- Elbúcsúztatták játékosai Kemény Dénest, a vízilabda történetének egyik legsikeresebb edzőjét. Háromszor nyert olimpiai bajnokságot a magyar válogatottal. A londoni olimpián már nem nyert, ötödik lett a csapat, ezután jelentette be, hogy tizenhat év után nem folytatja tovább. A stúdióban Kemény Dénes, a kapitányi posztról leköszönő mesteredző. Jó reggelt kívánok, köszönöm, hogy itt van!

- Jó reggelt, szeretettel köszöntök mindenkit!

- Szerintem élete legnehezebb döntése volt, sokkal nehezebb, mint mondjuk kihagyni egy kiválóan teljesítő játékost az olimpiai csapatból, és neki megmondani, hogy nem te leszel, hanem a másik.

- Nem lehet összehasonlítani, az is borzasztó nehéz. Pláne, ha az ember heteket, másfél-két, két és fél hónapot együtt dolgozik tizennyolc játékossal, és csak tizenháromnak tudja a nevét tudja elmondani, mondjuk egy héttel-tíz nappal egy világverseny előtt. Akkor ott az az öt, aki az összes nyűgömet elviselte, és mindent megpróbált azért, hogy minél jobbat nyújtson, és mégsem sikerült Azért nekem ugyanolyan nehéz – másképpen nagyon nehéz, mint a saját sorsom döntésénél. Azért volt nehéz, mert csak megszerettem, tizenhat év alatt az ember nagyon sokat kap a játékosoktól...

- Gondolom, hogy folyamatosan billegett a mérleg, hogy marad, nem marad. Mi döntött végül, mi volt az a pici, hajszálnyi dolog?

- Én már éreztem magamon, hogy egyre több idő kellett ahhoz, hogy összekapjam magam az újabb feladatokhoz – ami mondjuk lehet egy lefújt mérkőzést követően a következő edzés, azt megtervezni, már rögtön tudni, hogy mit szeretnék a következő meccsen játszani, aszerint az edzés. Ez borzasztó feszített ritmusú, folyamatos munka. És azért hozzá jött az elmúlt évek stressze, azért az csak használja a szervezetet…

- A család beleszólt a döntésbe, vagy ez abszolút szakmai alapon történt?

- Nem, abszolút racionális alapon, abszolút egyedül döntöttem el. De azért mégiscsak megfosztottam magamat attól, amit nagyon-nagyon szerettem. Én nagyon komoly passzióként csináltam ezt, túl azon, hogy sikerek is jöttek. És azért amikor egy-egy világverseny jól sikerült, nagy boldogság volt vadidegen emberekkel összetalálkozni, és látni, hogy mennyire örülnek.

- Most üresség van Önben, vagy megkönnyebbülés? Milyen volt az első reggel, amikor nem kapitányként ébredt?

- Még az év végéig a szerződésem érvényes, mint kapitány. Abból a szempontból, hogy nem kell már magamat ezzel a feszített munkával egyszer-egyszer olyan helyzetbe hozzam, mint amilyen az olimpia is volt – és most nem az eredményességre gondolok, mert még mielőtt elvesztettük a negyeddöntőt, előtte is nagyon nehezen mentek a napok –, abból a szempontból jó érzés volt. Abból a szempontból, hogy itt az elmúlt tizenhat évben gyakorlatilag megváltoztatta az életemet – mert előtte egy kispolgári, olaszországi állatorvoskodás, vízilabdával való foglalkozás, nagyon kellemes mindennapjaim voltak. Ez is nagyon kellemes volt, de teljesen más. Most egy új fejezet nyílik – ebből a szempontból meg furcsa.

- Nézze, szerintem azért nagyon nehéz ez a helyzet, mert Ön szerintem akkor is legenda maradt volna, ha még húsz évig kapitány marad, és az égvilágon semmit nem nyer a csapattal!

- Igazából az, hogy most engem hogy ítél meg a vízilabdavilág, vagy a magyarországi vízilabdázás, ebből a szempontból másodlagos volt. Itt az volt a fontos, hogy én hogyan látom a saját jövőmet, és a legfontosabb, hogy ha most már úgy éreztem, hogy egyre nehezebben regenerálódok egy-egy stresszhelyzetből, akkor mi lesz majd négy vagy nyolc év múlva – mert a következő ciklus, amikor a csapat újból aranyéremesélyes lesz olimpián, az vagy négy vagy nyolc év múlva fog bekövetkezni. És hogy emberi számítás szerint ezek az évek is hozzáadódnak majd. Tehát nem igazából az volt a probléma, hogy ebben a négy évben engem mennyi behatás ért, hanem azért az elmúlt tizenkét év is elhasznált bizonyos mértékben.

- Ha megenged ennyi részlehajlást, nekem nagyon szimpatikus volt az a nyilatkozata néhány nappal ezelőtt, amikor azt mondta, hogy igazából könnyebb dolga lehet most majd a következő szövetségi kapitánynak, mert „csak” ötödik lett Londonban a csapat. Könnyebb felfelé tolni valakit, mintha ott is bajnok lett volna.

- Ez volt az egyik fő motívuma, hogy én négy évvel ezelőtt amellett döntöttem, hogy maradjak. Tudtam, hogy nagyon nehéz lesz – el is mondtam, amikor meghoztam a döntést. És úgy gondoltam, hogy annyi siker után ez rám vár. Ha négy évvel ezelőtt valakit kinevez a szövetség, akkor folyamatosan a három aranyat vágják a fejéhez, bármilyen "nem arany" eredménye lett volna. Engem hagytak nyugodtan dolgozni. Meg is érkeztünk úgy Londonba, hogy egyike voltunk az öt aranyérem-esélyesnek, sajnos ebből a leggyengébb eredményt értük el az öt közül – mondjuk mi a negyeddöntőben játszottunk olyan csapattal, aki szintén ebben az ötben volt. De ez most már történelem. Nem volt döntő – megmondom őszintén – a londoni szereplés mikéntje az én döntésemben most.

- Mondja, most már szerintem így „utólag” – hiszen mondta, hogy az év végéig még ellátja a teendőit – visszanézve 1997-től kezdve: akkor ugye volt egy – számomra egyébként kicsit ilyen mulatságos – EB döntő, hogy 3:2 lett a vége a jugoszlávok ellen – általában az első negyedben szokott ennyi lenni az állás. Aztán ’99-ben volt egy 15:12-es horvátok elleni EB győzelem. Hogy érezte, benne volt, kódolva volt akkor a csapatban, hogy aranygeneráció lehet belőle, vagy legalábbis a java részében – mert mondjuk a Varga-testvérek csak 2008-ban csatlakoztak az olimpiai bajnokokhoz. Benne volt?

- Azért volt benne, mert a bekerülő fiataloknak nem volt még kudarcélménye. A fiatalok nem azért kerültek be, mert nagyon jól teljesítettek az ifi-, vagy a junior válogatottban, aranyérmeket nyertek, hanem azért kerültek be, mert kiszorították azokat a játékosokat a csapatból, akik ugyanúgy megkapták az esélyt, akik az atlantai olimpián játszottak. Én azt a tizenhárom játékost is behívtam a bő keretbe, akik az előző olimpián szerepeltek, és a sok tehetséges fiatalt is. Ebből kialakult egy olyan csapat, ahol az idősebb, rutinos játékosok a fiataloknak tudtak segíteni, a fiatalok meg hoztak egy olyan mentalitást, hogy ide nekem az oroszlánt is. És ezt lehetett látni. Az a 3:2..., ott 2:2-nél mindenkinek volt esélye a 3:2-höz – nem volt véletlen, hogy az a mienk lett. Vagy akár a horvátok elleni döntő két évvel később Firenzében, ahol fölálltunk a mínuszból, és akkor szépen lassan elhúztunk. Ott is 3:0-nál lőtt Vári Attila egy gólt, és olyan volt a reakciója, mintha 3:3-nál lőtte volna, és azzal a vezetés – holott csak 3:1 lett. De lehetett látni, hogy „Itt a jel, uraim, tessék! Elindulunk, és most megnyerjük!"

- Ha már Várit említette. Nekem két jelentős momentum volt: az egyik, amikor a sydney-i döntőben 2:1-re vezettünk az oroszok ellen, és Várinak volt ez a hátrahúzós gólja, ami szerintem sokkolta az orosz csapatot, a másik meg négy évvel később Athénban, amikor 7:7 volt, és Kiss Gergő – először a mérkőzésen vezetett a magyar csapat 8:7-re, és az is lett a vége – bebombázta a labdát. Önnek mi volt az, ami a legemlékezetesebb, vagy nem lehet ilyet, nem lehet egyet kiemelni?

- Nyilvánvaló, hogy a három megnyert olimpiai döntő – most mindentől függetlenül – kiemelkedik a tizenhat évből. Ezeknek a mérkőzéseknek mindig volt egy-egy olyan különleges momentuma, amitől igazából végül is a miénk lett. És Attilának a szabaddobás-csavargólja 8-9 méterről, az tényleg demoralizálta az egyébként nagyon fáradt orosz csapatot. Sportszerűnek kell lenni, ők egy aranygólos meccset játszottak előző nap este, és teljesen kész voltak, úgyhogy itt, amikor mi elhúztunk, akkor az a meccs már eldőlt – azért is lett olyan nagy a gólkülönbség. A szerbek ellen pedig Athénban: Gergő összességében nagyon eredményes volt végig. Annak a gólnak az volt a különlegessége, hogy Kásás Tamás középről, hátulról, nagyon tiszta gólhelyzetben volt, előzőleg lőtt már kettőt, és ha belövi – és be tudta volna lőni –, akkor úgy fordítjuk meg a meccset, hogy az utolsó negyedben mind a három gól Tamásé lett volna. De őt nem ez érdekelte, hanem az, hogy győzzünk. És azzal a passzal Gergőt még nagyobb helyzetbe hozta, mint saját magát – aki biztosan belőtte Sefik válla fölé –, ezzel meg Gergő lett a torna gólkirálya, és a döntő négy gólja Gergőé lett. Úgy gondolom, hogy itt lehetett látni ennek a csapatnak a mentalitását...

- Bocsánat, csak annyit, hogy ott 3:0-ról kellett felállni az első negyed után, azért azt se felejtsük el.

- 3:0-ról, és 5:7-ről, ami még nehezebb volt, mert a harmadik negyed végén meg újra két góllal vezettek. Akkor már nagyon kevés volt hátra, és négy emberhátrányt védekezett ki a csapat – többek között kettős emberhátrányt is –, és így tudtunk fordítani. Volt Fodor Rajminak egy víz alatti, vagány, magyaros elúszása, abból Molnár Papesz kiharcolta a négyméterest, és a többi, és a többi. Egész meccsen rosszul játszottak, de az utolsó negyedben jól, ott előszedték a tudásukat a srácok.

- Azt olvastam – lehet, hogy pontatlan a szám –, hogy Ön huszonegy olimpiai bajnokot adott Magyarországnak. Van olyan játékos, aki miatt Önnek most lelkiismeret-furdalása van, mert ott kellett volna, hogy legyen, vagy be kellett volna, hogy férjen?

- Lelkiismeret-furdalásom azért nem lehet, mert ha én valaki mellett döntöttem valakinek a rovására, akkor az szakmai döntés volt. Hogy sajnálom, az biztos. Megboldogult Rusorán Peti mondta egyszer, hogy „bármilyen kis betűvel tudok írni, de nem tudok a tizenhárom csíkba tizennégy vagy tizenöt nevet beírni.” Voltak olyan döntések, amik tényleg apró nüanszok mentén jöttek, és nem lehet lelkiismeret-furdalásom, mert akkor az azt jelenti, hogy valakitől elvenném. De az biztos, hogy jó néhány játékos még ott lehetne tudása, teljesítménye, lelkesedése, sportemberi tartása alapján. Így alakult.

- Volt olyan, hogy a játékosok kritizálták Önt? Ezt azért kérdezem, mert volt egy legendás nyilatkozata – nem emlékszem, hogy kik ellen játszottunk Sydneyben, de vereséggel végződött a csoportmeccs, és utána leültek este vacsorázni, és mondta, hogy „Fiúk, ki kér sört?”. Ebből én azt gondolom, hogy valamiféle olyan viszony lehetett, amiben oda-vissza mehetett a replika.

- Vannak azok a pillanatok, amikor az, hogy most megiszik két sört egy játékos, annak a sportéleti, meg a biokémiai hatása kevésbé káros, mint amennyire hasznos az a pszichés hatás, hogy na, most egy kicsit elengedjük magunkat, és átbeszéljük. Így van, voltak kellő pillanatban ilyen lehetőségek, ez általában segítséget hozott. Hogyne, egyébként bármikor elmondhatták a véleményüket – persze nem anarchiás módon vagy zsibvásár-jelleggel. Vagy direktben vagy a csapatkapitányon keresztül mindig értekeztünk, és mindig megvitattuk. És akinek igaza lett, azzal mentünk tovább.

- Benedek Tibor vagy Mátéfalvy Csaba neve most sokat olvasható az újságokban, mint utód. Ön szerint ki lesz, vagy Ön majd ajánl valakit, vagy ez hogy lesz?

- Lesz év vége felé egy közgyűlése a sportágnak, az választ egy elnökséget, az elnökség pedig dönt az új kapitányról. Tibor és Csaba neve azért merült fel, mert van még idén ősszel két olyan mérkőzés, ahol majd ma délután eldönti az elnökség, hogy most már, azzal, hogy én bejelentettem, hogy nem akarom folytatni januártól, most milyen felállásban játsszuk le ezt a két meccset. Ők most is az én segítőim, tehát elképzelhető, hogy azt a hetet együtt végigcsináljuk, amikor ez a két mérkőzés van. De én már nem ülök le a padra, hanem ők levezénylik a mérkőzést a padról. Az is lehet, hogy semmi szerepem nem lesz, az is lehet, hogy az elnökség megkér, hogy ezen a két meccsen még én üljek a padon. Ezt majd az elnökség többségi szavazattal ma délután eldönti. Én alkalmazkodom, fel fogom ajánlani bármelyik verziót. Így merült fel a nevük, de ez erre az őszre vonatkozik. Aztán az egy újabb döntés lesz, hogy ki lesz majd az utód.

-  Kemény Dénes, nagyon szépen köszönöm, hogy itt volt!

- Én is köszönöm!

(Lejegyezte: Ötvös Csilla)