Kis Gábor vlv-s életút-interjújának harmadik, utolsó része. A centerposzt "sajátosságairól", sérülésekről, fizikai és lelki fájdalmakról, valamint Kis Gábor mosolyának misztériumáról... A végén pedig: elköszönés :-(.

KIS GÁBOR
   
CIKKSOROZATUNK ELSŐ RÉSZE

CIKKSOROZATUNK MÁSODIK RÉSZE

III. rész

KIS GÁBOR a vlv-nek:

- A rutinos, ismert nevű centereknek könnyebben ítélnek a bírók is. Ezt érezted a pályafutásod során?

- A centerpozíció fizikálisan a legnehezebb. Ami viszont jó: nincs alibizés, ha jó vagy, akkor az ki fog derülni. Más poszton előfordulhat, hogy valakinek nincs jó napja és azt sikerül "eltitkolnia", centerben nincs ilyen. Sokszor tényleg úgy éreztem meccs közben, hogy nincs, aki engem megállítson. Jöhet bárki, úgy állok bent stabilan a vízben, ahogy senki más!

Persze, egy idő után érezni a tiszteletet, azt, hogy a csapatársaid fix pontként számítanak rád, minden egyes támadásnál van egy "benézés", a passz előtt megnézik az éppen aktuális pozíciómat. Lehet mondani, hogy megkaptam a bírók elismerését is, de meg is tettem érte mindent, nem szájaltam, nem magyaráztam nekik, nem voltam rosszindulatú, egyetlen alkalom volt, amikor kiszóltam csúnyán. Nyilván lehet találni mosolyt, értetlenkedő tekintetet ábrázoló képet a pályafutásomból, de mindig megadtam a bíróknak a tiszteletet. Mivel volt idejük nekik is megismerni engem, hiszen végigjátszottam húsz évet a magyar élvonalban, úgy gondolom, ők is díjazták ezt a Kis Gábort - kivéve talán az utolsó mérkőzésemet, amelyen három kontrát kaptam egymásután... :-)



- Ahogy haladtál előre az időben, elkezdtek jönni a sérülések. A legutóbbi nyolc éved már kicsit erről is szólt. Visszatérő nagy fájdalomrohamok a porckorongsérv miatt, különleges kezelések, sok szempontból kímélő életmód, hogy tartani tudd a szintet. Elkezdtél kimaradni világversenyekről, lemaradtál olimpiáról (Londonról). Beszéltünk erről már akkoriban, nyilvánvaló, hogy a centerposzt ilyen problémákkal jár. Ez már olyan szempontból egyre inkább kínszenvedés volt, hogy komoly áldozatokat kellett hoznod. Nem?

- Utólag értékelve nem érzem kínszenvedésnek, mert szép karrierre tekinthetek vissza, de persze nem felejtettem el, min mentem keresztül, amikor a legsúlyosabb gerincproblémáim voltak. Nem is "egyszerű sérv" volt ez, hanem kiszakadt gerincsérv, ami nagyon durva. Volt, hogy hónapokig nem tudtam játszani. Nagyon nehéz időszakok voltak ezek, megtörtént, hogy az orvos azt mondta: ha rúgást kapok a gerincemre, jó eséllyel tolószékbe kerülök.

De hál' istennek, ezek meg is erősítettek, A sérüléses időszakomban kerültem át a Szolnokhoz és az új klubom nagyon sok mindent megtett értem. Orvosi kivizsgálásoktól kezdve gyógytornász alkalmazásáig, segítették a felépülésemet. A bajnokság első felének végén már teljes értékű játékosként tudtam a csapathoz csatlakozni, tettem a dolgomat. Persze ez sem volt egyszerű. Amikor felépültem a gerincsérülésből, már hét hónapja játszottam, mondtam is a feleségemnek: Na, Dóri, most érkezett meg az a Kis Gábor, aki régen voltam. És nem sokkal később, a Fradi elleni meccsen egy lövésnél beleblokkoltak a kezembe, az egyik ujjamban elszakadt a szalag, két csavarral a kezemben kellett medencén kívül töltenem két és fél hónapot. Azt mondtam akkor, engem már a jó isten is ver... Nagy nehezen visszaérkeztem a bajnokság végére, de akkor meg már teljesen aluledzett voltam, nyilván ennyi kihagyás után nem lehetett jó teljesítményt nyújtani, úgyhogy az az év nagyon nehéz volt. 



Amikor már Benedek Tibor volt a szövetségi kapitány, a barcelonai vb előtt is előjöttek a hátproblémáim. Ott ugye, egy világbajnoki aranyéremről maradtam le, de ezt egyáltalán nem éreztem fájdalmasnak, akkor lett volna nagyon rossz érzésem, ha nem nyerik meg és az a kérdés vetődik fel, hogy velem talán jobb eredményt érhettek volna el...

A nagy sérülések egyébkét - furcsa ezt mondani - elkerültek, volt olyan, hogy levált a porc a térdemről és azt ki kellett venni, de komolyabb problémám ez az említett kettő volt, egymásután. Vigyáznom kellett utána már a derekamra, az olimpiai selejtező időszakára megint kiújultak a hátproblémáim és az orvos tanácsára nem játszhattam, azt mondták, inkább pihentessem, ne kockáztassuk az olimpiai szereplést. Tibor szerencsére bízott bennem, így történt, hogy nélkülem vívták ki a többiek Triesztben a riói részvétel jogát és az olimpiára már el tudtam utazni. 

- Életemben nem láttam még annyira megrázó élő interjút sportolóval, mint amit veled készített a közszolgálati televízió Rióban, közvetlenül a Montenegró ellen elveszített negyeddöntő után. Egy ország nézte szomorúan, mert néhány perccel korábban derült ki, hogy a vízilabda-válogatott, amelynek sikerében mindenki reménykedett, nem fog érmet szerezni az olimpián. Az arcodon rajta volt minden és lényegében alig tudtál válaszolni a kérdésekre...

- Az durva volt... Tudni kell, hogy az egész nyarat nagyon keményen végigdolgoztunk. Kőkemény katonamelót végeztünk Benedek Tibor irányítása alatt, nem sok mosoly volt az arcunkon, pedig tudod, hogy én mennyire mosolycentrikus vagyok... :-) Ha nincs szórakozás munka közben, akkor a sportot is börtönnek érzem. Úgy voltunk vele mindannyian, hogy jó, betesszük a fejünket a vízbe, melózunk, mint állat, majd kiutaztunk az olimpiára - két héttel korábban, mert még máshol is készültünk a riói torna előtt. Mindenkinek vannak szerettei itthon, nekem is, a feleségem. Távol voltunk és egy olimpián gyakorlatilag semmit sem tudsz csinálni, nincs lehetőség kimozdulásra, kikapcsolódásra, egy olimpia csak akkor jó, ha nyersz. Ha nem, akkor nem szépül meg az összes kínszenvedés, az, hogy hosszú időn át semmit nem csinálsz, csak eszel, edzel, játszol, alszol. Úgy éreztük, hogy a felkészülés során sokat fejlődtünk, nagyon kellett már nekünk a visszaigazolás, hogy igen, ez a csapat a legjobb négy közé való és éremért játszhat. 

És amikor kikaptunk azon a Montenegró elleni negyeddöntő mérkőzésen, szertefoszlott minden reményünk, hogy a befektetett munkánknak eredménye lesz, s éremmel megyünk haza. Valóban teljesen magam alá estem. Tudtam, hogy többé nem leszek válogatott, a korom miatt sem (34 éves voltam) és azért sem, mert a folyamatos egészségügyi gondjaim jó, ha azt lehetővé teszik, hogy egy klubban játsszak még egy-két évet, hogy megteremtsek magam számára némi egzisztenciát a visszavonulás utáni időkre.

Az ült ki az arcomra ott, hogy megértettem, gyakorlatilag nincs tovább. Azért a válogatott az a válogatott, egy csodálatos csapat, minden játékostárs az ember szívéhez nő, egytől egyig. Ez az olimpiai végjáték ráadásul olyan volt kicsit, mint amikor visszavonul az ember. Azt láthattad az arcomon, hogy valaminek akkor vége lett. Rettenetesen csalódott voltam, hogy nem sikerült továbbjutni.



- Ezután még három évig játszottál, magyar bajnokságot, Bajnokok Ligáját nyertél a Szolnokkal... És most jött el a búcsú ideje. Megjelent már az is, hogy milyen szinten maradsz a sportág közelében, az Invictus nevű klub szakmai igazgatója leszel. Mit kell tudni erről?

- A klub központja Mezőtúron van. Egy sportiskoláról van szó, amit Mohi Zoltán alapított három éve. Az ő érdekük és az enyém egybeesett, nem akartam teljesen elszakadni az uszodák világától, de azt sem, hogy reggeltől estig a medenceparton legyek, a családommal sokkal több időt szeretnék most tölteni, mint amennyire eddig lehetőségem volt. Olyan álmot tudok esetleg megvalósítani, hogy jó apuka leszek, aki sokat foglalkozik a kisfiával és a feleségével. E mellett nagyon sok hobbim van, motorozok, fotózok, horgászok, mindehhez idő kell és most már rá is tudom szánni. Viszont akartam dolgozni is. Zoli már két éve megkeresett, hogy vállalnám-e ezt a feladatot, hívott, mert mint mondta, nagyon díjazza a hozzáállásomat. Mindig azt válaszoltam neki, hogy nagyon jónak hangzik az ajánlat, ráadásul akkor már tudtam, hogy Szarvason fogunk élni, közel Mezőtúrhoz, de mondtam, hogy amíg élsportoló vagyok, addig semmi más nem fér bele az életembe. Ő ezt abszolút tiszteletben tartotta és kérte, hogy amint megnyílik a lehetőség, jelezzem. Amikor biztossá vált, hogy nem fogok tovább játszani, felvettem vele a kapcsolatot. 

- Mi lesz a feladatod?

- Én fogom  képviselni az Invictus klubot, sok dolgom lesz, de heti két három napnál nem kell majd többet fizikailag jelen lennem. Lesz egy "iskolám" is, ahol a gyerekeknek megpróbálom átadni mindazt a tudást, amit összegyűjtöttem. Tök jó élet vár rám, közel a természethez, a családommal lehetek és nem szakadok el az uszodák világától sem!



- Maradt még egy kérdés. A mosoly... Ha nekem azt mondják, Kis Gábor, akkor az első, ami eszembe jut, a széles mosolyod. :-) Ez az egész pályafutásodat végigkísérte, védjegyeddé vált...

- Nem tudom, ilyen vagyok. Imádok viccelődni, lételemem a hülyéskedés. Szeretem az életemet, jól éreztem magam mindig azok között az emberek között, akik körülvettek. Ez ugye, szinte kizárólag a sport közege, de találtam egy olyan embert magam mellé, Dórit, akivel szintén jól érzem magam, azt mondhatom, hogy bizonyos szempontból én még ma is egy "hülye gyerek" vagyok az uszodában és otthon is. 

Nem igazán tudok válaszolni a kérdésre, hogy miért mosolygok mindig. Szeretek boldog lenni, ehhez talán az kell, hogy mosolyogva álljak a dolgokhoz. A melót úgy is megcsinálhatod, hogy rossz a kedved és úgy is, hogy mosolyogsz, jókedvű vagy. Az utóbbi esetben sokkal könnyebben megy minden, még a földlapátolás is. Lehet, hogy nem tudatosan, de mégis megtanultam mindennek megkeresni a jó oldalát. Egy vereségben is tudtam nézni a jót, sőt, az életben mindenhol. Nem tudom, ez vagyok én. Tényleg, most is mosolygok, ahogy erről beszélek. :-) Én ilyen vagyok, ez esik jól. Természetesen vannak olyan dolgok az én életemben is, amikről nem tudok mosolyogva beszélni, de szerencsére nem sok.

Szeretem az őszinteséget, nagyon. Valószínűleg a csapattársaim is ezért kedveltek. Most, amikor elbúcsúztam, sok szurkolóval is beszélgettem és megdöbbentem, mert szinte ismeretlenként elmondták, hogy milyen vagyok, pedig ők csak a medencében láttak! Lehet, hogy ez egyfajta típus jellemzője és ez sugárzik a magatartásomból. Azért is volt nagyon megható a búcsú, azért tudtam nehezen elengedni, mert látszott az embereken, hogy mennyire szeretnek. Meg is kérdeztem magamtól: vajon mi ennek az oka? Mit tettem én nekik, hogy megkönnyezzék a búcsúmat, az enyémet, aki csak egy játékos vagyok és jövőre egy másik fog beállni a helyemre? Valószínűleg "átjön", hogy őszinte ember vagyok, aki a rosszat is felvállalja, s megpróbál megoldást találni a problémákra. Arra törekszik, hogy ne haraggal váljon el attól sem, akivel összeveszett valami miatt. Nem tudom, ez mitől lett így, de jó érzés visszagondolni ilyen szempontból is az elmúlt évtizedekre. Úgy látszik, szerencsés voltam, hogy ilyenné váltam és ez tetszik az embereknek. Ezt vissza is jelzik, ezért nagyon jól érzem magam a bőrömben. Vigyázok is erre, fontosnak tartom, hogy az emberek megkapják tőlem a tiszteletet, mindazt, amit eddig is sugároztam magamból.

- Kicsi! Köszönöm szépen! Az interjút is és sokak nevében az egész pályafutásodat, a rengeteg élményt, amit neked is köszönhettünk. Boldog civil életet!