Íme, egy lehetetlennek tűnő vállalkozás eredménye: vlv-életútinterjú a csaknem harmincéves pályafutás után visszavonult Gór-Nagy Miklóssal...:

- Hát, Miki, baj van! Nincs előzetes koncepciója az interjúnak! Készültem, átolvastam rengeteg cikket, interjút, feltolul sok személyes emlék, a szemem előtt van az első közös kutyátok Klárival, még a XI. kerületben, majd Budvában, bevillan a noszvaji jósnő sztorija, a barcelonai vb-győzelem, az erről szóló könyv sikere érdekében végzett személyes közreműködésed, szakcikked a vlv szakmai rovatába "A center elölről fogása" címmel, sok-sok emlék veled kapcsolatban, egészen az utolsó meccsedig, amelyen ott voltam Belgrádban. A személyes szálat mégsem szeretném előtérbe helyezni (nem tudnám ebben überelni Takács Marcit), viszont az is lehetetlen vállalkozásnak tűnik, hogy szép sorban, kronológia szerint végigmenjünk a pályafutásod minden egyes állomásán. Mi legyen most? Tartsuk a kronológiát vagy inkább csapongjunk és abból alakuljon ki egy pályakép Gór-Nagy Miklósról?

- Először is: menj a fenébe! :-) Ugye, megbeszéltük ezt az interjút már egészen régen. Gondolkodtam, mit mondjak el, ahogy közeledett ez az időpont, aztán tegnap este, amikor már kifejezetten erre a beszélgetésre készültem, abban maradtam magammal, hogy majd te felteszel jó kérdéseket és én azokra válaszolok! Olyan kérdésekre számítottam, amelyek segítségével a pályafutásomon is végigmegyünk és egyben mód lesz úgymond, filozófiai kérdések, az ars poeticám taglalására is. Most meg akkor itt állunk...

- Próbáljunk meg csapongani...

- Jó. 

- Visszamegyünk időben is azért. Például kezdjük azzal, hogy mire emlékszel vissza, mi volt az, ami először megragadt benned élményként a vízilabdával kapcsolatban?

- Az első élmény az, hogy apukám levitt az uszodába, a BVSC-be. Kilencéves voltam. Az ottani légkör megmaradt bennem. Ma már tudom, hogy a "BVSC-s lét" a vízilabda világában is külön szerencsés. Saját uszodája van a klubnak, ez azért fizikailag is egy otthont jelent, zárt közegben, burokban nőttünk föl. Nem tudom, ma hogy van, de nekünk természetes volt, hogy az egész napunkat az uszodában töltjük, egymással. Így tehát a Szőnyi nemcsak az uszoda szempontjából volt az otthonunk, hanem közösségként is.

Talán ez az első.



De ha már csapongunk... Az OB1-es bemutatkozásom jut eszembe. A MAFC ellen meccseltünk és Gyuri (Gerendás György vezetőedző - a szerk.) játszatta a fiatalokat, mondván hogy "teher alatt nő a pálma". Volt is egy ilyen című újságcikk, úgy emlékszem. (Egyébként Anyukám a mai napig elteszi a velem kapcsolatos cikkeket, még akkor is, ha épphogy csak megemlítik a nevemet, elég komoly archívuma van...) Szóval az első OB1-es mérkőzésem... Emlékszem, még a negyedik negyedben is nagyon szoros volt, döntetlenre álltunk és valahogy "genyó meccs" lett belőle. Bent voltam és egyszer csak odaszólt nekem Regős Ádám, az ellenfél centere (Regős Áron bátyja), hogy "Bízhat bennetek Gyuri bácsi, ha egy ilyen meccsre téged berak!". Erre önérzetesen válaszoltam: "Persze, hát én vagyok a fiatal tehetség, a jövő játékosa!" Ez ugrott be.

De sok ilyen "első" volt egyébként.

Elmeséltem több helyen, de most így, egy életútinterjúban helye van: már 14 voltam, amikor anyukám egy bevásárlóközpontban összefutott Derekas Szilárddal, aki szóvá tette, hogy Miklós hétfőn-kedden nem jár edzésre... Hát nem, mert akkor pihen - válaszolta. Erre az edző azt mondta anyukámnak: "Pedig érdemes lenne lejönni, mert akár még játékos is válhatna belőle." Anyukám onnantól kezdve "megemberelte magát" ( :-) ) délután felébresztett és elvittek az uszodába rendesen.

A következő ilyen "első", amikor már tudatosabb lettem, 2002-ben történt. Addig számomra így-úgy lementek az edzések, aztán volt egy pillanat, amikor eszembe jutott, hogy ha már itt vagyok, akkor csinálhatom akár rendesen is. Ki is próbáltam rögtön, emlékszem, volt egy vegyes úszás és elkezdtem tök erősen pillangózni, majd a többi úszásnemet is meghúztam, sőt, az egész edzést. A csapattársam, Dabrowski Norbert meg is kérdezte: Mi van veled Mária...?

- Hogyhogy Mária?

- Ez volt a becenevem, Gór-Nagy Mária miatt. Ma már szerencsére kevesen szólítanak így... (Mint többször tisztáztuk, nincs közeli rokoni kapcsolat.)

Szóval Norbi csodálkozott, nem értette, hogy eddig mindig hátul voltam, most meg legelöl. Azt válaszoltam neki, hogy Pekingre készülök, jelezve, hogy elkezdtem konkrét célokért küzdeni. Na, ettől kezdve nemcsak Mária voltam, hanem "Pekingi kacsa" is...

Viszont ez tényleg emlékezetes pillanat volt, onnantól fogva az egész pályafutásom során konkrét célok eléréséért harcoltam. És ez annyira sajátommá vált, hogy nem is tudnám elképzelni másként az életemet.


A 2013-as Harlem Shake-őrület "egri változata" Gór-Nagy Miklós nevéhez fűződik

- Hogyan lettél hátvéd?

- Tim Gábor volt az edzőnk és volt egy Gulyás Ábel nevű fantasztikus center a KSI-ben, aki szórta a gólokat az összes játékosunkról, amikor egymás ellen játszottunk. Gyakorlatilag már mindenki volt rajta, mentünk körbe és amikor rám került a sor, én megoldottam. :-) Aztán lehet, hogy addigra már hullafáradt lett és nem volt kedve semmihez, mindenesetre onnantól kezdve egy tök béna centerből viszonylag ügyes hátvéd lettem.

- Azért a góllövés öröme nagyon sok sikerélményt ad, nem sajnáltad emiatt a váltást?

- Elfogadtam, de igazából amikor 2005 ben Dénes (Kemény Dénes egykori szövetségi kapitány - a szerk.) behívott, kezdettől fogva az egyik fontos feladatom volt, hogy védőként is sok gólt lőjek. Kellett ehhez egy fontos váltás, Egerben voltam, de nem tudtam megújulni és 2007-ben Kovács István hívására elmentem a Honvédba. Ez nekem nagyon jót tett, sokat köszönhetek Kokónak, hogy elvitt magához és betett engem fontos szituációkban hátulra fórban is, tehát nemcsak a zongoracipelő szerepét töltöttem be, hanem góllövő játékossá kellett válnom. Abban a Honvédban, ahol Kiss Gergő, Molnár Tamás, Fodor Rajmund, Vári Attila - igazi klasszisjátékosok szerepeltek, sokan még a harmadik olimpiai győzelmük előtt. Úgy érzem, hogy az ott nekem sikerült is jól teljesíteni, nem pusztán egy három bunkót összeszedő védő voltam, hanem gólokat lőttem és ez elég sokáig ment így. Olyannyira, hogy a 2012-es szezonban, amikor is, ugye, a londoni olimpia volt a cél, én lőttem a legtöbb akciógólt a bajnokságban. Mindig is igyekeztem azt a legjobban csinálni, amit rám bíznak.

SZTORI 1.

Nagyon szerettem azt a BVSC-t, Varjas Attilával, Habóval (Szabó Gáborral - a szerk.), Kákóval (Kávai Zoltánnal - a szerk.), Dabrowski Norbival, Nicsóval stb. (Nitsovics Tamással - a szerk.), mi akkor jöttünk fel, Decker Ádi, Nagy Viktor, Kis Gábor, Zoufal Norbert, Szűcs Levi, biztos kihagytam néhány embert, akkor sorry. Az egy nagyon jó csapat volt. Sokat vártak a vezetők attól, hogy a fiatalos vehemencia majd kiegészíti a rutint, a tapasztalatot. Kicsit úgy éreztem, hogy ennek a fordítottja történt. Inkább mi fiatalok voltunk a "jó fiúk", hiszen az idősebbek bontották le azt a szállodai szobát Nizzában...:-)

Kotorban esett meg... Volt egy csapattársam, ma már edző, akinek fétise volt a poroltó. Néhány sör vagy néhány üveg bor után meg kellett valahogy szabadítania minden, útjába kerülő poroltót a tartalmától. Egy jó pillanatban sikerült egy rendőrautót lehavazni, igaz, csak később tudtuk meg, hogy a közegé az a Suzuki. Szóval simán kikaptunk a Kotortól és másnap következett az óriási lecseszés. Gerendás Gyuri éppen a zenitjén tartott a jól felépített mondanivalójának, amikor belépett két montenegrói, az egyik rendőr egyenruhában volt, kezében az útleveleinkkel. Mutogatták ordítva, hogy mi azokat rohadtul nem fogjuk visszakapni, amíg az autójukat le nem takarítjuk. 

Elhangzott az ominózus kérdés: ki volt az? Varjas Atti és Szecska rögtön felállt, nyilván nem ők voltak persze, aztán már az egész csapat állt, csak az a játékos nem, aki csinálta, ő nézelődött ülve, jobbra-balra. Nagyon vicces volt. A vége az lett, hogy visszakaptuk az útleveleket, mert lemostuk az autót. Szecska azért még bedugta a slagot a kipufogóba pár percre, biztos, ami biztos.

- Csapongunk... Volt olyan pillanat, amikor eldőlt az, hogy az életed, a megélhetésed a vízilabda lesz? Tudom, hogy van két diplomád, majd nyilván az is szóba kerül, de mikor vált biztossá, hogy erre a sportra teszed fel az életedet?

- Ebbe belenőttem, magától értetődő volt, sosem vetődött fel más lehetőség. Mindig számítottak rám a klubok, hívtak, akarták, hogy játsszak, természetes volt, hogy ez vált az életemmé. Nagyon szerettem csinálni, sosem gondoltam rá kereseti forrásként, azt hozta magával maga a játék, a sikeres szereplés, a mindenkori csapatom eredményessége.

Nagyon fontos viszont szerintem, hogy egy sportoló készüljön a sport utáni életére. Sokszor azt látom, hogy 17-18 éves gyerekek hanyagolják már az érettségit is, mert ők délelőttönként edzeni járnak vagy mert nincs kedvük vagy mert nem szól rájuk senki, hogy ezt nem így kellene. A vízilabda úgy, hogy kizárólag ezt csinálod, csak néhány embernek "éri meg" Magyarországon. Olyanoknak, akik meg tudják teremteni a későbbi egzisztenciájuk alapjait vagy kialakítják azt a kapcsolati tőkét, aminek segítségével aztán majd boldogulhatnak. De rengeteg az olyan fiatal, akinek kényelmes élete van amíg játszik, s aztán, amikor abbahagyja, mindez szertefoszlik.

Edzői felelősség, feladat is, hogy a játékost nemcsak a sportpályafutásra kell felkészíteni, hanem az élet későbbi időszakára is. Nemcsak jó játékosokat, hanem jó embereket is kell nevelni. Szerintem alapvetően ez a magyaros vízilabda egyik fontos és jó tulajdonsága.



- Világbajnok vagy, talán az a barcelonai eredmény volt életed, sportpályafutásod csúcspontja. Más volt attól kezdve minden?

- Nem érzem, hogy a barcelonai győzelem megváltoztatta volna az életemet. Az biztos, hogy adott egy fontos visszacsatolást és persze emellett elértünk egy csodálatos eredményt is. Rengeteg embernek szereztünk boldogságot, sőt, teljesült a sportolók által és így általam is hőn áhított vágy, felkerült a nevem a márványtáblára, megteremtve számomra is az örökkévalóság illúzióját. De a siker önmagában semmit sem jelent. Persze, hitelesebbé váltam ez által, mint sportoló és talán mint ember, de aki egyetlen vagy akár több nagy sikertől várja a megváltást, az szerintem csalódik vagy rossz úton jár. A siker egy idő után elhalványul, jönnek új hősök, új bajnokok. Ami marad, az az ember maga. 

- Sosem bántad meg, hogy annak idején a vízilabdát választottad? Azt a sportágat, ahol gyakorlatilag a bíró aktuális hangulatán múlik, hogy amit csinálsz, az szabálytalan vagy nem. Általában ez rendben is van, nyilván megszokják ennek a sportágnak a művelői, hogy nagyon szubjektív a megítélés, de amikor éles, sorsdöntő meccs van, szinte már egzisztenciális kérdés, hogy nyertek-e vagy nem....? Úristen, egy ember, aki ki tudja, mit csinál a hétköznapokban, amikor én edzek, eldönti a sorsomat...?

- Nem bántam meg. Szubjektív valóban, de én sosem éreztem azt, hogy nemzetközi összeesküvés lenne a magyarokkal szemben, vagy sokszor szándékosan ellenünk fújnának, mondjuk a klubcsapatban. Tudjuk, hogy vannak csapatok, amelyeknek "jobban vezetnek", például úgy érezzük mindig, hogy az olaszok könnyebben kapnak ítéleteket, de én ezt úgy fogtam fel, hogy mindig voltak olyan mozzanatai a meccsnek, amikkel mi magunk is eldönthettük volna azt. Ha ezeket megoldjuk, akkor a bíró fújhatott volna bármit, nyerünk. Inkább ezekkel foglalkoztam, nem a kétes ítéletekkel.

A vízilabda megtanított erre és ezt igyekszem átadni a gyerekeknek: az legyen a vízben, amit te akarsz! Amit az edződ akar, amit te magadévá teszel és amit utána az ellenfélre rákényszerítesz. Ez vezet a győzelemhez. 

- Melyik volt a legjobb csapat, amiben játszottál?

- Definiáljuk a jó csapat fogalmát! Mostanra úgy gondolom, az a jó csapat, amelynek tagjai tudnak egy közös célért úgy küzdeni, hogy a játékosok egyéni motivációjának is van tere. Egymásból is tudnak erőt meríteni, ha probléma van, s először mindenki magában, nem pedig másban vagy a "körülményekben" keresi ennek az okát. Ehhez nyilván megfelelő edző, jó stáb is kell. Zsolt (Varga Zsolt - a szerk.) például nagyon jó edző, jó vezető, tud energiát adni saját magából a játékosainak. Emellett Süni (Nyéki Balázs - a szerk.) remekül kiegészíti Zsoltot és egyébként az utánpótlásban végzett munkája is példaértékű. Madi (Madaras Norbert - a szerk.) pedig határozottan tartja kézben a gyeplőt és hát, ugye, a Fradi család, mint klub is nagyon stabil és különleges alapot ad az egésznek.

- Szóval akkor melyik volt a legjobb csapat, ahol eredményes is voltál, a csapat is és jól is érezted magad?

-  Kétségtelen, hogy ez a legutóbbi Fradi. Az eredményességét tekintve mindenképpen, de mentálisan is nagyon-nagyon erős csapatról beszélünk. Olyanról, ahol megtisztelő volt vízilabdázni. De így emlékszem az Egerre is, arra az időszakra, amikor másodszor játszottam náluk és két bajnokságot nyertünk. Az egyébként két, egymáshoz képest döbbenetesen más csapat emlékét őrzöm arról a két évről. A honvédos évek is szenzációsak voltak és a BVSC-s "ártatlan időszakra" is úgy emlékszem vissza, hogy nagyon jól éreztem magam. Fiatal tehetségként, 18-19 évesen pislogva néztem az idősebbeket és csak együtt éltem a csapat történéseivel, kevésbé alakítván azokat. Kisebb felelősséggel játszva, de azért már az erényeket csillogtatva, beleállva bizonyos helyzetekbe.

Egy emlék ebből az időszakból, Gerendás Gyuri nevelési módszereiről, meg a fantasztikus BVSC-Vasas párharcokról:

Egy idős center és egy fiatal bekk párharcában az utóbbinak mindig nagyon nehéz a helyzete, ez így van ma is. Ennek rendje és módja szerint Varga II. Zsolt, Kiscsuvi szép gólt lőtt rólam valamelyik Vasas-BVSC-meccsen. Előtte kaptam tőle egy könyököst is, tehát még el is páholt a gól mellett. Kijöttem a vízből, nem esett jól a dolog, megtörve ültem a padon, amikor Gyuri odajött hozzám, megállt velem szemben, elkapta a két fülvédőmet, az arca elé húzta a fejemet és elkezdett üvölteni a szemembe három centiről: fogjam fel, hogy én vagyok a világ legjobb bekkje! Most bemegyek és szétszedem ezt a Varga Zsoltot, mert én vagyok a legjobb a világon! És ezzel a lendülettel, ahogy húzta előre a fejemet, be is lökött a vízbe. Nagyon feltüzelt, emlékszem, "de hiszen én vagyok a legjobb a világon!". Nem emlékszem mi történt utána, teljesen lényegtelen is. Hanem ez a mentalitás..., ez felejthetetlen és abszolút meghatározó lett az életemben. Úgy érzem, talán még most is a BVSC-sek sajátja. 

Szerintem 18 szezont lejátszottam felnőttként. Minden évben új csapat "kezdődik", másfajta kohézió alakul ki. Nem mindig sikerül elérni arra a szintre, amiről korábban beszéltem. Ha mégis, akkor az a csapat általában ki is hozza magából a maximumot, győz is a végén vagy nagyon közel kerül a győzelemhez. Kap egy olyan pozitív visszacsatolást, amely előrelendíti és a következő évben eleve magasabb szintről kezdődhet az építkezés.

Ez a mostani Fradi minden szinten kihozta magából a maximumot az eredményeket tekintve, de én év közben is azt éreztem, hogy ez egy nagyon-nagyon jó csapat. A Honvéd ugrik még be, a "klasszikus Honvéd", nem a Domino, hanem a Groupama, ahol összekovácsoló erő volt az, hogy elfogyott a pénz, fizetés nélkül edzettünk és játszottunk a szezon nagy részében. Emelt fővel viselte mindenki, egymást segítve éltünk, játszottunk. Óriási élmény volt abban a csapatban lenni, s a hab a tortán: így nyertünk Magyar Kupát!

- Tudnád ezt a módszert ajánlani kluboknak csapatépítő eszközként...? :-)

- Azért csak nagyon rövid távra... Az év vége már akkor sem sikerült, elfáradtunk fejben. Inkább azt ajánlanám, hogy a következetes szakmai munka hátterét teremtsék meg.

- Megint csapongok... Nem untad meg a vízilabdát? Azért több évtizeden át ugyanazt csinálni, ugyanabban a ritmusban, szerepkörben..., az edzések monotonak, még ha jó is az edző és variálja az eszközöket, azért a gyakorlatok nem nagyon változatosak. Nem lett a végére kicsit unalmas?

- Én sosem untam. Mindig változik valami, lehet más az edző, évente új játékostársak érkeznek, a célhoz vezető út is más minden szezon előtt. Ez is fontos lecke, hogy több út vezet fel a hegy tetejére, nem csak egy. Nekem egyébként magas a monotonitást tűrő képességem, mindig jól bírtam az ilyesmit, sőt, kifejezetten motiváltak az edzések is. Örömmel jöttem le egy sima kondira, úszásra. Mondom persze ezt így visszatekintve, hogy már nem kell jönnöm... :-) Éppen most úsztam egy kicsit a srácokkal - nagyon fárasztó volt...

- Nagyon megérezni a kiesést? Legendás, hogy a vízilabda különleges abból a szempontból, hogy ha valaki abbahagyja, nagyon gyorsan eltávolodik a játéktól, az edzések itt tényleg a napi "létfenntartást" jelentik a játékosoknak...

- Nekem még nem olyan távoli, hogy játszottam és igyekszem magam karbantartani, a heti két kondi, két-három úszás rendszeres. Sokkal inkább azt érzem..., ugye, a dolgok fejben dőlnek el..., hogy az agy már nem olyan információt küld az izmoknak, mint régebben, hiszen nem arról van már szó, hogy nem tudom, hány newtonméterrel kell taposnom és óriásiakat lőnöm. A teljesítőképességem nincs a maximumon, egyre lejjebb is kerül majd, de azért igyekszem folyamatosan csökkenteni a visszaesés mértékét. Próbálok egy olyan napi rutint kialakítani, amiben benne van a napi-kétnapi 1500-2000 méter és heti egy-két kondi.

SZTORI 2.

Említettem, hogy Nizzában egy hotelszoba bánta a jól sikerült estét. Gerendás ezen az úton ajánlotta fel nekem, hogy ha nyerünk a Nizza ellen, akkor onnantól kezdve tegezhetem. Nyertünk. (Egyébként Süni lőtte a győztes gólt pár másodperccel a meccs vége előtt. Elképesztő keze volt ehhez. Belépett az üres területre és lőtt, általában gól lett. :-) ) Szóval másnap ebédnél Gyuri odajött hozzám, hogy koccintsunk egyet. Koccintottunk, szervusz, szervusz, majd tiszta erővel adott nekem egy tockost, úgy, hogy majdnem lefejeltem a tányért. Erre ránézek: Ne ütögessél, b..meg!

Ez volt a tegeződő viszonyunk első mondata...

- Egy újabb csapongó ugrás: válogatottság. Három olimpiáról maradtál le különböző okok miatt. Ez mély seb?

- Nem. Nincs párhuzamos univerzum, legalábbis nem tudunk róla. Nem tudhatjuk, mi lett volna, ha. Különböző története van a három olimpiának. Peking előtt - mint azóta kiderült - az utolsó olimpiai győzelmére készült az aranygeneráció. Én akkor nem voltam elég jó ahhoz, hogy kiszorítsam mondjuk Varga Tamást.

London - úgy érzem, ott helyem is lehetett volna, de megsérült a vállam, így esélyem sem volt. A riói olimpia... ott pedig elment az egész más irányba, mint ahogy kezdődött az a Benedek-korszak. Nagyon jól indultunk, fantasztikus volt az összhang, rengeteg erőt merítettünk abból a kezdeti időszakból, Tibi személye, magabiztossága pedig tűzön-vízen át vitt minket előre. De ugye, ezt mindenki elmondta azóta. Persze nem lehet eleget ismételni :-)

Aztán jött a budapesti Eb, ahol nem sikerült nyernünk, majd az almati Világkupa, ahol a döntőben ötméteresekkel kaptunk ki a szerbektől. Úgy érzem, e két torna volt az, ahol elveszítettük a magabiztosságunkat. Mert mindent megtettünk a győzelemért, mégis volt jobb nálunk és ezt talán nem tudtuk feldolgozni, változtatni akartunk. Túl sok mindenen. A sport pedig kis dolgokon múlik. Szóval ezek után sok minden megváltozott, Tibor is egy sor dologban módosított, talán mi is azt gondoltuk, hogy ami van, az nem elég, valami extra kell, valami olyan, ami..., ami..., nem is derült ki, hogy mi. Mert talán nem is volt olyan.

​

- Görcsösek lettetek?

- Szerintem igen. És emiatt nem is sikerült már visszatalálni arra a győztes útra. A 2016-os belgrádi Eb-n még felfelé jöttünk, hiszen egy kazanyi mélypont után sikerült jó eredményt, bronzérmet elérni, de utána...

Én személy szerint nem játszottam jól Belgrádban. Csapatkapitány is voltam a nyár végétől az Eb elejéig, nagyon sokat foglalkoztam azzal, hogy mit kellene csinálni, hogy kéne, mik azok a hozzáállásbeli változtatások vagy fókuszbeli gondok, amik elvitték a csapatot. Őszintén úgy érzem, hogy a csapat tudott is profitálni ebből. Voltak dolgok, amiket a Tiborral is meg is tudtam beszélni. Viszont túl sokat rágódtam ahelyett, hogy a saját játékommal foglalkoztam volna. Barcelona előtt teljesen tiszta lappal indutunk, itt viszont már mínuszosak voltunk.  

- Előttem van egy pillanat. Kimerevíteném azt a képet. Belgrád, Eb, a Montenegró elleni elődöntőnk. Kritikus szituációnál, a hosszú fánál Gór-Nagy Miklós felemelkedik, jön a labda - és nem tudja belőni... Emlékszel erre?

- Igen. Talán Ivovics volt mögöttem, jött a labda és nem tudtam jól irányítani, vagy meglökött, vagy kicsúszott a labda a kezemből, erre már nem emlékszem. Nem is fontos.

- Ezt azért mondtam most el, és azért rögződött bennem élesen ez az emlék, mert közvetlenül a meccs után, ott a belgrádi sajtóközpontban az egyik magyar fotós kolléga azt mondta: "Figyeljétek meg, hogy Gór-Nagy soha többé nem lesz válogatott!" És Benedek Tibor alatt tényleg nem voltál többet válogatott...

- Valóban. 

- Lehet ilyen közvetlen, direkt összefüggés?

- Biztosan. Ilyeneken múlik. Én hiszek abban, hogy egy-egy helyzet mögött történetek vannak. Nekem ez a helyzet is ilyen volt. Ott és akkor már nagyon mélyen voltam, az önbizalmamat tekintve különösen. Egyrészt a játék sem ment már úgy a válogatottban, ahogy szerettem volna és az akkori klubomban sem volt éppen rózsás a helyzet. Ezt pedig nem bírtam el akkor. Teljesen rányomta a bélyegét a játékomra.

Emlékszem, az után az ominózus meccs után már tudtam, hogy ezzel veszélybe került az olimpiai részvételem, elértem a mélypontot. Úgyhogy nagyon vártam az Eb végét, de nem azért, hogy túl legyek rajta, hanem, hogy elkezdjem végre a saját, rendes felkészülésemet. És ezek után nagyon sokat tettem azért, hogy Tibi újra bízzon bennem és betegyen a csapatba. Konkrétan vagy fél évig szinte minden nap jártam kondizni, diétáztam, tulajdonképpen nem ettem egyáltalán kenyeret és tésztát sem. Sokszor ki kellett küldenem valakit az edzésről, hogy hozzon nekem (proteines) csokit, mert az ájulás szélén voltam. Naplót vezettem arról, hogy hányszor dobták fel nekem edzés után a társak a labdát a kapufához gyakorolásként. Tettem mindezt azért, mert meg voltam győződve arról, hogy nélkülem nem sikerülhet az olimpiai győzelem és hogy a csapattal sem szúrhatok ki azzal, hogy nem kerülök be.

Tibi mondta már a felkészülés elején, hogy nagyon kevés az esélyem, megkérdezte, vállalom-e így. Mondtam neki, hogy nyugi, rá fogsz jönni, hogy nélkülem nem jöhet össze. Úgy érzem sikerült is visszahangolni a fókuszt saját magamra és a saját céljaimra, fizikálisan elképesztően jó állapotban voltam és szerintem jól ment a felkészülés alatt a játék is. Viszont tényleg nem kerültem be a csapatba. Ám, miután Tibi közölte velem a döntését, én emelt fővel nézhettem a szemébe, kezet ráztunk és megköszöntem a közös munkát. Nem maradt bennem hiányérzet. Az Eb miatt sem. Mindig önazonosan cselekedtem, tettem azt, amit akkor a legjobbnak gondoltam. Hibázni lehet, azokból tanul az ember. Van, amit ki is lehet javítani. De mivel nem látunk párhuzamos univerzumot, kontroll csoportot, nem tudjuk mi lett volna, ha én is ott vagyok az olimpián. Egyáltalán nem vigasz, hogy nélkülem tényleg nem sikerült. Nyerni akartam Rióban.

De visszatérve az ominózus helyzetre, a válogatott-időszak annyira intenzív, hogy egy nyáron általában maximum hat hét a felkészülés és legfeljebb három fontos meccs van. De azok aztán élet-halál meccsek. Ezeken kell szinte tökéletesen játszani vagy legalábbis nyerni... Bekként különösen nehéz, mert lehet, hogy az embernek egyetlen igazán fontos helyzete van az egész tornán, viszont azt BE KELL LŐNI! Egy kiélezett meccsen jön egy nagyon fontos szituáció - ebből 1/1-et kell csinálni. Korábban összejött, a világbajnokságon és a budapesti Eb-n is, de nem sikerült ebben a belgrádi Eb-elődöntőben. Ebből a szempontból érthető volt a döntés, hogy nem lettem többé válogatott Tibinél. Ott voltam viszont a 2017-es budapesti világbajnokságon, az ezüstérmes magyar válogatott legidősebb tagjaként...



- Muszáj szóba hoznom az OSC-től történt váratlan távozásodat a 2017-18-as szezon végéről. Ez az "eset" az elmúlt egy-másfél évtized egyik legfurcsább története volt a magyar vízilabdában. Igazából, ha jól emlékszem, be sem jelentette a klub, a közvélemény egy tévéközvetítés meccs közbeni szakértői kommentjéből tudhatta meg, s te sem voltál nagyon "kommunikatív". Az egész furcsa volt, szokatlan, nem illett a rólad kialakult képbe, a pályafutásod addigi menetébe. Jól jöttél ki belőle, hiszen ezt követően lettél a Fradi játékosa, ahol aztán mindent megnyertél, amit lehet, de ennyi idő után meg lehet tudni végre, hogy mi történt ott az OSC-nél, amikor csapatkapitányként kellett távoznod egyik napról a másikra?

- A helyzet az, hogy ez jogi nyelvre lefordítva egy azonnali felmondás volt, ahol a másik félnek részletes indoklási kötelezettsége lett volna felém, írásban. Ilyet én akkor nem kaptam, sőt semmiféle indoklás nem volt. Illetve az volt az akkori megállapodás vagy kérés, hogy egyáltalán semmit nem mondunk a sajtónak, belső ügyként kezeljük. Én ehhez tartottam magam, egyrészt mert semmit sem tudtam volna mondani ezzel kapcsolatban, másrészt pedig azért is, mert akkor volt még volt hátra legalább négy hónap a szerződésemből és szerettem volna, ha legalább normálisan kifizetnek.

Én sem érzem méltónak vagy fogalmazhatok úgy is, hogy méltatlannak érzem azt, ami akkor történt. Rettenetesen rosszul esett, elsősorban emberileg, mert mindig a csapat érdekeit tartottam szem előtt. Igyekeztem egy magasztos, közös célt kitűzni csapatkapitányként, de mindig, mindig ellenállásba ütköztem valahol.

Annyit viszont tudok, hogy két olyan ember közölte velem a döntését, akikkel előtte 3-4 hónappal beszéltem legutóbb.

- Úgy érted, nem volt semmi előjele?

- Mielőtt elmentem a beszélgetésre azt mondtam otthon, hogy engem most vagy megtesznek szakmai igazgatónak a következő évtől vagy kirúgnak. Végül a másodikat választották, tehát így ebben a formában lett igazam.

Habár ott és akkor nem volt indoklás, utána természetesen hallottam ezt-azt, de ezek inkább hasonlítottak sci-fi-re, mint a valóságra. A korrekt eljárás az lett volna, ha mondjuk szembesítenek bizonyos felmerült helyzetekkel, hogy “na Mikikém, mesélj, ez meg ez mi volt?”. Ilyen, ugye, nem történt. De megértettem az ő helyzetüket is. Ott van egy klub, amely még korábban elkezdte a komoly építkezést, mint a Ferencváros, rengeteg pénzt elkölt szezonról szezonra a csapatára, mégis minden év – talán az elsőt leszámítva – csalódás. Jogosan kérdezi meg a szponzor, hogy na most akkor már megint mi van? Ez a történet szerintem nem is csak rólam szól. Rosszkor voltam rossz helyen, elvittem a balhét.

Mindettől eltekintve, azért bőven volt jó időszak is ott. Izgalmas volt részt venni az építkezésben és tényleg vannak felejthetetlenül jó emlékek is. Hatalmas potenciál van az egyesületben, tudatosan, jó szakemberekkel dolgoznak az utánpótlásért, a szponzori háttér irigylésre méltó, szeretik a csapatot és a kerület is a klub mögött áll. Ha ilyen kitartóan dolgoznak és tudnak előrelépni, csak idő kérdése az első siker. Fiatal klub, meg kell tapasztalniuk sok mindent. És hát hogy is mondják? Öt év tapasztalatát csak öt év alatt lehet megszerezni. 

SZTORI 3.

- A 2014-es budapesti Eb-n vagyunk. Egyszer céklalevest kaptunk ebédre, s a nagy gondolatom az volt, hogy cseréljük ki az edény feliratát a málnakrém levesére. Hasonló volt amúgy is a két leves színe. Gondoltam, milyen vicces lesz nézni, ahogy eszik a többiek, s meglepődnek. Először a csapatorvos vett magának, megkóstolta, látszott, hogy nem ízlik neki, de megvonta a vállát és megette. Fegyelmezett ember, jó orvos, gondoltam... Jött Tibi, belekanalazott és azonnal teljesen elborult az arca. Felállt és elment kiabálni a pincérekkel: hogy a francba képzelik, hogy ilyen szart adnak a csapatának, amikor mi itt életünk egyik legfontosabb versenyén vagyunk?! Azonnal vigyék ki, ez romlott! 

Ez a történet annyira mutatja Tibi gondolkodását..., ahogy megkóstolta, az első gondolata nem az volt, hogy félretolja, otthagyja a tányért, hanem az, hogy ezt nem ehetik meg a játékosai...

- Milyen volt a búcsú? Nemcsak utolsó válogatott meccsed volt az a 200., Japán ellen, a belgrádi Világliga-szuperdöntő 5. helyéért, hanem egész pályafutásod utolsó mérkőzése. Mennyire érintett meg lelkileg, milyen emléked maradt arról a meccsről?

- A csapat jó része tudta, hogy az az utolsó meccsem. Kifelé ez nem volt kommunikálva, de azt éreztem a melegítés után, a parton szokásos pacsinál és a pacsi utáni ölelésnél, hogy jó néhány játékos az "indokoltnál" sokkal erősebben és hosszabb időre szorított magához, ami nekem nagyon jólesett. Olyan játékostárs is volt, akitől nem biztos, hogy vártam volna, de éreztem ezt a gesztust. Ami azért is különösen értékes nekem, mert ez aztán tényleg nem a tévének szólt, nem a többieknek, nem az olyan médiacápáknak, mint amilyen te is vagy, hanem teljesen személyes gesztus volt, talán még egy kicsit ösztönös is.

Az aznap esti vacsora is jól sikerült..., nem volt áram a szállodában, ezért elmentünk egy étterembe vacsorázni, emlékezetes este volt. A többiek is éppen eléggé emelkedett hangulatba kerültek, hogy emlékezetessé tegyék ezt az utolsó napot. Minden nagyon szuperül alakult.



 - Jó. Elérkeztünk a jelenhez. Minden egyes játékos visszavonulásakor látható, hogy ez egy óriási váltás. Van, akinél törés, van akinél "csak" teljesen új élet. Van, aki jó előre felkészült, most született meg a vlv friss Varga Dani-interjúja, a fejemben van még az ő sorsának alakulása, abból is látszik, hogy milyen nagyon nehéz ez a váltás. 36 éves korodban kezdesz egy teljesen új életet. Nyilván vissza tudsz nyúlni emlékekhez, tapasztalatokhoz, bölcsebb is vagy mint 20 évvel ezelőtt, de mégis teljesen más következik, mint amit eddig csináltál. Ez magában hordoz bizonyos veszélyeket is, meg egyáltalán, hogy kezeled, mi következik?

- Valóban ez óriási stressz nemcsak egy vízilabdázó, hanem minden sportoló életében. Az elmúlt 27 évemet csak ez töltötte ki. A suliban nem nagyon jutottam el osztálykirándulásokra, kiestek a délutáni bandázások a gimiben, a kocsmázások az egyetemi élet alatt. Csak a vízilabda volt és ezt most, mint hogyha elvágták volna. Nem beszélve arról, hogy kétgyerekes apukaként, családfenntartóként június 30-ig volt profi szerződésem a klubbal és mivel a világbajnoki címért nem adnak életjáradékot (egyébként adhatnának... :-) ), fontos volt, hogy jó irányba induljak el. Szerintem nagyon sok olyan vízilabdázó van, aki annak ellenére nyújtja a pályafutását, hogy valódi örömöt, kedvet már nem talál a játékban.

Én egyrészt tudatosan készültem, sejtettem, hogy ez egy olyan váltás lesz, amihez nem árt, ha az embernek van két diplomája, egy jogi és egy közgazdasági. Nem véletlenül tanultam, kristálytiszta volt, hogy ez egyszer bekövetkezik. Csak az időpontot volt nagyon nehéz eldönteni. Illetve így utólag már nem is volt az, magától értetődőnek tűnik már. Ez nem volt egy nagyon régi döntés, tulajdonképpen még februárban is azt gondoltam, hogy játszom még egy évet, de menet közben annyira ezt hozta az élet, hogy egyszerűen ez lett a jó döntés. És ennek nagyon örülök.



Úgy látom, hogy nagyon sok mindent tartogat számomra a "civil élet", sosem csak az uszodán belül voltak céljaim. Másrészt pedig hagytam is magam sodorni a sors által. Például sosem készültem edzőnek, azért vagyok most utánpótlásedző, mert Varga Zsolt addig agitált, míg meggyőzött: csak próbáljam ki és ha nem tetszik, akkor nem csinálom, de ő látja bennem a perspektívát, ami a személyiségemből fakad. Hiszen nézzem meg, ő sem készült edzőnek, most meg a világ deklaráltan legjobb edzője, papírja is van róla. Szóval edzem a gyerekeket és nagyon élvezem. Nagyon jó fejek. Ez nem is jutott eszembe, amikor az edzői szakmára gondoltam. A minap például elénekeltek nekem egy Zámbó Jimmy-számot. Szegények azt hiszik, hogy ha jó kedvem van, akkor kevesebbet fognak úszni. Pedig csak jobb kedvvel nézem végig az úszást a stopperrel a kezemben.

Szóval igen, abbahagyni a pólót óriási stressz. Játszhattam volna még egy évet más csapatban, még mindig "könnyű pénzt" keresve, vagyis azt csinálva, amit tudok, szeretek, az biztos, hogy kényelmes lett volna. Viszont azt is tudtam, hogy csak elodázom a döntést, ha még egy évet vagy kettőt vagy hármat ráhúzok. És minél tovább odázom, annál nehezebb lesz elkezdeni másfajta célokért küzdeni. És az már nem biztos, hogy nemes küzdelem lesz, hanem inkább küszködés.

Amikor meghoztam a döntést, akkor hirtelen azt éreztem, hogy légüres térbe kerülök. Nagyon képlékeny volt, hogy mit hoz a jövő. Júniusig vagyok az, aki eddig voltam, vízilabdázó, ez onnantól megszűnik. Vége. Jön valami teljesen ismeretlen. Viszont belazultam, bíztam magamban, a Jóistenben, mert biztos voltam abban, hogy a jó döntést hoztam meg. És annyi minden más lehetőség adódott hirtelen, amikor abbahagytam a vízilabdát, hogy teljesen le tudtam zárni a korábbiakat. Most azt mondom: a megfelelő pillanat volt ez. A Fradival mindent megnyertünk idén, a 200. válogatott mérkőzésen búcsúztam, ennél jobbat elképzelni nem tudtam volna magamnak. Jó magasról lehetett átszállni egy másik pályára.



- Most ott tartasz, hogy van egy kivárási időszak és csinálod, amit az élet hoz, vagy van már egy kiforrott célod, amit szeretnél elérni?

- Amikor hazajöttem a Világligáról, egy hét volt hátra a profi szerződésemből. Akkor az volt a helyzet, hogy egyelőre csinálom, amit az élet hoz. Elkezdek majd ügyvédbojtárkodni egy barátom irodájában, mellette végzem az utánpótlásedzői munkát, aztán a többi majd jön magától. Vízilabdabírói ambícióim is vannak. Engem viszont mindig is az motivált, ami vízilabdázóként is a legnagyobb örömöt adta, ami nap, mint nap erőt adott az edzéseken is. Az, hogy a hazámat képviseljem, Magyarország sikereiért küzdjek. Hogy a sportsikerek által az egész ország boldogabb, büszkébb legyen. Hiszen, ugye, ez az élsport értelme, erről már beszéltünk korábban.

Ettől a gondolattól vezérelve elküldtem az életrajzomat, a Külgazdasági és Külügyminisztériumba és ott pozitív fogadtatásban részesültem. Úgyhogy a technikai követelmények teljesítése után hamarosan a Külügyminisztériumban fogok dolgozni, továbbra is a nemzet érdekeit szem előtt tartva, a hazámat képviselve. 

- Mint?

- Egyelőre az egyik főosztály munkatársa, de ahogy mondtam, engem az motivál, hogy Magyarországot képviseljem külföldön. Úgyhogy szeretnék majd pályázni külföldi diplomáciai munkára.

- Milyen nyelveken beszélsz?

- Angolból van nyelvvizsgám, németül nemsokára fogok vizsgázni, illetve szerbtudásomat fel lehet hozni, ha arra van szükség.



- Ez most egy kicsit meglepő információ volt, így a végére. Van-e bármi, amit még szeretnél elmondani?

- A köszönetnyilvánítás még hátravan. Nagyon sokan segítettek engem a pályafutásom bizonyos szakaszaiban, név szerinti felsorolásba nem szeretnék belemenni, mert olyan lenne, mint amikor az Oscar-díjas mondja-mondja a neveket, miközben már keverik be a zenét... Akiket érint, tudják. Ha majd találkozom velük, négyszemközt elmondom majd, vagy ha rám ír valamelyikük azután, hogy olvasta ezt, jelezve: jó volt az interjú, na akkor majd visszaírok, hogy rá is gondoltam! Sokan vannak ilyenek, de tényleg:-)

- Ügyes... :-)

- Köszönöm szépen a segítséget, mindenkitől tudtam tanulni, még a rossz példát is érdemes megköszönni. :-)

- Még ügyesebb..., Akár lehet majd itt is az az üzenet, hogy "Rád is gondoltam..." :-) Fejtse meg  mindenki, melyik csoportba tartozott nálad! Ez olyan górnagymikis, tényleg...

- :-) Legfőképpen pedig szeretném a feleségemnek megköszönni... Az én legnagyobb sikereim azután jöttek, hogy mi összekerültünk. Engem ő nagyon tud inspirálni és motiválni. Amikor megismerkedtünk, ő még nem járt vízilabdameccsen és az első mérkőzés után megkérdezte, én miért nem lövök kapura?! Erre mondtam, hogy hát az nem az én dolgom. Nem értette és mondta, hogy szerinte ezt rosszul gondolom és változtatnom kellene, ha vannak komoly céljaim. Aztán, ugye, Kemény Dénes szólt nekem, hogy Miki, minden jó, de kicsit jobban aktivizáljam magam elöl, ha válogatott akarok lenni. Kiváló bizonyítéka ez annak, hogy milyen egy jó társ. Én ezt megtaláltam Kláriban. Egyrészt ezt köszönöm neki, másrészt - a többi vízilabdás feleség, barátnő biztosan tudja, hogy miről beszélek - ez a pólós pályafutás "egyszemélyes munkakör", a másiknak kicsit fel kell áldoznia saját magát. Sok az utazás, költözés, átigazolások, ilyesmi. Gyerekekkel különösen nehéz. A másiknak áldozatot kell hoznia, fel kell adnia az önmegvalósítást. Nagyon köszönöm, hogy ezt ő szó nélkül megtette és az én céljaimat a sajátjai elé helyezte. Itt akár olyan "apróságokra" is gondolok, hogy amikor megszületett Gordon, 2012 januárjában, akkor nekem nem volt semmilyen problémám éjszakánként, tök jókat aludtam... Reggel viszont gyakran láttam rajta, hogy az éjjel sok minden történhetett. Sosem kérdőjelezte meg, hogy most az én dolgom a legfontosabb az egész család szempontjából is. Ez stabil hátországot jelentett nekem, s mind a mai napig azt jelent.

Most már ő is dolgozik, közös a teherviselés, már én is felkelek éjszaka, ha valamelyik gyerek kettőt köhög, de egy vízilabdás életében nagyon-nagyon fontos, hogy rendben legyen az őt segítő családi háttér és nálam ez nagyon rendben volt.

Külön örülök annak, hogy a gyerekeim még láttak vízilabdázni - habár rohadtul nem érdekelte őket. :-) Mindenesetre ott voltak meccsen és talán ha majd egyszer visszanézik a felvételeket, büszkék lesznek és azt mondják majd, hogy apa egy nagyon jó játékos volt...

- Leendő excellenciás uram! Sok sikert a civil életben, remélem, egyszer majd egy külföldi nagyköveti rezidencián folytatjuk ezt a beszélgetést!

VLV-VIDEÓ:

Homok a szélben... Gór-Nagy Miklós a 2017-es budapesti vb után, a vlv-nek