Demcsák Zsuzsa kérdéseire válaszolt a TV2 Mokka című műsorában, csütörtök reggel Kemény Dénes szövetségi kapitány. A teljes beszélgetés és annak leírt változata:

- A londoni olimpián az ötödik helyen végzett a háromszoros olimpiai bajnok férfi vízilabdacsapat. Itt van a Mokka stúdiójában Kemény Dénes szövetségi kapitány.  Jó reggelt kívánok.

- Jó reggelt kívánok.

- Csalódott?

- Hogyne. Persze. Igazából azt mindannyian tudtuk, hogy jó néhány csapat esélyes, de miután képességek és tudás alapján a magyar csapat is ezek között volt, sokkal többre számítottam.

- Be meri vallani, hogy hányadik helyre várta a csapatot a londoni olimpián?

- Reménykedtem abban, hogy a ki-ki meccseken nem ver meg senki. Az volt a tapasztalat az elmúlt másfél évben, hogy a legjobb csapatok egymás között egygólos meccseket játszanak, és nekünk az olimpiákkal kapcsolatosan volt azért már egy, hogy mondjam, olyan tapasztalatsorunk, hogy tudtuk, melyek azok a veszélyek, amelyeket hogyha elkerülünk, akkor jól tudunk szerepelni, és ezért, ebből a szemszögből valamivel több esélyt adtam magunknak, mint az ellenfeleknek. Hogy egy az egyben első helyre vártam volna a csapatot, ezt nem mondanám, de úgy gondoltam, hogy megvan arra az esély, hogy elsők legyünk.

- Illetve legalább akkor a dobogós hely, az benne volt a pakliban…

- Így van, de ez egy magyar mentalitás..., ha mondjuk bronzérmes lett volna a csapat, akkor most csak az elveszített elődöntőről beszélnénk. Tehát nekem az a tapasztalatom, hogy bármely világversenyen van egy kulcsmeccs, amikor a csapat nem aranyérmes, akkor csak az a téma, csak az az elemzés tárgya.

- Ugye rögtön, amikor az ötödik helyet elérték a fiúk, akkor Ön azt nyilatkozta, hogy később sem lesz túl késő ahhoz, hogy értékelje majd, hogy egyáltalán mi történt itt a londoni olimpián. Most egy ilyen átfogó értékelésre kérném fel Önt. Mi volt a baj? Mi volt a jó? Mi történt?

- Hát jó nem volt túl sok. Néhány olyan mérkőzésünk volt, ahol a csapat szépen játszott, vagy úgy küzdött, ahogy egy olimpián kell, de például a nyitómeccsen nem volt elég tűz a csapatban, aztán a második mérkőzésen már tényleg nagyon szívvel játszottak a játékosok, akkor figyelmetlenségek csúsztak be, és azért a két vereséggel kezdeni egy olimpiát, az rengeteg energiát kivett belőlünk. Tehát, hogy abból mi talpraálljunk, és eljussunk az utolsó csoportmeccshez, amelynek szintén volt tétje, mert nem volt mindegy a későbbi párosítás, énszerintem túl sokat kivett ebből az egyébként harminc feletti átlagéletkorú csapatból.

- De ezek után, a két vereség után, mindenki pont Sydneyt emlegette, hogy Sydney is ugyanígy indult, és aztán mégis sikerült elhozni az aranyat.

- Így van. Sydney annyiból volt eltérő a mostani olimpiával szemben, hogy ott becsúszott a csoportmeccsek közben kettő vereség, és azért azt tudtuk kezelni köztes győzelmekkel, illetőleg győzelemmel. Ez az egyik. A másik: az egy 24 éves csapat volt.

- Azt mondja, hogy fiatalabb csapattal kellett volna kimenni?

- Szerintem a legjobb csapattal kellett menni, és az én meggyőződésem szerinti csapat, az ez volt. Nyilvánvalóan az én felelősségem az, hogy a keretbe ki kerül be, az, hogy mi a felkészülés terve, hány mérkőzést játszunk, a keretből melyik csapatot jelölöm az olimpiára, ott hogy készítem fel őket meccsről meccsre. Ez mind az én felelősségem. Úgyhogy ezt most így utólag lehet elemezgetni, majd ez meg is fog történni, hogy mit lehetett volna másképp csinálni, de hát ugye harc után okos a katona. Előtte én ezt tartottam helyesnek, ugyanígy volt az előző három olimpiát megelőzően is.

- Ugye mi beszéltünk, mielőtt a csapat kiutazott volna az olimpiára, és azt mondta, hogy a tizenhármas keretből tízen olimpiai bajnokok, tizenhárom olimpiai bajnokkal fognak visszajönni. Tehát kétség nem fért hozzá, hogy úgy érzi, hogy a legjobb csapattal mennek ki, és úgy érzi, hogy az aranyat, amit mindenki elvár a vízilabda-válogatottól, el is fogják hozni Londonból.

- Az előbb azért nem azt mondtam, hogy ebben biztos voltam száz százalékig, de ez volt a célkitűzésünk. A játékosoké, a stábé is, az enyém is. Nyilvánvalóan magyar vízilabdacsapat ilyen játékosállománnyal nem tűzhet ki mást. Az más kérdés, hogy az előző három olimpiához képest jó néhány csapattal szemben az a tudáskülönbség már nincsen meg a javunkra. Hogyha voltak olyan nüanszok, amelyek nem voltak mellettünk – és nem csak erre az olimpiára gondolok, hanem a teljes négy évre –, ha végignézzük az összes világversenyt, az a momentum, amely döntött, nagyon-nagyon kevés volt. Hosszabbításos vereség, kétszer is egygólos – tehát most azokról a kulcsmeccsekről beszélek, amik miatt nem lett aranyérem –, ezeket a nüanszokat az erősebb csapat elbírja. Itt most egy-egy kapufához, egy-egy esetleges bírói hibához volt a mi végeredményünk függesztve. Nem voltunk annyival erősebbek a mezőnynél, vagy bizonyos csapatoknál, mint régebben.

- Mit tudott mondani a játékosoknak, miután kiderült, hogy nem jutottak be a legjobb négy közé, és az ötödik helyért játszhatnak is legjobb esetben?

- Igazából…

- Kérdezem ezt annak tükrében, hogy onnantól két nyertes meccs volt.

- Igazából, amikor olyan parádés játékkal az utolsó csoportmeccsen megvertük az amikat, akkor arra hívtam fel a figyelmét mindenkinek, hogy most nagyon fontos, hogy ne maradjon nagyon sokáig bennünk ez a győzelem, mert most jönnek a ki-ki meccsek. Ennek ellenére lehet, hogy egy picivel, egy pár százalékkal feleslegesen, túlzottan megnyugodott a csapat a magyar-olasz előtt az USA-meccs tapasztalata alapján, és menet közben kezdtünk - már olasz vezetésnél - úgy harcolni, olyan tűzzel játszani, ahogy talán rögtön a legelején kellett volna. Valahogy szerintem az lehetett a csapatban, hogy ott fog folytatódni az olasz meccs, ahol az USA-meccsnek vége lett. Amikor viszont az olasz meccsnek vége lett, és szembesült mindenki azzal a ténnyel, hogy nem fogunk tudni dobogóra állni, hát az egy borzasztó lelkiállapot volt. Nekem és a csapatnak. Nekem ráadásul ugye erősebbnek kellett legyek, mint nekik, mert bármennyire is nagyon sok családapa is van a csapatban, ebben az esetben ők a gyerekek és én vagyok az apa, és hát próbáltam a büszkeségükre apellálni, hogy most elemezni és okokat keresni, azt ráérünk majd vasárnapot követően. Addig semmi más dolgunk nincs, mint hogy ezt a két mérkőzést megnyerjük, mert ha már nem játszhatunk dobogóért, ezt a két meccset meg kell nyerjünk. Ráadásul rögtön egy olyan csapat jött, amelyik a négy csapat közül, amely az 5-8. közé került, ezt pozitív eredményként élte meg, ezek voltak az ausztrálok. Mert az USA, a spanyol meg a magyar csapat csalódott volt. Rögtön egy olyan csapattal kellett játszunk, amely boldog volt, hogy az 5-8. között játszott.

- Harapott...

- Nagyon harapott. Egyébként meg egy jó csapat, mert a Pekingben olimpiai bajnok csapat is csak egy góllal tudta megverni a csoportmérkőzésen az ausztrál válogatottat. Most is csak egy góllal sikerült, borzasztó csalódott állapotban. Itt a csapat elővette a szívét, tehát, meg kell hogy mondjam, ez nagyon pozitív reakció volt a játékosok részéről. Aztán a spamyol meccs már egy szép mérkőzés lett, már amennyire egy ötödik helyért zajló mérkőzés szép lehet, ott végig nagyszerűen játszott tulajdonképpen mindenki.

- Szép búcsú volt, szép mérkőzés volt, ezt én nézőként tudom mondani...

- Ilyenkor tíz percig az ember örül, utána újra előjön az a mérkőzés, amely miatt az ember nem játszik döntőt.

- Mit szól ahhoz, hogy ugye a játékosok közül ketten már biztosra mondták a visszavonulásukat, legalábbis a válogatott szinten, Kásás Tamás azt mondta, hogy ő vízilabdázni sem foog egyáltalán, míg Varga Tamás azt mondta, hogy ő a Debrecenben folytatja, de a válogatotttban nem kívánja tovább. 36 és 37 éves játékosokról van szó egyébként.

- Én úgy gondolom - nem beszéltem erről részletesen senkivel -, lehetett látni a játékosok reakcióin az utolsó napokban, hogy úgy készültek ezekre a mérkőzésekre jó néhányan, mint akik tudják, hogy ezzel a két mérkőzéssel fognak búcsúzni a válogatottól. Vagy azért, mert nem lesz már olyan egyéni vagy uram bocsá' családi döntés, amely szerint további nyarakat venne el valaki saját magától. Mert ezeknek a fiúknak tizenéves koruk óta, mióta serdülő-válogatottak, ifiválogatottak lettek, azóta nincs nyaruk. Gyakorlatilag végigdolgozták a huszonvalahány évet úgy, hogy a klubszezon után még hónapokon keresztül a válogatott rendelkezésére álltak. Hatalmas élményeket éltek ezért át cserében, de úgy gondolom, hogy van egy olyan pillanat, amikor ezt már nem lehet folytatni. Nehéz ezzel szembenézni, de én azt mondom, az a gyanúm, az az érzésem, hogy közel a feléhez lesz azoknak a játékosoknak a száma, akik a válogatottban már nem szerepelenek.

- Egy igen vagy egy nem válasz gyorsan a végére: ön folytatja tovább mint szövetségi kapitány?

- Hát, hogyha volt a kedves sportközvéleménynek türelme az előző olimpiák után novemberig, decemberig kivárni azt, hogy én mit szeretnék kezdeni a további időszakban, akkor bízom benne, hogy most is lesz valamennyi türelem.

- Akkor megtudjuk akkor, köszönöm szépen, hogy bejött hozzánk.

- Köszönöm én is.

(Lejegyezte: Di Giovanni Szandra)