Folytatjuk a visszavonult Kis Gábor életútját bemutató háromrészes sorozatunkat. Eljutunk egészen az olimpiai győzelemig.

KIS GÁBOR
   
CIKKSOROZATUNK ELSŐ RÉSZE

II. rész

KIS GÁBOR a vlv-nek:

- Olyan játékosokkal vízilabdázhattam együtt 2002-től, akiktől nem sokkal korábban aláírást kértem..., Nitsovits Tamás, Vincze Balázs, Dala Tamás, Ibolya Tamás, elképesztő nagy királyokkal játszhattam. Nyilván ők is terelgették az utamat, sokat foglalkozott velem Dabrowski Norbert - ezt is felelevenítettük most, amikor az utolsó meccsemet éppen Egerben játszottam. Ugyanis csapattársam volt, amikor életem első OB1-es meccsét játszottam, az utolsónál pedig az ellenfél edzője..., ez is egyfajta kerete volt a pályafutásomnak.

Akkor egyébként egészen más volt az idősebbek és a fiatalabbak kapcsolata, mint most, a hierarchiából adódó különbségek mára már elmosódnak, amiről néha azt gondolom, hogy jó, néha meg azt, hogy nem jó. A sport egye profibb és a célorientáció miatt a mostani idősebb játékosok "kénytelenek" egyenrangú csapattársként kezelni a fiatalokat, ez nem mindig volt így. Nekem különben ez nem okoz gondot, tényleg nagyon nyílt lelkű, nagy szívű embernek érzem magam, nagyon jó kapcsolatom van a fiatalokkal, például Szatmári Kristóffal, aki nálam tizenöt évvel fiatalabb. Én akartam például, hogy ő legyen a szobatársam, miután Hangay Zoli abbahagyta. De emlékszem, hogy annak idején Dala Tamással, akivel egy csapatban játszottam, messze nem voltam olyan viszonyban, mint velem most Kristóf. Teljesen más volt az akkori vízilabdában felnőni, örültem, ha hozzám szólt egy idősebb játékos - ez ma már egész másként van. 

Emlékszem, beszőkített hajam volt, s egyszer odajöttek a csapattársaim és azt mondták: Te Gabi! Hagyd már ezt a buzi nyálas hajat, vágasd már le! Én 19 éves voltam, azt válaszoltam, hogy ne már, hagyjatok békén, szerintem tök menő. Erre azt mondták: Jó. Ha holnapra nem vágatod le a hajad, akkor mi fogjuk levágni. Tar kopaszra! És akkor el kellett mennem levágatni, mert tudtam, hogy ha nem teszem meg, akkor tar kopasz leszek. Ma már nem zavarna, de akkor a hajam volt a minden! :-)

Szóval más volt akkoriban. Úgy gondolom, hogy nagyon sokat köszönhetek annak a hierarchiának, azoknak az embereknek, akik körülöttem éltek és megneveltek. Ezért vagyok ilyen. Belém nevelték a tiszteletadást és ez jó, én így gondolom. 

- Ebben az időben, amikor a felnőtteknél center lettél, már tudtad, hogy ez lesz a jövőd, az életed, hogy ebből fogsz megélni?

- Megmondom őszintén, a pénz részére nem is nagyon emlékszem, bár azt tudom, hogy mennyi volt az első fizetésem, 13 ezer forint. Arra pontosan elég volt, amire akkor nekem kellett, hogy egy lánnyal el tudjak menni moziba. Én akkor nem arra gondoltam, hogy hú, de jó, sok pénzem lesz, ha pólós leszek, hanem arra, hogy szeretem azt, amit csinálok, de jó, hogy még pénzt is adnak érte!

Az volt az álmom, hogy olimpiai bajnok legyek és ezt kicsit én magam is megmosolyogtam. Nem voltam egy sportbolond, de nagyon díjaztam, ha valaki elismert sportoló, vágytam erre, sose a pénz motivált, ez az egész karrieremre elmondható, nem voltam pénzhajhász. Nyilván nem tudtam volna vízilabdázni, ha nem fizetnek érte, s amikor már eljutottam valamilyen szintre, választhattam az ajánlatok között.



- A BVSC után Eger jött a pályafutásodban, ugye, Gerendás György vitte magával a csapat nagy részét. Nem volt furcsa neked, fővárosinak a vidéki lét?

- Nem vagyok Budapest-függő, hiszen most is vidéken telepszem le, Szarvas mellett fogunk élni a családommal. Nagyon szeretem Budapestet, de amikor én a fővárosra gondolok, az jut eszembe, hogy elmegyek bulizni vagy jót eszek egy étteremben, de azon kívül, hogy a családom budapesti, nem nagyon kötődöm a fővároshoz. Ha a már felnőttként megélt vízilabda-pályafutásomat nézem, mindössze két évet töltöttem Budapesten, a Vasasban. Igaz, ez csodálatos két év volt, akkor éltük fiatal legénykorunkat, Hosival gyakorlatilag nonstop szórakozással töltöttük minden szabadidőnket. A nemzetközi porondot és egy hazai kupadöntőt leszámítva mindent mi nyertünk, nagyon jó hangulatú csapat volt az, egy nagyon jó hangulatú edzővel. Imádtam azt a korszakot. A húszas éveim közepén jártam, életem talán legszebb két éve volt az. 

- A pályafutásod szépen ívelt felfelé és szép lassan bejátszottad magad a legjobb centerek közé. Gondolom, ennek szakmai szempontból az olimpiai győzelem volt a csúcsa...

- Így van. Úgy gondolom, hogy az egész pályafutásom során mindig nagyon szerencsés ember voltam, mindig jókor voltam jó helyen. Magával vitt Gerendás Egerbe, kaptam egy lehetőséget, egy új csapat építésénél az elejétől ott voltam, ami azért érdekes, mert fiatal voltam, fejlődni akartam és ez egybeesett azzal, hogy egy város új, sikeres csapatot szeretett volna - a fejlődés korlátlan lehetősége állt előttem. Az első év még nem annyira sikerült, Matajsz Márk mögött voltam második számú center, emlékszem, milyen szenvedés volt, hogy megtaláljam magam. Akkor költöztem el először otthonról, 21 éves voltam, nehezen indult az egész, döcögött. Tök jó volt, hogy a klub hitt bennem és a következő évben fantasztikus előrelépést tudtam elérni. Elkezdtem jól játszani! Akkor indult a felfelé ívelés. Óriási erőt adott, hogy a csapat is, az edző is hitt bennem és végül tényleg vezéregyénisége tudtam lenni annak a társaságnak. Tele vagyok szép emlékekkel abból az időből. Emlékszem például, akkor a UPC volt az egyik szponzor és díjat is alapított, amit a játékosok szavazatai alapján ítéltek oda, ugyanúgy, mint ahogy az évente megrendezett vlv-s szavazásnál a válogatott játékosok választják ki maguk közül a legjobbat. 2005-ben nekem szavazták meg ezt a UPC-díjat a többiek, amit hatalmas elismerésként éltem meg. Nagyon jó, rutinos játékosok voltak akkor a csapatban, olyanok, akikre a mai napig felnézek.

Akkor lettem olimpiai bajnok, amikor Egerből eljöttem és biztos vagyok abban, hogy ezt a nagy sikert az egri éveknek köszönhetem. A játékostársaknak és a két edzőnek, Gerendás Györgynek és Tóth "Karcsinak" (Tóth Kálmánnak - a szerk.). Igazából ott értem komoly játékossá. A pekingi olimpia előtt Kemény Dénes még hezitált, Molnár Tamás és Steinmetz Ádám nálam rutinosabb volt, de Gerendás György mondta neki, hogy ki kellene engem próbálni, 24 éves vagyok, mikor, ha nem most? Végül én kaptam meg az esélyt.

Egyébként már 2006-tól ott voltam a válogatottnál, de fiatal, szinte "plusz" meghívottként, 2007-ben lettem második számú center, a melbourne-i világbajnokságon Papesszel együtt játszottunk ezen a poszton. Fantasztikus élmény volt, élveztem az életet, fiatal voltam, beletettem mindent és jöttek is az eredmények folyamatosan. Sosem voltam idegeskedő típus, hogy jaj, most mi lesz, Dénes nem játszat, mi lesz, ha nem kerülök be az utazó csapatba. Valljuk be, abban az időszakban bekerülni a válogatottba, olyanok közé, akik már "tojás korukban" végigverték a világot - nem volt egyszerű. Három olyan center volt előttem, Papesz, Varga Zsolt és Steinmetz Ádám, akik erejük teljében voltak. 

Egyre ügyesebb lettem, bontogattam a szárnyaimat, jó OB1-es csapatban is játszottam, de ennek ellenére benne volt, hogy még akár négy évig nem leszek válogatott. Igyekeztem ezzel nem foglalkozni, dolgoztam, hajtottam. Aztán azt vettem észre, hogy az olimpiai felkészülés végén az egyik biztos tag én voltam a válogatottnál. Onnantól kezdve sikerült mindig benn is maradnom, meg is tettem ezért mindent, benőtt a fejem lágya. A csibészkedés elmúlt, becsülni tudtam a pillanatot, viszont lehet, hogy ehhez kellett a korábbi "lazaság" is.

​

- Pekingben nyertél olimpiát. Erre hogy emlékszel vissza, van-e egy bizonyos pillanat, ami örökre beléd égett?

- Olimpiát nyerni fantasztikus dolog. Ahogy már esett szó róla, nekem ez azért volt az álmom, mert a vízilabda világába bekerülve mindenki azt sugallta, hogy ez a csúcs, amit el kell érni, az álom, amit meg kell valósítani. Csodálatos érzés visszaemlékezni arra a győzelemre, már csak azért is, mert nekem mindenből, tényleg mindenből van ezüstérmem, egyetlen aranyérmet nyertem a válogatottal és az az olimpia...

Nehéz szavakban leírni ezt. Egész életemben kísérni fog ez a cím, mindenki elismeri, aki tudja, hogy olimpiai aranyérmes vagyok. Nem érzem magam többnek emiatt senkinél, de a csapattal valóban olyan dolgot vittünk véghez, ami szinte egyedülálló és jó érezni, hogy ezt mások is így gondolják. 

Az olimpiai arany számomra beteljesülése volt egy útnak, azt jelentette, hogy nehéz gyermekkor után bizonyítani tudtam a körülöttem lévő embereknek, a családomnak, hogy az a kisfiú, aki annak idején elmondta, hogy mi szeretne lenni, ha nagy lesz, tényleg elérte a célját. Azoknak pedig, akik nem hittek bennem, megmutattam, hogy tévedtek.

Egyetlen pillanat?

Az egész olimpia, az a légkör. Mivel megnyertük, minden fantasztikusan megszépült, nemcsak az ottani időszak, hanem az olykor gyötrelmes felkészülés is.

Emlékszem, amikor megnyertük, Aaron Felthammal, aki kijutott Kanadával az olimpiára, kiültünk az olimpiai falu kis füves dombjára egy karton sörrel beszélgetni. Megkérdezte, milyen érzés olimpiai bajnoknak lenni és én azt válaszoltam (mondom, már az eredményhirdetés után!), hogy nem tudom... Azért maradt meg ez bennem, mert a rá következő pár nap, ahogy szépen lassan tudatosult bennem ennek a győzelemnek a jelentősége, fantasztikus volt, páratlan beteljesülési élmény. Ehhez az kellett, hogy hazatérjünk, s lássam az embereken, hogy mennyire sokat jelentett nekik a vízilabdacsapat győzelme. És akkor értettem meg, hogy úristen! Ez ilyen nagyon nagy dolog volt? Nekem egészen addig a pillanatig csak annyiban volt jelentősége, hogy magamnak bebizonyítottam, nem volt hiábavaló, amit sok éven át csináltam. De azután, hogy láttam, mit jelentett ez az országnak, talán még azt is mondhatom, ha másodszor is sikerült volna olimpiai bajnoki címet szerezni, annak minden pillanatát máshogy éltem volna meg...

(Folyt.)