Szombaton kora reggel az USA ellen vívjuk következő csoportmeccsünket a tokiói olimpián. Erről eszünkbe jutott, hogy 1952-ben éppen az amerikaiakkal szemben nyertük meg az olimpiai aranyérmet - igaz, akkor fontos volt, hogy egyetlen gólt se kapjunk. Sikerült! Szepesi György visszaemlékezését idézzük fel az Arcanum adatbázisának (adt.arcanum.hu) segítségével.

És aztán Helsinki!

Több évtized távlatában is jólesik visszagondolni arra a félórára, amikor a ma­gyar vizilabda-válogatott utolsó, sorsdöntő mérkőzését játszotta a helsinki uszo­dában az amerikaiakkal. Minden a gólaránytól függött, nem volt szabad gólt kapni az amerikai csapattól... Nem kaptunk!

De hogyan jutott el idáig a magyar csapat? Soha azelőtt annyi résztvevője nem volt olimpiai vízilabda-tornának, mint a finn fővárosban. 24 ország küldte el csapatát, köztük első ízben a Szovjetunió, azután az Egyesült Államok, Mexikó, Argentína, Egyiptom, Hollandia, Brazília és még sok ország együttese vette föl a harcot.

A magyar csapat, amely már évtizedekkel ezelőtt megalapozta hírnevét, ko­moly feladat előtt állott: vissza kellett hódítani a Londonban elvesztett első he­lyét. Gyönyörű nyári reggelen az első összecsapás Mexikó ellen: egymás után potyogtak a gólok, a 13:4-es győzelem jó kezdet volt. „Végre egy mérkőzésnyi időre zavartalanul edzhettünk!"- mondta Markovits Kálmán. (Lemhényi Butykó 3 gólt dobott!) Azután következtek az izgalmasabbnál izgalmasabb összecsapá­sok: a hollandok, az olaszok, a szovjet válogatott, a jugoszlávok ellen, s a magyar vízilabdázók ott álltak a győzelem kapujában.

A helsinki olimpia két szomszéd várában, a nagy stadionban és az uszodában szinte párhuzamosan folyt a két döntő: a labdarúgó, s a vízilabda bajnoki cí­mért.

- Jaj, istenem, csak gólt ne kapjunk - mondogatták a medence szélén azok, akik a két „magyar esemény" közül az Egyesült Államok elleni vízilabda döntőt választották. Közvetlenül a játék kezdete előtt, a magyar csapat gólaránya 9:4, a jugoszlávoké, akik szintén esélyesek voltak az első helyre 9:5...

És a magyar gólarány csak javult. Már a mérkőzés első perceiben 1:0, majd az­után 2:0-lett, a válogatott mintha csak érezte volna, hogy a döntőn illik a legjobb játékot nyújtania. Szinte szóhoz sem hagyta jutni az amerikaiakat, olyan kitűnő játékot produkált, hogy a labda szinte „megszáradt" a levegőben. Aztán 3:0 az eredmény, majd nem sokkal a mérkőzés végét jelző sípszó előtt a középcsatár, Szívós „ragasztotta" a hálóba a labdát: 4:0, sikerült a terv, a magyar csapat egyet­len gólt sem kapott, és imponáló teljesítménnyel bizonyította be: vízilabdasportunk újra első a világon.

Bizony, régen volt, amikor a magyar vízilabdasport elindult világhódító út­jára. A krónikások feljegyezték, hogy a századforduló idején egy fiatal ember nagy fáradsággal két fából összetákolt kaput állított fel az egyik Pest környéki uszoda vizében. Azok a polgárok, akik a nagy meleg elől kerestek menedéket a medencében, rosszalva ráncolták össze homlokukat:

- Ezek a fiatalok már megint kiokoskodtak valami új hóbortot - mondogatták.

Senki sem hitte, hogy egy új sportág születik, amely abból áll, hogy a labdát úszva kell az ellenfél kapujába bedobni. És senki sem gondolt ekkor arra, hogy egyszer ez lesz az egyik legsikeresebb magyar sportág. A „vizi-futball" az évek során rendkívüli népszerűségre tett szert, s különösen az első világháború után, amikor a felejthetetlen emlékű Komjádi Béla, a vizilabdasport nagy szerelmese vette kezébe az irányítást, már olyan sikerekkel büszkélkedhettünk, hogy ezek­re a határokon túl is felfigyeltek. A magyar vízilabdázók teljesen új stílust alakí­tottak ki, egymás után győzték le nagynevű külföldi ellenfeleiket, megindult a győzelmi sorozat. A sport annalesekben egymás után jegyezték fel a kiemelkedő magyar sikereket, európa-bajnoki, olimpiai győzelmeket. A híres Keserű-testvé­rek, Fazekas, Wenk, Halasi Olivér, Vértesi, Bozsi, Brandi és a többiek hallatlan népszerűségre tettek szert, s az olimpiákon a szokásos nemzetközi csere-berélésnél a magyar vízilabdázók felszerelési tárgyai érték a legtöbbet.

A nagy sikersorozat - Amszterdam után - csak Londonban szakadt meg, de a helsinki olimpia ismét a félelmetes magyar vízilabdasport legjobb képviselőit láthatta.

S amikor a régi nagy vízilabda mesterek utódai még ziháló tüdővel, csapzottan, csuromvizesen egyenesen a rádió mikrofonjához siettek, egyikük, a még csak 16 éves Kárpáti György nagy örömében csak ennyit tudott mondani:

- Össze-vissza pofoztak ezek a nagy darab amerikaiak. De nem baj, a végén mégis mi vertük meg őket.

Szepesi György: Búcsú a mikrofontól (Budapest, 1998) (Arcanum Adatbázis)