Szubjektív beszámoló arról, hogy miért fontos és szép „előzmény nélkül” pólózni… Varga Dániel írása.

Ahogy a világbajnokság utáni három hét pihenőm letelt, és kezdődött a felkészülés a következő rijekai szezonra, már az első edzésen szembesültem azzal az érzéssel, hogy egy hosszúnak nem nevezhető kihagyás után a vízilabdázáshoz szükséges jó fizikai állapotom milyen alacsony szintre süllyedt. Olyan értelemben legalábbis, hogy nehezemre esett az úszás, de leginkább az összetettebb mozgás, amely a mi sportunkban alapvető.

Régóta mondom/gondolom, hogy szeretett sportunk világszintű elterjedésének egyik nagy akadálya az, hogy ahhoz, hogy bárki játszhassa, elég komoly „előképzettség” szükséges. Különben nem lesz sikerélménye a vízben, kezében a labdával. Azt gondolom, hogy ha a focit, vagy akár a kosárlabdát nézzük, sokkal könnyebb megteremteni a feltételeket egy amatőr számára, aki csak „rugdosni”, vagy „dobálgatni” megy le a pályára. És itt nem csak arról van szó, hogy az említett két sportnál a labdán kívül elég egy valamilyen kapu, vagy egy palánk gyűrűvel és máris lehet játszani. Akár egyedül is. A nehézséget inkább abban látom, - amit a bevezetőben írva magamról is megállapítottam, - hogy rendszeres gyakorlás/edzés, illetve jó fizikai állapot nélkül a vízben élvezhetetlen a labdázás.

Mert abban nem sok öröm van, hogy labdával a kézben az első, lóbának szánt kitartás után már csak a szemünktől felfelé látszunk ki a vízből, és ha elég türelmesek vagyunk (vagy naivak), akkor esetleg már el is süllyedtünk. Bár nem mindenki csatár vénájú, de az alapvető sikerélmény mindig is a góllövés lesz. Ahhoz pedig, hogy gólt lőjünk, el kell jutni a kapuig, át kell tudni venni a labdát, és minimális kiemelkedés után kapura kell lőni. Ezt a mozdulatsort pedig sokkal könnyebb leírni, mint végrehajtani.

Mégis vannak – szerencsére egyre többen – akik megpróbálják. Teszik ezt annak ellenére, hogy elmúltak már 40-50 évesek is, és soha senki nem tanította nekik, mit hogyan kell csinálni a vízben a labdával.

Erre példa a Szentendrei Hobbi Vízilabda Klub, amelynek tagjait már többször is láttam élőben játszani, sőt egyszer még be is állhattam közéjük. Ekkor fordult elő életemben először, hogy a három testvérem közül kettővel is együtt vízilabdáztam, Zsolttal, és persze Dumival.

Persze nem voltak tudatos, kombinatív megoldások, vagy bombaerejű lövések, de néha az esetlenség és az improvizáció kimondottan szép megoldásokat hoz ki a műkedvelőkből. Ugyanis nem arról szól az egész, hogy magas szinten játsszanak, vagy hogy jobb eredményt érjenek el valamilyen bajnokságban, sokkal inkább a sportág tisztelete, szeretete, ami aktivizálja a hobbivízilabdásokat.

Kíváncsi voltam, hogy mi motiválja a(z) (öreg)fiúkat, ezért a szentendrei hobbivízilabdások vezetőjével, Scheffler Tamással beszélgettem.

- Hány évesen kezdtél vízilabdázni?

- Én akkor kezdtem, amikor egy átlag-vízilabdázó abbahagyja, 33 évesen. Igaz, gyerekkoromban próbálkoztam a sporttal, de ez nem tartott egy évnél tovább.

- Miért pont a vízilabdát választottad?

- Egy komoly vízisíbaleset után az úszás volt az egyetlen testmozgás, amire képes voltam, de tudjuk, hogy az mennyire monoton és unalmas, így szinte adta magát a vízilabda. Meg egyébként is mindig nagyon tetszett a sajátos mozgáskultúrája, és persze korábban is vízilabda-rajongó voltam.

- Melyek voltak számodra a kezdeti nehézségek a játékban?

- A legnagyobb gondot a labda kezelése és a dobóerő hiánya okozta, az úszással nem volt problémám.

- Hogy jött létre, majd merre fejlődött a szentendrei közösség?

- Körülbelül tíz évvel ezelőtt, amikor Kósz Zoliék elindították az azóta már komoly vízilabdabázissá fejlődött pólósulijukat Leányfalun, akkor környékeztük meg Zolit az egyik barátommal, Török Zsolttal. Elmondtuk, hogy szeretnénk alkalmat és lehetőséget teremteni az uszodában, ahol nem csak gyerekek vagy profi sportolók, hanem az úgynevezett műkedvelők vagy öregfiúk is belemerülhetnek a vízilabdázás szépségeibe. Zoli nagyon szívesen vette a kezdeményezést, bár szerintem ő még akkor nem is gondolta, hogy a három alapító köré rövid idő alatt egész csapat cseperedik. Néhány évig Leányfalun üzemelt a csapat, ahová nagyon sok szép élmény köt bennünket, ahol megvalósult ez a kezdeményezés, ahol felnőttünk és megerősödtünk, ahol végre nem csak nézhettük, hanem játszhattuk is kedvelt sportágunkat. 2010-ben viszont átadták a vadonatúj szentendrei V8-as sportuszodát, ami új lehetőségeket nyitott meg a csapat előtt. A váltásnál csupán a praktikai szempontokat vettünk figyelembe.

Ma körülbelül két tucatnyi aktív tagunk van, egy-egy edzésen általában ki tudunk állítani két csapatot, amely egymás ellen játszik.



- Nem érzitek  úgy, hogy az egymás közötti gyakorlás mellett valamilyen szinten éles versengéssel is megpróbálkoznátok? Külön amatőrbajnokságban esetleg, vagy elindulni a rendes versenyrendszerben, legalulról?

- Ahogyan most csináljuk, az egymás és a magunk szórakoztatására van hangolva. Egyelőre nem érezzük olyan élmény hiányát, amit ne tudnánk egymás "legyőzése" által megélni.

Volt már, hogy meghívtunk hasonló csapatot, de ezek a küzdelmek is barátságosan zajlanak, nem fontos, ki győz. Örülünk, ha végigmegy egy-egy szép akció, de akkor is, ha ezt a másik csapattól látjuk. Nem számoljuk a gólokat sem, s csak a végén szoktunk egy hármas, vagy ötös meccset játszani, ahol azért mindenki győzni akar. Röviden megfogalmazva: a játékban találjuk meg az örömöt, nem a győzelemben. Amikor szurkolunk, például nektek, akkor ez fordítva működik.

- Mondhatjuk, hogy ez a mozgatórugója annak, hogy kétcsapatnyi ember lejár rendszeresen vízilabdázni, többnyire a késő esti órákban?

- Igen, egyrészt a sportág szeretete, és a mozgás igénye, másrészt úgy sportolunk, hogy közben játszunk, egymásra figyelünk, na meg a labdára. Levezetjük a feszültséget, amit a mai rohanó, konfliktusokkal teli élet ránk mér a hétköznapokban. Van, aki azért jön, mert szeret vízilabdázni, van, aki azért, mert szeretne megtanulni, ellesni a volt profiktól a fortélyokat.

- Ezek szerint vannak profik is köztetek?

- Nincsenek profik a csapatban a szó legszorosabb értelmében. Vannak olyan játékosok, akik megfelelően képzettek, valamikor sok közük volt a vízilabdához és van mit ellesni tőlük. Egyébként évekig rendszeresen lejárt Kósz Zoli, meg Petőváry Zsolt, utóbbi kifejezetten tanított bennünket az apró trükkjeire.

- Mennyire szervezett formában játszotok? Van-e játékvezető, mekkora a pálya, mennyi ideig tartanak az edzések?

- A játék szervezettsége attól függ, hogy milyen összetételben jelennek meg volt vízilabdások és lelkes amatőrök. Van állandó játékvezetőnk és esténként két órát tart az edzésünk, ami rövid bemelegítéssel, passzolgatással kezdődik, csak a nagyon elkötelezettek úsznak három-négy hosszt, addig a nem ilyenek beszélgetnek a parton fontos dolgokról. Ezután kezdődik a játék, 20-25 méteres pályán.

- Mi(k) a helyszín(ek)?

- Szinte kizárólag Szentendrén játszunk, a gyönyörű V8-as uszodában.



- Tudnál mondani néhány érdekes példát arra, hogy a társak civilben mivel foglalkoznak?

- Nagyon vegyes az összetétel. Van diák és nyugdíjas, jogász, kertész, vagy orvos, fürdőigazgató, biciklikereskedő és még lódoktor is. Ja, majdnem elfelejtettem, van egy volt titkosszolgálati lehallgató tiszt, szerintünk 3/3-as. Vasmacskának hívjuk, mert, ha valakit megfog, az gyakorlatilag lehorgonyzott.

- Hány éves volt a legidősebb műkedvelő, aki nálatok kezdett el vízilabdázni?

- A legidősebb tag 70 felett van, ő a játék alatt többnyire a pályán kívül passzolgat, vagy kapura dobál, a játékhoz már kicsit lassú. A legidősebb, aki konkrétan itt kezdett vízilabdázni, 45 éves.

- Ki jelentkezhet játszani, van-e minimumkorhatár, vagy egyéb „kizáró ok”? Tagdíj, képesség, bármi…

- Bárki jöhet hozzánk kortól és „képzettségtől” függetlenül. Nekünk mindenki örömet okoz, van, aki jövetben, van, aki menetben. De a viccet félretéve, bárkit szívesen fogadunk, mindenki kipróbálhatja a vízilabdázást, itt is ragadhat, ha tetszik neki. Lehet gyakorolni, amíg nem megy annyira, hogy örömet okozzon a játék, hiszen nem játszunk egész pályán, csak körülbelül annak kétharmadán, tehát van a kapu mögött hely bőven. Aki meg vízilabdázott valaha és szeretne játszani, de nincs lehetősége, vagy nem jutott eddig eszébe, vagy egyszerűen lusta volt, az meg pláne jöjjön. Aki jönni akar, nyitott kapukat dönget. Természetesen létezik tagdíj, hiszen ez nem az a típusú utánpótlásnevelés, amit az állam támogat, ez egy hobbbivízilabda-csapat. Minden hétfőn, szerdán és vasárnap 20-órától vagyunk megtalálhatóak a V8-as uszodában. (A telefonszámom: 30-9007955)



- Fontos nektek, foglalkoztok vele, hogy mi történik az élvonalban, akár az OB1-ben, akár a válogatottal?

- Természetesen nyomon követjük mind a magyar bajnokságot, mind a nemzetközi vízilabdát, hiszen ez nem csak a kedvenc sportunk, hanem több szálon kötődünk is hozzá. Kijárunk meccsekre is, bár sajnálattal vettük tudomásul, hogy a budapesti csapatok sokat gyengültek a vidékiekhez képest. Hol vannak már a régi Vasas-Honvéd rangadók, amiket úgy vártunk, mint gyermek a karácsonyt?

- Ha egy év múlva ismét beszélgetünk, milyen változásokról "lenne jó” beszámolnod a klubbal kapcsolatban?

- Jó lenne azt elmesélni, hogy a heti három edzésnapból öt lett, amiből kettő túlnyomórészt a különböző játékelemek gyakorlásából és az egyéni képességek fejlesztéséből áll, főleg azon „műkedvelők” számára, akik korábban sosem vízilabdáztak, de nagyon tetszik nekik ez a sport. Így ők intenzívebben és hatékonyabban felzárkózhatnának azokhoz, akik már régebben játszanak. A másik három edzésnap teljes mértékben a játéké lenne. Szeretném elújságolni, hogy sokan csatlakoztak a csapathoz, akikkel együtt örülhetünk e csodálatos játéknak.  Meg azt is nagyon szeretném elmondani, hogy milyen jó érzés, hogy a vb után a hazai rendezésű eb-t is megnyertük, így elsőszámú esélyesként készülhettek az olimpiára.

VARGA DÁNIEL