Néha nem értem azt a kereszttüzet, amibe ez a válogatott került. Az említett huszonegy érem - azt hiszem - világraszóló eredmény, bármilyen sportágról is legyen szó. A válogatott a "fekete" sorozat ellenére még mindig többet nyújt, mint az általános pólóeredményekből várható lenne. Nem akarom most sorolni, hogy az Euroliga négy csapata közt nem volt magyar, satöbbi. Emellett persze én sem vagyok elégedett, mert nem tudtuk megnyerni az elmúlt öt döntőt, és mivel ez tendenciává vált, ez mondatta velem: jelenleg van jobb csapat nálunk. Most tudatosult bennem is. A 2005-ben elveszített montreali vb-döntő után nem így gondoltam - akkor a motiváció hiányát éreztem -, a tavalyi belgrádi Európa-bajnokságot is inkább a fiatalos hevületünkre fogtam, hogy nem tudtuk nyerni. Az öt ezüst után viszont azt gondolom, hogy az a belgrádi döntő is inkább azért ment el, mert már akkor is jobbak voltak nálunk, nemcsak szerencsésebbek. Most már be tudom illeszteni a sorba.

A szerbek megakadályozták a sorsdöntő meccseken, hogy a saját játékunkat játszhassuk, áttolták a játékot a saját térfelünkre, ami nekünk nem kedvez. Vagyis kiirtották belőlünk, ami ránk jellemző, erre pedig csak olyan csapat képes, amelyik jobb a másiknál. Nem felejtettünk el döntőt játszani, tudjuk a siker receptjét, nincs szerb-fóbiánk. Az vitaalap lehet, hogy a bekerült játékosok miatt lettünk-e átmenetileg gyengébbek, de még most is a legerősebb összeállításában játszik a magyar csapat. Ennél sokkal elgondolkodtatóbb, hogy szombaton még nagyszerűen játszottunk az ausztrálok ellen, vasárnap viszont visszaestünk. Erős volt a kontraszt a kettő közt, érthetetlen a hullámzás. Ezért is gondoltam arra, ha a csapat egyik napról a másikra így képes visszaesni, akkor nem én vagyok-e az akadálya? Mondhattam volna azt is, hogy volt olyan játékos, aki két órával a meccs előtt dohányzott a kávéja mellett a szerbek szeme láttára, de én inkább magamban kerestem a hibát. Sokkal jobban szeretem ugyanis annál a fiúkat, minthogy kockáztassam az ő harmadik aranyukat. Sokkal többet kaptam tőlük, mint hogy akadályozzam őket. Az én harmadik aranyam mellékes. Önkritikus voltam, nem szégyelltem felfedni a hibákat, az élsport minden területén hasznos ez a tulajdonság. Ha önkritikus az ember, rájöhet azokra a hibáira, amiket esetleg korábban már említettek neki, csak akkor átsiklott rajta a figyelme.

A lemondás gondolata mikor fogant meg önben?

Vasárnap játszottuk a Világliga-döntőt, akkor hétfőről keddre. Felébredtem éjjel, biztosan jól hangozna, ha azt mondanám, néhány gól emlékképe jött elő, de nem ez történt, nem konkrét helyzet volt az álmomban, csak labda, sapka, kapu. Gondolkodtam egy-két órát, majd visszaaludtam.

Azt elárulta, azért döntött a folytatás mellett, mert megnyugtatták azok, akiknek ad a véleményre. A tanácsadóiról eddig nem beszélt.

Most sem fogok, mert nem hatalmaztak fel rá.

Akkor annyit mondjon meg, hányan voltak?

Öten.

Az édesapja, mindenki félve tisztelt "Fecsója" köztük volt?

Nem, ő Los Angelesben volt, nem mintha nem hívhatnám fel, de nem tettem, nem avattam be a gondolataimba.

Más kollégája sincs az ötösben?

Nincs.

Egyetért azzal, hogy a harmadik olimpiájára indul neki a legnehezebb helyzetből? Már csak amiatt is, mert azt szokta mondani, hogy aki aranyat akar nyerni, annak be kell jelentkezni, ez pedig nem történt meg.

Vitathatatlan, mint ahogy az is: a legnehezebb helyzetből indulunk, de azért egyáltalán nem reménytelenből. El kell ismerni, hogy egy-két gól a lemaradásunk a szerbekkel szemben. Sydney előtt ennyi volt az előnyünk bárkivel szemben, és akkor azt mondtam, mindenki minket akar behozni, ezért csakis az lehet a célunk, úgy kezdjük a felkészülést, hogy négy góllal legyünk jobbak bárkinél, mert az behozhatatlan. 2004-ben kijavítottam néhány játékosomat, akik úgy gondolták, hogy megint a legjobbak vagyunk, mert csak az derült ki előtte: tudunk győzni. Most az lehet a célunk, hogy azoknál, akik ellen egy-két góllal jobbak vagyunk, egészen a döntőig érvényesítsük. Ha a szerbekkel játszunk majd, az eddigitől eltérő felfogásban kell a medencébe ugarunk. Háromféleképp lehet szerintem csatába menni. Fosva, önbizalommal, és ha vért iszunk. Az első nem jellemző ránk, hiszen mindig azt mondtam, a győztes elődöntő után az ezüstért nem kell semmit tenni, le se kell menni az uszodába. A második jellemző ránk, de ez most már kevés. Önbizalom is kell, vér is. Így egy gyengébb csapat képes lehet a csodákra, a győzelemre. A csapatkapitánnyal, Benedek Tiborral beszéltem, aki azt mondta, hogy vannak húrok, amiket nem lehet bármikor megpengetni. Egy olimpiai döntő előtt viszont nincs tabu.

Ráismer erre a nyilatkozatra? "Valahogy vissza kellene térnie annak az önbizalomnak, vagy hát nem is tudom, valaminek, annak a szikrának, amitől belőjük még azt az egy gólt, ami fontos, azt, ami eljuttat minket a dobogó legfelső fokára."

Önbizalom? Szikra? Talán Kása (Kásás Tamás - a szerk.) mondhatta.

Helyes a válasz.

Akkor azt üzenem neki, menjen a túróba. Ha ennyire tudja, mi kell neki, nem is kell hozzá edző. Pláne, hogyha korábban megvolt benne a szikra, akkor használjon csípős paprikát. Nem mondom, melyik testrészébe.

Eljutott önhöz, hogy a Melbourne-ben elbukott vb-döntő után Szivós Mártont egy feldühödött szurkuló azzal fenyegette meg sms-ben, hogy haza se jöjjön a kihagyott helyzete miatt?

Nem mondta el nekem. Valószínűleg azért hallgatott, mert súlyosabbnak érezte a saját felelősségét, és önmaga akarta megoldani a helyzetet. Amikor Kásás kapott 2003-ban egy mocskolódó üzenetet, ő azonnal megmutatta, annyira irreálisnak érezte. Amikor én kaptam Sydneyben egy ilyet, felolvastam a csapat előtt, ami talán még nagyobb harci kedvet szült bennük.

Tíz éve Deninek szólították játékosai, most főnöknek. Bántja, hogy így alakult?

Nem tudom biztosan, hogy főnöknek hívnak, azt is csak hallomásból tudom, hogy volt, aki már tíz éve főnöközött. A viszony kétségtelenül megváltozott, kisebb lett a szerepem, már nem annyira szoros a kapcsolat, mint korábban volt. Akármikor nem hívom fel őket, mert tíz éve még a gyerekszobában laktak, most pedig a gyerekeik szobájában vannak. Ez pedig nagy különbség. Viszont bármikor felveszem a telefont, ha ők hívnak, akármit csináljak is, most, nyilatkozat közben is így tennék. Tíz éve alkalomadtán még szükség volt rám a problémák elintézéséhez, ha például odébb kellett tenni egy vizsgát az egyetemen. Most már megoldják maguk. A jövő évi olimpia viszont mindent megváltoztat, mert egy olyan nagy és nemes cél előtt állunk, amiért mindent feláldoznak, a legnagyobb terhelést is büszkén vállalják azok, akiket kiválasztok.

Meg lehet győzni a válogatásnál?

A válogatásról utólag felesleges vitatkozni. Ha nyerünk, veregetik a vállam, ha veszítünk, én leszek a hibás, miért nem vittem ki ikszet vagy ipszilont. Sok embernek hallgatom meg a véleményét, az egyszerű szurkolótól a játékosokon át az újságírókig. Meg lehet győzni, de sokszor a saját fejem után megyek.

Sydneyben hét góllal, izgalmak nélkül nyerte meg az olimpiai döntőt, négy év múlva egy góllal úgy, hogy csak a legvégén vezettünk. Pekingben hogyan szeretne nyerni?

Ezt még nem tudom, de az egyik játékosom Athén után azt mondta, hogy a dán női kézisek is háromszor nyertek zsinórban. Harmadszorra csak hosszabbítás után, büntetőkkel. Ezt is elfogadnám.

Névjegy

1998-től mesteredző, korábban az olasz Como játékosedzője, állatorvosi végzettséggel
Kétszeres olimpiai bajnok (2000, 2004)
Világbajnok (2003)
Háromszoros világbajnoki 2. helyezett (1998, 2005, 2007)
Világbajnoki 5. helyezett (2001)
Kétszeres Európa-bajnok (1997, 1999)
Európa-bajnoki 2. helyezett (2006)
Kétszeres Európa-bajnoki 3. helyezett (2001, 2003)
Világ Kupa-győztes (1999)
Kétszeres Világ Kupa 2. helyezett (2002, 2006)
Világ Kupa 3. helyezett (1997)
Világ Liga-győztes (2003)
Világ Liga 2. helyezett (2007)
Világ Liga 3. helyezett (2002)
Prima Primissima díjat kapott: 2006

(Index - Ághassi Attila)