Ez az interjú arról szól, hogy néha a kimagasló tehetség, a nagy szorgalom, a határtalan áldozatvállalás is hiábavalónak tűnik. Jön egy sérülés és oda szinte minden. Szerencsére ebben az esetben a történetnek még nincs vége.

JANSIK SZILÁRD a vlv-nek:

Emlékszem, nem volt olyan rég, amikor a magyar utánpótlás kiemelkedő tehetségeként tartottak számon téged a szakemberek. Mi most azon a napon beszélgetünk, amikor Märcz Tamás első kerete megkezdi edzőtáborozását. Ezt kicsit jelképesnek érzem, ugyanis nem Szolnokon beszélünk, hanem a Fradi edzése után, a Népligetben. És bár az új szövetségi kapitány elmondta, hogy másokat is meg fog nézni, mégis, kicsit keserű apropója ennek az interjúnak, hogy nem vagy ott a többikkel. Azt remélem, hogy e beszélgetés végére mindenki számára kiderül: miért.

Kezdjük az elején: hogy kerültél a vízilabda közelébe? Mik voltak a lépcsőfokok?

- Kikövezett út volt előttem, mert a bátyám (a válogatott keretbe meghívott, a Szolnokban játszó Jansik Dávid - a szerk.) hatévesen elkezdett úszni, aztán vízilabdázni. Három évvel fiatalabb vagyok, én is hatévesen kezdtem úszni, aztán vízilabdázni. Mindez Cegléden volt, hiszen ott születtünk. A folytatásban is nagy szerepe volt a testvéremnek, aki középiskolába kerülve felment Pestre, a KSI-hez. Én is ugyanezt az utat jártam be. Vidéken korlátozottak voltak a lehetőségek, így mindenképpen tovább kellett lépnem nekem is, ha komolyan szerettem volna folytatni. Ahogy felkerültem a KSI-be, folyamatosan tagja voltam az utánpótlás-válogatott csapatoknak. Többször csapatkapitány is voltam.

- Neked a játék mikor tetszett meg?

- Tízegynéhány évesen... szerettem győzni és egyre inkább úgy tűnt, nagyban az én játékomon múlik, hogy győzünk-e. Akkor ugyanis már kiderült, hogy van tehetségem ehhez a sporthoz. Már akkor kitűztem magam elé azt a célt, amit mindenki, aki elkezd vízilabdázni: olimpiai bajnok akarok lenni. - Szerettem csinálni. Középiskolába még Ceglédre jártam, minden nap felutaztam a KSI-be edzeni.



- Nem is laktál Budapesten?

- Nem. Úgy volt, hogy amikor Dávid már a Honvédban játszott, akkor egy-egy éjszaka ott tudtam aludni, de ez is csak a középiskola harmadik évétől, mert akkor válhattam magántanulóvá. Onnantól már szabadabb volt az iskolába járás. Ez nagyjából akkor történt, amikor Horkai György vette át az utánpótlás irányítását. Bevezette a kora reggeli edzéseket, amikre hajnali ötkor kellett elindulnom Ceglédről. Már sokkal jobb volt, amikor egyszer-egyszer a bátyámnál tudtam aludni, olyankor csak hatkor kellett elindulnom az edzésre.

- Hogy nézett ki egy napod ebben az időszakban?

- Ha volt reggeli edzés, felkeltem ötkor, az 5.20-as vonattal felmentem, 6.30-ra felértem, beértem a 3/4 7-es edzésre, edzettünk 8-ig, a 8.38-assal hazamentem, bementem az iskolába, ott voltam fél 2-ig, a 2.38-assal ismét föl, akkor a klubedzés volt a KSI-ben 4-től 7-ig, utána hazajöttem a 7.50-essel.

- És ez mennyi ideig tartott?

- Egy-két évig. A végén már csak hetente egyszer mentem be az iskolába, egyeztetni vagy vizsgáztam, ezt már az tette lehetővé, hogy hivatalosan magántanuló lettem. Azt hiszem, ez 11-edikes koromban volt, az utolsó három évemet a középiskolában már magántanulóként csináltam végig, de akkor is ingáztam, otthon éltem Cegléden.



- Mennyire volt ez fárasztó, terhes? Nem utáltad meg? Egyszer-egyszer meg lehet csinálni egy-két hétig is, de éveken át...

- Nem. A szemem előtt volt mindig a cél, az. hogy jó játékossá váljak és ha már benne voltam ebben 6-7-8 éve, szerettem is csinálni, akkor miért hátráljak meg? Jól is ment a dolog, igazából ez lett az életem. Egyébként csak eleinte volt nehéz, amikor teljesen új szakasz kezdődött az életemben. Néha az volt kellemetlen, hogy az iskola délelőtt elhúzódása miatt nem értem el a vonatot és elkéstem az edzésről.

- Zrikáltak, vagy ismerték a körülményeidet?

- Nem, tudták, megértőek voltak, nem volt gond.

- Hogy haladt előre a pályafutásod?

- Második éves gyermekként kezdtem és végigjártam egészen az utánpótlás korosztályt, tehát az országos ifiig ott voltam a KSI-ben. Akkor már behívott Benedek Tibor a válogatott keretbe, a barcelonai csapatot +1 főként úgymond "segítettem" a felkészülésben.

A KSI-nek nincs felnőtt csapata, természetes volt, hogy az ifiből kiöregedve máshova igazolok. Egyébként akkor jutott fel a klub az első osztályba, de valahogy nem is került szóba, hogy maradunk. Több klubcsapat is megkeresett, végül a Szeged mellett döntöttünk.

Közben óriási fejlődési lehetőséget jelentett számomra, hogy volt egy év, amikor a komplett junior válogatott elindult az OB1-es bajnokságban. Folyamatosan a legjobb csapatokkal kerültünk szembe. Volt olyan, hogy egy héten belül öt meccsünk volt: egy az ifjúsági bajnokságban, kettő az OB1B-ben és kettő az OB1-ben. Nagyon le voltunk terhelve, de most utólag úgy gondolom, hogy ez az időszak az előnyünkre vált. Rám is talán ott figyeltek fel, mert kiderült, hogy nemcsak a saját korosztályomban, hanem az OB1-ben is jól megy a játék.

- Milyen volt a válogatott keretnél? Mekkora dolog volt a szemedben akkor egyáltalán a meghívás?

- Óriási. Hiszen ez volt a célom gyerekkoromtól kezdve, hogy a felnőtt válogatottban lehessek. Óriási öröm volt. Világliga-selejtezős meccsen játszottam először, 18 évesen. Debrecen volt a helyszín, emlékszem, nagyon nehéz meccs volt, eggyel nyertünk a románok ellen. Eléggé izgultam, de amennyit játszottam, élveztem és talán tudtam segíteni is a csapatot. Ezután jött 2013 nyara, s szerintem én voltam az első kereten kívüli meghívottja Benedek Tibornak. Azt hiszem, ezt annak köszönhettem, hogy 2012 decemberében, a Perth-i korosztályos vb-n, ahol másodikok lettünk, nagyon jól ment a játék. Közben az utánpótlással készültünk a szombathelyi junior vb-re, így a két szövetségi kapitány mindig egyeztetett, hogy hol eddzek. Utána játszottam még két hivatalos mérkőzést a vb előtti Vodafone Kupán, a németek és Montenegró ellen. Egyszer voltam még meghívva, de akkor én voltam a kimaradó, és volt egy olyan, hogy Benedek Tibor tartott edzéseket kifejezetten fiatalokból álló brigádnak. Ez volt az utolsó úgymond felnőtt válogatottságom.


Magyarország-Románia, 2013.02.01., Debrecen - az első válogatott mérkőzés előtt

- A barcelonai vb-győztes csapatba nem volt esély bekerülni?

- Á, nem. Igazából nekem akkor minden nap öröm volt, amit az edzéseken tölthettem. Sokat segített az a néhány hónap is a fejlődésemben.

- Ebben az időszakban közszájon forgott, hogy te vagy a legtehetségesebb a magyar utánpótlás területén. Hiába szabadkozol, látom, közbevágnál, én kifejezetten emlékszem, hogy így volt. Mi történt ezután?

- Azt reméltem, hogy továbbra is ugyanúgy folytatódik minden, de sajnos a fejlődésem megakadt. Ne felejtsük el, hogy erre az időszakra esett a kiöregedésem az ifjúsági korból, a Szegedbe kerültem, ez volt az első felnőtt csapatom. Elég jó csapat volt, komoly célokkal, amiket a Magyar Kupa-győzelmen kívül nem sikerült elérni, nem jutottunk a bajnoki döntőbe, bronzérmet szereztünk. A saját teljesítményemről azt mondhatom, hogy az utolsó meccseken, a helyosztókon ment jobban a játék. Akkor már több sérültünk volt, alig maradt csere, ebben a helyzetben kezdett el jól menni a játék. Előtte is kaptam lehetőséget, de valahogy túlizgultam a dolgokat. Amikor vége lett a szezonnak, tudni lehetett, hogy a csapat szét fog esni, edzőváltás is történt. Nekem viszonylag sok lehetőségem volt a továbbiakat illetően, az is benne volt a pakliban, hogy maradok. Végül a Fradi mellett döntöttem, aminek elsősorban az volt az oka, hogy Varga Zsolt a junior válogatottnál Horkai György segítője volt, együtt dolgoztam vele, ismertem őt.



- Hogy ment a Fradinál?

- Az első évem nem sikerült jól, nem tudtam azt a teljesítményt nyújtani, amit az utánpótlásban.

- Ez miben nyilvánult meg?

- Éretlen volt a játékom, kapkodós. Csapatszinten nem teljesítettünk rosszul, a 4-8. hely valamelyike volt a cél és ezen belül elértük a maximumot, a negyedik helyet. Itt maradtam a következő évre is és akkor jött sajnos egy komolyabb sérülés. Pont akkor történt, amikor éreztem, hogy végre jobban megy a játék, kifejezetten kezdtem megtalálni a helyemet a csapatban.

- Konkrétan mi volt a sérülésed?

- Nyaki porckorongsérv, a csigolyák között, két helyen is diagnosztizálták.

- Ez olyasmi, mint amivel Steinmetz Ádám kínlódott az athéni olimpia előtti években?

- Szerintem ugyanaz, igen.

- Mi okozta, kiderült?

- Nem tudom egyetlen pillanathoz kötni, nyilván folyamatosan alakult ki. Fájt a nyakam néha, de ez mindig elmúlt. Aztán egyszer, emlékszem, döbbenten vettem észre, hogy a hatalmas fájdalom mellett a labdát sem tudom megfogni. Nyilvánvaló volt, hogy komoly dologról van szó. A tricepszemet nem éreztem, nem volt benne erő, s lezsibbadt a mutatóujjam és a középső ujjam, azokkal nem éreztem, hogy fogok. Az első nagy fájdalmak után kihagytam egy hónapot, majd visszatértem, de újra gondjaim voltak, akkor állapították meg a pontos diagnózist.

Az az orvos, aki először látta a felvételt, megkérdezte, hogy sportolok-e. Amikor igennel válaszoltam, azt mondta, hogy az baj. Kérdezte, hogy mit csinálok még azon kívül. Mondtam, hogy tanulok, közgazdaságtant. Megkérdezte: ugye nem a sportolásból élek? Mondtam, hogy de, egész életemben ezt csináltam. Erre csak annyit mondott, hogy kezdjek el komolyabban érdeklődni a közgazdaságtan iránt, mert ezzel a sérüléssel ő nem javasolja, hogy folytassam és valószínűleg műtétre lesz szükség.

- Hány éves voltál?

- Húsz... Erre én eléggé megijedtem, úgyhogy elkezdtem alaposabban utánajárni, bújtam a szakirodalmat, beszéltem játékosokkal, akiknek hasonló problémájuk volt és felkerestem több más orvost is, idegsebészeket. Megtudtam, hogy rutinműtétről van szó, de azt is mindenki elmondta, hogy azért a gerincműtéteknek mindig megvan a veszélyük, mert ott futnak az idegpályák. Ettől a perctől kezdve én már az alternatív megoldásokat kerestem. Végül találtam egy dokit, aki megnyugtatott, azt mondta, hogy nem olyan komoly dologról van szó, ezzel nyugodtan lehet majd sportolni.



- Lefordítom: addig mentél orvostól orvosig, amíg olyat nem találtál, aki számodra megnyugtatót mondott...

- Nem egészen :-). Más orvos is biztatott azzal, hogy folytathatom, de mind azt mondta, hogy ez hosszabb idő is lehet, fél év vagy akár egy év. Eldöntöttem, hogy műtét helyett a konzervatív utat választom, gyógytornáznom kellett és rengeteg kezelésen vettem részt. A lényeg a gyógytorna, a pihentetés és a türelem volt. Rengeteg türelem... Ami azért a profi sportra nem annyira jellemző.

- Emlékszem, hónapokig gallérban jártál. Volt nyomás a klubod részéről, hogy válaszd a műtétet, mert az biztos megoldás és nagyjából kiszámítható a várható visszatérésed időpontja?

- Az orvosok különböző lehetséges verziókat vázoltak fel. Volt, aki azt mondta: három és hat hónapon belül vissza tud húzódni a porckorong-kitüremkedés, ha megfelelő kezelést kapok. Ezt céloztuk meg, amit a klub is elfogadott. Végül nagyjából ez valósult meg, hat hónap lett, tehát az a szezon elment, februártól ki kellett hagynom a középszakasz és a rájátszás meccseit. A klubban türelmesek voltak, akkor már tudták, hogy jön a nyári két hónapos teljes szünet, hiszen az utánpótlásnál már nem voltam érdekelt, Universiade az előző évben volt, s így elég idő van arra, hogy teljesen rendbe jöjjek.

Az elején még infúziót kaptam, aztán amint olyan állapotba kerültem, hogy gyógytornázhattam, elkezdtem elég keményen. A fizioterapeutánkkal, Cseh Krisztával végigdolgoztam a nyarat, nem álltam le egyetlen napra sem.

- Érezted, hogy jön vissza az erő...?

- Hónapokig csak nagyon lassan. Nyakmerevítő gallérban jártam, napi 24 órában abban voltam, a nyakam gyakorlatilag semerre nem forgott. Aztán a gyógytorna hatására éreztem, hogy a nyakam egyre rugalmasabb, de a fájdalom nagyon-nagyon lassan csillapodott, hónapokig éreztem.

- Mikor jött a változás? Vagy még mindig fáj??

- Oda kell figyelnem most is, sokkal jobban, mint másnak és vannak gyakorlatsorok, amelyeket valószínűleg életem végéig végeznem kell, napi szinten. Ha ezt nem hanyagolom el, akkor elvileg nem jön vissza.

- Mennyit hagytál ki összesen?

- Tavaly februártól a szezon végéig. Talán nyáron kezdődött el a komoly javulás, július környékén. Az volt kitűzve célul, hogy az új időszak első edzésére, augusztus 1-jére szinte teljes értékű munkát tudjak végezni. Ez az állapot július közepére be is következett, szárazföldön már komolyabb erősítő munkára is képes voltam, igaz, akkor még csak "saját súllyal". Az első két-három hétben még nagyon óvatosnak kellett lennem a csapatedzéseken, saját program alapján gyakoroltam, "kontaktos edzéseim" még nem nagyon voltak. Vigyázni kellett a visszaszoktatás tempójára, hiszen fél évig labda sem volt a kezemben. Volt bennem egy kis félelem is, lassan kellett visszatérni a hagyományos gyakorlatokhoz.

Ebben a sportban elkerülhetetlen, hogy az ember fejét néha "megtépjék", eleinte kimondottan vigyáztak rám a csapattársaim, amikor gyakoroltunk. Közben természetesen folyamatosan erősítettem a gerinc melletti tartóizmokat, a mély hátizmokat meg a nyakizmokat. Arra kellett felkészülni, hogy a várható ráugrásokat, durvább tépéseket is kibírja majd, mert az egy dolog, hogy meggyógyulok, de a jó állapotot meg is kell tudni tartani.

Folyamatosan csökkent a fájdalom, s ezzel párhuzamosan egyre magabiztosabbá váltam. Visszajött a mozgásom, augusztus végére teljes értékű munkát végeztem és az új szezon első meccsén már játszottam is. Közben folyamatosan jártam MRI-vizsgálatokra, állandó kontroll alatt voltam, hogy lehessen látni, milyen hatással van rám a teljes erőbedobással végzett munka.

Meg kell említenem, hogy a szerződésem közben, az előző szezon végén lejárt. Akkor még nem lehetett tudni, lesz-e belőlem "épkézláb játékos", de a Fradi bízott bennem és hosszabbított.



- Volt közben egy másfajta változás is, hiszen a korábbihoz képest más posztra kerültél.

- Még a sérülés előtt a kapásoldalról a védelembe kerültem, már a második Fradi-szezonomban.

- Mi volt ennek az az oka?

- Egyeztettem a vezetőimmel és az volt az általános vélemény, hogy ezen a poszton sokkal nagyobb esélyem van bekerülni a válogatottba. Fontos volt, hogy megtanuljak jól védekezni, erre egyébként akkor is szükség lett volna, ha nem leszek védő, "csak" az a cél, hogy jól menjen a védőmunka, ne engem próbáljanak meg bevinni centerbe mint a "leggyengébb láncszemet". Eleinte voltak gondjaim, szokatlan volt az új szerep, de kezdtem egyre jobban belejönni, amikor jött a sérülés. Most, hogy felépültem, ezen a poszton folytatom.

- Ezt a hosszú időszakot hogy élted meg? Főleg lelkileg. Nagyon fiatal vagy, ha valakit 35 éves korában ér egy ilyen sérülés, azt lehet mondani, hogy ez normális, benne van a sok kemény csatában.

- Nehéz volt.

- Mennyi idő volt egy átlagos napon, amit külön a rehabilitációra fordítottál?

- Ugyanúgy itt voltam minden edzésen a többiekkel, e mellett csináltam a saját gyakorlataimat, napi három-négy órát biztosan csak ezzel foglalkoztam. A nap többi részében meg magamat emésztettem, a bizonytalanság határozott meg mindent, ideges voltam, hogy nem javul, nem jobb, még mindig nem érzem az ujjaimat, mi lesz így velem. Egyszer még az is felvetődött, hogy talán mégis a műtét lenne a jó megoldás, de már túl sok idő eltelt, az a veszély fenyegetett, hogy őszre sem tudok visszatérni, úgy elnyúlik a rehabilitáció, hogy a következő szezonomnak is annyi... Ha pedig az újabb szezon is kiesik, ki tudja, vissza tudok-e térni valaha ilyen komoly szintre. Teljes volt a bizonytalanság.

Júliusra lényegesen csökkentek a fájdalmak, a zsibbadás kezdett múlni, akkor már elsősorban arra kezdtem gondolni, mi kell ahhoz, hogy egészséges maradjak, ha elérem a teljes gyógyulást és hogy hogyan tudok visszatérni fél év után. Ennyit soha nem hagytam ki, nem esik-e szét a mozgásom, nem fog-e befolyásolni a sérülés emléke egy-egy konkrét szituációban, ezeken a kérdéseken naphosszakat gondolkodtam.

- Hogy alakult az újrakezdés után a helyzeted?

- Valószínűleg a korom miatt elég gyorsan visszajött a mozgásom, a labdatechnika kicsit nehezebben, hiszen fél évig teljesen hiányzott a játék, de a két hónapos alapozás elég jól visszahozott.



- Hogy számítanak rád azóta? Nő-e a terhelésed? Milyen a szereped a csapatban?

- A terhelés már szeptemberben ugyanaz volt, mint a többieké plusz én ugye folyamatosan csinálom a saját gyakorlataimat is. Eleinte kevés volt az önbizalmam, ilyen kihagyás után az is elvész. Szerencsére sikeresen vettük a meccseket, jól ment a csapatnak, egyre inkább úgy éreztem, hogy már én is teljes értékű vagyok. Az adott önbizalmat, hogy éreztem, egészséges vagyok, bíznak bennem és jól megy a játék.

- Mi lett volna, ha nincs ez a sérülés? Ott lennél Szolnokon?

- Ezt nem tudom. Talán akkor kezdett jobban menni a játék, a sérülés előtt. Nem tudom, most hol tartanék. Fölösleges is ilyeneken gondolkodni, csak az erőt venné el.

- Hány éves vagy most?

- Huszonkettő.

- 2017 elején mik az elképzeléseid, a vágyaid, a terveid? Hogy látod a saját lehetőségeidet?

- Elsődlegesen az a tervem, hogy a klubcsapatomban egyre többet és egyre jobban játsszak. Szeretnék bekerülni vagy visszakerülni a válogatottba, nem tudom, lehet-e a "visszakerülés" szót az előzmények alapján használni, hiszen igazán még nem voltam ott. Az a célom, hogy meghívjanak, s nem tudom, mennyi időre lesz szükségem ahhoz, hogy ne csak odakerüljek, hanem stabil tagja legyek a válogatottnak.

- Milyen esélyt látsz erre?

- Elég fiatal volt az első keret, nyilván jobbak lennének a lehetőségeim, ha ott lennék. Azért küzdök, hogy a következő keretbe esetleg már bekerüljek, de idén mindenképpen szeretnék odajutni.

- Märcz Tamás elmondta a vlv-nek, hogy a bekk jelenleg hiányposzt a válogatottnál, talán itt a legkönnyebb bekerülni...

- Varga Zsolt is szinte ugyanezeket a szavakat használta, amikor az új posztomról beszélgettünk. Azt mondta, ebben van a legnagyobb lehetőség, mert ezt kevesen csinálják jól. Most ez a célom, hogy ezen a poszton bekerüljek.

- Nem kell ehhez fizikailag még fejlődnöd?

- De, kell. Amit a sérülésem alatt veszítettem, azt már visszanyertem, sőt, talán túl is haladtam, de valóban, pár kiló izom még kell, bár talán én eleve inkább mozgékonyabb vagyok, nem az a statikus, bunyós, a szó szoros értelmében vett "álló bekk".

- Volt-e ebben az elmúlt egy évben olyan időszak, amikor megbántad, hogy ezt az utat választottad, hogy ingáztál Cegléd és Budapest között, hogy annyi áldozatot hoztál a sikeres sportkarrierért?

- Nem. Nem bántam meg. Amikor elbizonytalanodtam, megfordult a fejemben, hogy talán az egész kárba vész, nagyon boldog vagyok, hogy végül nem így alakult. A cél pedig így nem változott: az olimpiai bajnoki cím.

- Sok sikert kívánok hozzá!

A hétvégi Tatabánya-FTC bajnoki meccsen a mezőny legjobbja a védőként három gólt elért Jansik Szilárd volt.

(Címlapkép: fradi.hu/Micheller Szilvia)