Gergely István megtalálta a helyét, s bár aktív játékos-pályafutása a vége felé közeledik, a válogatott melletti tevékenysége és a szövetség elnökségében végzett munkája a sportág egyik hazai kulcsemberévé teszi őt a következő évekre szólóan. Juha Pál [origo] interjúját ismertetjük.

Gergely István mozgalmas éven van túl. Tavaly februárban Máltára igazolt levezetni, vállalva, hogy ezzel kimarad a londoni olimpiai csapatból, majd elindult a szövetség elnöki posztjáért, és a választáson meg is szorongatta Kemény Dénest. A kétszeres olimpiai bajnok pólós továbbra is véd a Honvédban, mert nem akarja vetélytárs nélkül hagyni a fiatal kapusokat, közben Benedek Tibor kapusedzője és a válogatott csapatvezetője is lett. Tudja, hol a helye a magyar pólóban, megvannak az ötletei, és nagy lendülettel próbálja megoldani a sportág problémáit, közben pedig kimentett három kamiont a hóból.

---

Nem sok szabadideje lehet, hiszen a Honvéd pólósaként, a szövetség elnökségi tagjaként, a válogatott kapusedzőjeként és csapatvezetőjeként is dolgozik.

Valóban, de most az életemnek egy átmeneti, nem egyszerű szakaszát élem, mert most jövök ki az aktív sportolói karrierből, de a Honvéd még számít rám, napi kettőt edzek - ezt azonban már nem szeretném sokáig csinálni. Tisztában vagyok vele, hogy nem elég csak akkor új életcélt keresni, amikor már befejeztem a játékot.

A vízben mi motiválja még?

Az, hogy ne mondhassák rám, hogy ez az öreg mit keres még a vízben. Azt szeretném, ha a jelenlétem egy kicsit még megingatná a fiatalok térdét, és távolinak tűnne számukra, hogy klubszinten a helyemre tudjanak lépni. Ezzel egészséges versenyhelyzetet szeretnék teremteni, és arra ösztönözni őket, hogy bizonyítani akarják, az én időm lejárt. Azt is szeretném, hogy a bennem több mint húsz év alatt felhalmozódott tapasztalatot a többi kapusnak már húszéves korában átadjam. Ne kelljen a saját erejükből rájönniük ugyanazon dolgokra, és ezáltal jobb kapusokká válhassanak, mint én valaha is voltam.

1993-tól 2002-ig szlovák válogatott volt, ez megfelelő alapot nyújtott a magyarországi folytatáshoz?

Nagy könnyebbség volt, hogy már viszonylag fiatalon a felnőttválogatott stabil tagja lehettem Szlovákiában, ahol megkaptam a megfelelő kiképzést, de az átállás mégis nehéz volt. Elvileg egy jobb csapatban könnyebb játszani, mert jobb a védelem, mégis teljesen más volt a rendszer. Szlovákiában nem voltak kötelező győzelmek, és más volt a taktika, bennem pedig volt egy korlát, hogy vajon mikor fognak egy olimpiai bajnok csapatnál egy gyengébb vízilabdaközegből érkezőben megbízni. Egy kapus számára ugyanis nagyon fontos, hogy figyeljenek rá, és elfogadják, amit mond.

Mennyi idő kellett ehhez?

Hamar elfogadtak, annak ellenére, hogy lényegesen gyengébb pólókultúrából jöttem. Sokat segített, hogy a Honvédban több akkori válogatottal játszottam együtt. A 2008-as pekingi olimpia előtt már az a magabiztos kapus voltam, aki érezte, hogy amit mond, azt meg is csinálja a csapat. Ekkor már voltam olyan bátor, hogy akár szembemenjek a játékosokkal, és elmondjam, hogy mit gondolok a védekezésről.

Tagja volt két olimpiai bajnok csapatnak is, tavaly viszont nem volt részese a londoni ötödik helynek. Örült, hogy nincs ott, ha már úgysem nyert a válogatott, vagy szeretett volna segíteni?

Aki olimpiai sportágat űz, minden olimpián szeretne ott lenni, én azonban tavaly februárban úgy döntöttem, hogy elmegyek Máltára légiósnak, amivel véglegessé vált, hogy nem fogok bekerülni a londoni keretbe. De a póló ettől még központi szerepet töltött és tölt be az életemben, akár mint sportvezetőnek, akár mint aktív játékosnak. Én abból élek, hogy van vízilabda, tehát nem örültem, hogy nem éremmel tért haza a válogatott, nekem is az lett volna a jó, ha aranyérmes a csapat. Azt gondoltam, hogy döntőbe juthat a csapat, ha minden meccsen száz százalékot nyújt, de mint tudjuk, ez szinte lehetetlen. Ez a 4-5. körüli hely volt a realitás.

Nem túl nagy a teher az új kapitány, Benedek Tibor vállán? Hiszen a szerződésében alapkövetelményként benne van, hogy négy közé kell jutnia a teljesen megújult válogatottal a vb-n.

Én maximálisan megbízom benne, és ezt részben a játékosok nevében is mondom, hogy a kihívásokat vele együtt, vállvetve vállaljuk. Az eddigi eredmények, de még inkább a kialakuló csapatkép nagyon biztató, az elődöntőnek pedig reális esélye van, mert az új játékosok lendületet adhatnak a válogatottnak. Nagyon látszik rajtuk az akarás. A régebbi válogatottak pedig már megértek arra, hogy vezessék ezt a csapatot, és nagyobb felelősséget vállaljanak, mint eddig. Eleinte volt bennem is bizonytalanság, hogy milyen edző lesz Tibi, hiszen nincs mögötte öt-tíz év edzői munka. Vannak viszont, akik valamilyen hivatásra születnek. Ő mindig megmarad annak a háromszoros olimpiai bajnok balkezes pólósnak, akinek egyszer akár szobrot is emelnek, de ugyanígy az edzői munka is nagyon jól áll neki. Mindent alárendel ennek, nagyon érti a játékosok nyelvét, jól meccsel, és nagyon össze tudja rakni a csapatot. Örömömre szolgál, hogy őt segíthetem, akármilyen fronton is.


Mit játszana a mostani válogatott a londonival?

Nehéz megmondani, mert a londoni csapatban is volt lendület. Természetesen ott is mindenki nyerni akart, és sokan ezzel akartak szép búcsút is venni. A győzelem nem jött össze, de azt hiszem, a búcsú még így is szép, hiszen sokan négy olimpiából hármat is megnyertek. Az új csapattagoknak viszont sokkal élesebb a foguk, nagyobbat bírnak harapni, és veszélyesebb is a harapásuk, mivel nincsen veszíteni valójuk. Megvan az előnye és a hátránya is annak, hogy a 75-76-77-es korosztály már juniorként nevetve vert mindenkit hülyére, csak az volt a kérdés, hogy ki lesz a második. Őket sokáig együtt lehetett tartani, kiegészítve a már akkor is nagy játékosokkal, aminek viszont az lett a hátránya, hogy a fiatalítás sokkal lassabban ment. Ennek ellenére nincsen veszélyben a magyar póló. Amit az előző csapat nagy egyéniségei meg tudtak oldani egyedül, azt most meg fogjuk tudni csinálni csapatként. Az is önmagáért beszél, hogy Madaras vállalja a játékot, miután megvívta a maga harcát. Ő ugyanis olyan ember, aki csak akkor játszik, ha játszani is akar, és ez a lényeg, hogy mindenki azért legyen válogatott, mert ezt akarja csinálni.

Milyen a kapushelyzet?

Nincsen semmi gond, főképp azért, mert a kapusképzés sokkal szervezettebb, mint eddig. Az edzők is felismerték, hogy más képzés kell a kapusoknak, ennek eredményeként jó néhány évre előre el vagyunk látva jó kapusokkal. Nagy Viktor már rengeteg meccsen van túl, és vannak kapusok - úgymint Decker Attila, Lévai Márton, Bisztritsányi Dávid, vagy akár a még fiatalabbak is -, akik már bizonyítanak a magyar bajnokságban. Viszont azt nem szeretem, hogy a kapus folyamatosan a mezőny legjobbja legyen. Egy kapus védjen mindig jól, de ne mindig rajta dőljön el a mérkőzés, mert ha hibázik, vagy nincs jó formában, akkor neki már senki nem segíthet. Olyan védelmet kell összeállítanunk, hogy a kapusnak és a mezőnyjátékosoknak is meglegyen a számon kérhető feladatuk.

Kapusedzőként hallgatnak önre a fiatalok?

Voltak fenntartásaim, mivel korban még közel állok hozzájuk. Régóta foglalkozom kapusokkal, és megvan a szakmai tapasztalatom is. Kellemes volt az első napi találkozás, a bizalom százszázalékos volt.

A sok feladata közben még három kamiont is kimentett a hóvihar idején. Volt izomláza utána?

Annál azért nagyobb edzettségben vagyok, pedig lapátoltunk, mint a félőrültek. Szeretem a fizikai munkát, dobáltam is a havat összevissza, sportnak vettem az egész mentést.

Tavaly majdnem elnök lett, a kapitányként háromszoros olimpiai bajnok Kemény Dénessel szemben csak 133:108 arányban maradt alul az elnökválasztáson. Milyen megfontolásból indult?

Voltak és vannak olyan elképzeléseim, amelyek érzésem szerint segíteni tudnának a magyar, de a nemzetközi pólón is. A sportmenedzseri szakot kitanultam, a doktorimat is ebből írom, és pozitív visszajelzésnek tartom, hogy már harmadik éve hívnak a TF-re és a Corvinusra vendégelőadónak. Az elképzeléseimet az elnöki kampány során szintén pozitívan fogadták.


Érezhető az elnökségi üléseken, hogy kevéssel nyert csak az új elnök?

A különbség tíz százalék volt, ami tényleg elenyésző, de én nem bánom, hogy az ellenfelem nyert. Így is örülök, hogy aktív részese vagyok a vezetésnek. Nem irigylem Kemény Dénest, nincsen könnyű helyzetben, mert nem olyan az anyagi helyzet a magyar sportban, hogy hátra lehetne dőlni. Ebből a szempontból rosszkor lépett be, de gondolom, tisztában volt ennek a kockázatával. Minden elnökségi ülés pezsgő hangulatban, de eredményesen zajlik, lassan, de biztosan jó irányba haladunk, és persze vannak érdeksérelmek is. Létszám- és költségcsökkentést kell végrehajtania Dénesnek, volt munkatársakkal kell rossz hírt közölnie, ami nem könnyű, de nem állhat le a vízilabda csak azért, mert kevesebb a pénz, mint korábban.

A választás óta Kemény Dénes nem tekint önre riválisként?

Én ezzel nem foglalkozhatok, akár így van, akár nem. Már túlléptem a választás eredményén, nem agonizálok, de sokat elárul, hogy Tibor maga mellé vett. Azzal, hogy nem lettem elnök, nem zártam ki magam, sőt megtaláltam a saját helyemet a szövetségen belül is. Bennem semmilyen rossz érzés nincsen.


A múlt hétvégén a Komjádiban volt a Faragó Tamás-féle pólótorna, új szabályokkal. Harmincas helyett 25 méteres medencében, hét helyett hat játékossal, kisebb labdával, négyszer tízperces negyedekben, futóórával játszottak az egyetemisták és főiskolások. Ön szerint szükség lenne ilyen vagy efféle szabályváltoztatásokra?

A látvány fokozására elég korlátozottak a lehetőségeink, igaz, a kisebb pálya gyorsítaná a játékot, és több gól is esne. A kérdés csak az, hogy a ritmusosabb játékkal és esetlegesen a több góllal valóban nézettebb lenne-e a sportág. Bizonyára a javára válna, de amit én erőltetnék, az a játék érthetősége. Szerintem hiába esik 100 gól egy meccsen, ha a nézők nem értik, mi történik a vízben, nem jutunk sokkal előbbre. Én sem szeretek olyan filmet nézni, amely ugyan vizuálisan leköt, de nem értem, miről szól, mert számomra érthetetlen nyelven beszélnek benne. Ha ez ráadásul egy sorozat, akkor biztosra veszem, hogy a következő részét már nem nézem meg. A bemikrofonozás ebből a szempontból fontos lenne, ez nem új módszer, más sportágakban is használják már. A lényege, hogy lenne a két bíró, az ellenőr és egy negyedik személy, aki a szpíker szerepét töltené be. Ők négyen hallanák egymást, de a nézők csak a szpíkert. Az ő feladata lenne, hogy a bírói ítéleteket egyszerűen és érthetően kommentálja. Ez csak a kiemelt szabálytalanságokra (kiállítás, kontra, büntető) vagy a játék menetét döntően befolyásoló eseményekre vonatkozna. A bíró mindig bemondaná, mit és miért ítélt, az ellenőr pedig ennek alapján számon kérheti a bírói döntéseket.

A sportág népszerűsége döntően függ a válogatott eredményeitől. Ez viszont veszélyes is lehet, hiszen mi lesz akkor, ha egy ideig nem hozunk haza aranyérmet? 

A cél az kellene, hogy legyen, hogy a vízilabdából egy szerethető és a nagyközönség által is élvezhető sportágat varázsoljunk. Ne csak azért kísérjék figyelemmel, mert a "vízilabdában mi vagyunk a császárok", hanem mert szeretik ezt a sportágat. Az eredményesség legyen a bónusz.

Juha Pál - [origo] (fotók: vlv)