Életút-interjúnk első részét magával a rendkívül megható búcsúval kezdjük, hogy utána kronológia szerint haladjunk végig Kis Gábor pályafutásának főbb állomásain, megismerve közelebbről azt a játékost, aki sokak kedvence volt az elmúlt csaknem két évtizedben.

I. rész

KIS GÁBOR a vlv.nek:  

- A búcsú nagyon emlékezetes volt. Először is, te magad is "felvezetted", már a visszavonulás bejelenése óta a levegőben volt, hogy az utolsó meccsed végén különleges hangulat lesz az uszodában. Úgy alakult, hogy a bronzcsata első mérkőzését játszottátok Szolnokon, s nem lehetett tudni, hogy a visszavágón egyenlít-e az Eger, tehát még egy "legeslegutolsó" mérkőzés is lesz a szolnoki Arénában, vagy ez az első találkozó az, amikor hazai pályán utoljára ugrassz vízbe. A hazai búcsú lezajlott és ez végül szerencsés volt, mert Egerben is nyertetek, ott lett vége a pályafutásodnak.

A meccset követően a vlv az Olaj TV segítségével kirakott egy rövid kis videóösszefoglalót a búcsúztatásodról, jó későn, hajnali 4 óra felé. Másnap döbbenten láttam, hogy emodzsikkkal láttad el a posztot minden gratuláló hozzászólásnál, egyenként - hajnali öt órakor! Mégis, mit csináltál addig, merre jártál, hogy telt az az éjszaka?

- :-) Hát..., nem aludtam, de egyébként sem tudtam volna. A játékostársakkal megittunk egy italt, ez egyébként két napig tartott.

- Egy italt, nyilván. :-) Ez normális.

- Másnap már nem volt edzés...



- No, a búcsú végül olyan lett, amilyennek elképzelted?

- Nem tudtam elképzelni, sőt, megmondom őszintén, nem is készültem. Éppen azért, amit te is mondtál, hiszen sok kérdőjel volt, nem lehetett tudni, melyik lesz az utolsó meccsem. Mégis, amikor elindultam az Arénába, éreztem, hogy utoljára jövök így az uszodába. Legbelül minden pillanatot az "utolsó meccs" részeként éltem meg, de tényleg nem készültem hivatalos búcsúünnepségre.

Az utolsó két hétben egyébként nagyon erős érzelmi hatás alatt voltam, amikor bizonyossá vált, hogy nem jutunk ki a BL final eight-be, hirtelen tudatosodott bennem, hogy már csak két-három mérkőzés van hátra a pályafutásomból. Mindig mondtam a feleségemnek, minden állomásnál: Dóri, lehet, ez az utolsó kondi. Dóri, az utolsó edzés jön... Folyamatosan ott volt a gombóc a torkomban. De természetesen nem adtam át magam ennek az érzésnek, hiszen meccset kellett nyerni.

Emlékszem, az Eger-meccs vége felé Zsile (Zsivko Gocics vezetőedző - a szerk.) időt kért, én a padon ültem és szóltam neki, hogy hadd menjek vissza. Az volt a fejemben, hogy amikor vége lesz a mérkőzésnek, rátámaszkodom a kötélre, átadom magam a búcsúzás érzésének, szép csendben végignézem, hogyan ürül ki a lelátó. Így is kezdődött a lefújás után, már akkor eléggé meg voltam hatódva és azt vettem észre, hogy a közönség nem mozdul. Egyszer csak megjelent a parton a feleségem a kisfiammal, szépen sorban jöttek rokonok, barátok ismerősök. Aztán elindult a búcsúztatásomra készített film a kivetítőn. Innen katasztrófa volt, kirobbant minden, amit addig visszatartottam, nem tudom, hány órán át sírtam folyamatosan.

Nagyon sokat jelentett nekem az a "műsor", ezúton is köszönöm a feleségemnek és a családjának, hogy ennyire kedvesek voltak.

- Kérlek, pár mondatban foglald össze, mi volt ez a hosszú előadás. Az élő streamben csak foszlányokat lehetett érteni.

- Akkor én sem hallottam mindent ott a vízben, a medence közepén. Fotók voltak egymásután a pályafutásom meghatározó pillanatairól, közben Szersén Gyula beszélt hozzám, az aktív játéktól visszavonuló sportolóhoz, felelevenítve pályám főbb állomásait. Két nap múlva néztem meg rendesen. A feleségem a tudtomon kívül készítette, úgy, hogy korábban kiszedte belőlem a beszélgetéseink alkalmával, hogy kinek mit köszönhettem a pályafutásom során. Igazából az eddigi életem útja volt felvázolva. Egyébként nem akkor tudtam meg, hogy Dóri keze van a dologban, amikor a végén ez kiderült a film "stáblistájából". Ugyanis csak ő tudja, hogy kis gyerekkorom óta nagyon szeretem David Attenborough-t. Nagy természetrajongó vagyok, sokszor nézek természetfilmet elalvás előtt. Mindig mondtam Dórinak, hogy mennyire gyönyörű hangja van ennek az embernek - mármint Szersén Gyulának, akinek a hangján nálunk Attenborough megszólal. És ebben a filmben végig ő beszélt hozzám, míg az életutam képei váltották egymást - na, teljesen kiborultam... Elképesztő érzés volt.

Aztán megtudtam a részleteket is. Dóri a szociális médián keresztül vette fel a kapcsolatot Szersén Gyula lányával, és valahogy elérte, hogy Gyula bácsi mondja fel a Dóriék által összeállított szöveget.


Kis Gábor búcsúfilmje

De nemcsak emiatt hatódtam meg nagyon. Mi sportolók nem nagyon mondjuk egymásnak, hogy jaj, mennyire szeretlek, de ott, ahogy körülnéztem, a parton álló játékostársaim és a nézők, szurkolók szeméből is áradt a szeretet. Szomorú pillanat volt, de mégis annyira felemelő... Végigsorolhatnék mindenkit, ott volt például Bálna (Németh Attila - a szerk), aki az egyik ellenőre volt annak az utolsó hazai meccsnek, ő is sírt a parton. Nagyon sokra becsülöm őt, aminek külön története van. Az egyik komolyabb műtétem után, ahogy az altatásból magamhoz tértem, kinyitottam a szememet és ő ült ott az ágyam mellett. Mi azelőtt legfeljebb köszöntünk egymásnak, nem sokat beszéltünk, ezért nagyon meglepett a jelenléte, de máig emlékszem arra, mennyire jólesett, hogy ott van. Azóta szoros kapcsolat van köztünk, még ha ritkán is találkozunk, mindketten éreztetjük egymással a másik iránti tiszteletet.

Sorolhatnék még nagyon sok embert, játékostársakat, azok szüleit, akik mind ott voltak és mondtak néhány kedves szót. Olyan dózist kaptam ott szeretetből..., álmomban sem gondoltam volna.



- Kezdjük hát most a visszatekintést. Hogy keveredtél a vízilabda világába?

- Igazából anyukámnak köszönhetem. Neki akkor volt egy barátnője, akinek a kisfia vízilabdázott a Spartacusban. A XVIII. kerületben laktunk, nekünk is az volt a legközelebbi uszoda. Nálunk a családban senki nem sportolt, nem volt előttem példa, történeteket sem hallottam arról, hogy ez vagy az a része milyen jó. Egyszerűen annyi történt, hogy anyukám szólt: Figyelj, Gabi, Adriennek a fia lejár uszodába, gyere, próbáld meg te is én addig jókat dumálok a barátnőmmel, amíg tart az edzésetek. Így kezdődött. Nyolcévesen.

Béla bácsinál kezdtem el úszni hátul a kismedencében, ahol az előkészítő foglalkozásai zajlottak. Emlékszem, egy hét után mondták, hogy a Gabi elég gyengén úszik, nem biztos, hogy ez az a sport, amit neki csinálnia kéne... Valahogy mégis maradtam még és aztán ebből az lett, hogy három négy hét alatt utolsóból első lettem. Ezt szó szerint kell érteni, mert négyesével úsztunk egy sorban és a leggyengébbek ugrottak be utoljára. Itt kezdtem és egy idő után már az első sorból ugorhattam. Kis küzdőgép voltam, pedig nem nagyon mondta nekem senki, hogy mit hogy csináljak. És bármikor abbahagyhattam volna, nem volt semmilyen kényszer.

Ezekre az időkre egyébként már nem nagyon emlékszem, de Anyukámtól tudom: soha nem mondtam, hogy nincs kedvem edzésre menni, gyakorlatilag könyörögtem neki, hogy tudnánk megoldani, hogy ne kelljen iskolába menni, hogy több edzésen ott lehessek. Küzdöttem, mint egy őrült. Szerintem ez végig látszott a játékomon is: ha jól ment, ha nem, mindig küzdöttem, mint disznó a jégen. :-)



- Hogy derült ki, hogy tehetséged is van ehhez a sporthoz?

- Elég sok idő eltelt ott hátul a kis vízben, nagy dolog volt utána a nagy medencébe beugrani. Kiss Attila vette át a legkisebbek csapatát, emlékszem, rám nézett: jó nagy darab gyerek vagy, menjél be centernek. Ettől kezdve center voltam. (Milyen jó lett volna, ha kapusnak állít be, mert akkor még néhány évig vízilabdázhatnék...!)

Szerettem lejárni, lettek jó barátaim, akikkel a mai napig tartom a kapcsolatot, ilyen például Tömöri Gábor. Aztán jöttek a mérkőzések, ha ügyes volt az ember, büszke lehetett magára. Az a csapat, ahol serdülőként játszottam, egyáltalán nem volt világverő. Akkoriban a Tungsram és a KSI volt erős, mi egyedül a Ceglédet tudtuk megverni, talán még az akkori Fradival játszottunk szoros meccset, de a többiek mind lepüföltek minket - ettől függetlenül imádtam a meccseket. És persze mindig vártam, hogy a Cegléd legyen az ellenfél... 

Emlékszem, serdülőben voltam, amikor Derekas Szilárd, aki nem is volt az edzőm, hanem az ifikkel dolgozott, átment a Spariból a BVSC-be ifiedzőnek. Elkapott és azt mondta nekem, hogy ha szeretném, hogy tovább fejlődjek, lehet, jót tenne nekem, ha átmennék a BVSC-be, mert ott komolyabb utánpótlásképzés folyik. Tényleg jó csapataik voltak, az én korosztályomban is döntőt játszottak. Átmentem, a két klub megegyezett, ha jól emlékszem, egy garnitúra sapkáért engedtek el. Derekas Szilárd ezután sem volt az edzőm, de mindig rajtam tartotta a szemét, Sanyi bácsi (Tóth Sándor - a szerk.) edzett minket, akit nagyon szerettem és szeretek a mai napig. Pont találkoztam vele a BVSC-uszodában az utolsó BVSC-meccsünkön, kicsit nosztalgiáztunk is, hogy milyen szép idők voltak azok, amikor ő volt az edzőm. 

Kiss Attila után Szántó Gyuri bácsi volt a második edzőm a Spartacus serdülőben, két évig. Vele aztán később nem tartottuk a kapcsolatot, nincs is már közöttünk és a lánya, akit nem is ismertem, a mostani búcsúm kapcsán írt nekem egy nagyon kedves üzenetet facebookon. Ebből tudtam meg, hogy az édesapja mennyire szeretett engem, élete végéig nyomon követte a pályafutásomat és nagyon büszke volt rám.   

Egy év után kerültem fel az ifibe, Derekas Szilárdhoz, akit tényleg a mentoromnak nevezhetek. Nagyon sokat tanultam tőle centerként is és emberileg is, támaszom volt rossz időkben, még akkor is az ő vállán sírtam ki magam, amikor szakítottam az első barátnőmmel. 

Jöttek a nagyon szép ifiévek. Sok akkori csapattársammal, klubtársammal később is együtt játszottam, a két évvel fiatalabb Nagy Viktorral, Decker Ádámmal, Gór-Nagy Miklóssal..., az egy jó brigád volt. Amikor az ifiben az utolsó évemet töltöttem ott, az egy olyan esztendő volt, hogy a BVSC a gyermek, a serdülő és az ifjúsági korosztályban is megnyerte a bajnokságot, ez azért elég ritka. Vannak is erről képek Dóri összeállításában.

Gerendás György volt a felnőttek vezetőedzője - mérföldkő volt vele egy beszélgetés. Egy edzés után félrehívott és azt mondta: "Figyelj, Gábor! Szerintem te nem csinálsz meg mindent azért hogy jó játékos legyél".  Dúltam-fúltam, amikor ezt hallottam, úgy éreztem, hogy ez szörnyen igazságtalan. Mondtam is neki: Gyuri! Miért mondod ezt, hát én még az iskolából is lógok, hogy le tudjak jönni egy héten kétszer-háromszor reggel is edzésre! Az volt a válasz, hogy márpedig szerinte akkor sem teszek meg mindent, úgyhogy van két hetem, hogy átgondoljam a dolgaimat, különben elküld. Nagyon ideges voltam, annyira gyűlöltem Gyurit, mint még soha életemben senkit. Hogy mer ilyet mondani nekem, menjen a ...

Aztán e beszélgetés hatására elkezdtem úgy edzeni, mint egy "baromállat", nem érdekelt semmi, minden dühömet beleadtam. Sokszor azt kamuztam otthon, hogy iskolában vagyok, közben edzésre mentem. Edzettem az ifiben, majd ott maradtam a felnőtt edzésen és még az OB1B-s csapatban is játszottam, nem volt ritka, hogy napi nyolc órát töltöttem a medencében vagy még többet! Így ment ez és egyszer csak azt vettem észre, hogy jobban bírom, jobban is úszok, az önbizalmam is nőtt. A Gerendás Gyurival folytatott beszélgetésre vezetem vissza, hogy olyan dolgokat értem el, olyan odaadással edzettem, amit sosem gondoltam volna. Ennek köszönhető, hogy húszévesen OB1-es játékos lettem. Gyuri odajött hozzám, hogy legyek én az egyik center a felnőtt csapatban. 

(Folytatjuk.)