspontja mindkettőnket illetően. Gratulált, hogy első olimpiámon, az egyik legfiatalabb bíróként döntőt vezethetek.

Nem kell mondanom, hogy aznap éjjel nem sokat aludtam, bennem volt a drukk rendesen. Tudok arról, hogy futtatott játékvezetők, Naumov, Koganov, Koryzna - őrjöngtek, nagyon ki voltak akadva ezen a küldésen. Margeta össze is veszett Lonzival, felpanaszolta, hogy ez az ötödik olimpiája, mindig őt küldték a legnehezebb meccsekre és nem kapott döntőt. Rióval egyébként befejezte Koganov, Naumov, Peris, tényleg többen voltak, akiknek ez volt az utolsó lehetőségük. Meg is értettem rögtön, mire gondolt Lonzi, amikor azt mondta, hogy az utolsó napon nem sok barátom lesz...

(Az interjú második része)

A VLV RIÓI ALOLDALA EREDMÉNYEKKEL, JEGYZŐKÖNYVEKKEL