A csapat ráhangolódott az olimpiai hullámhosszra, mindenkinek jót tett az USA elleni győzelem, amely várhatóan megalapozza a folytatást. Kemény Dénes szerint a meccseket Londonban a klasszisok teljesítménye dönti el. A körülményekkel semmi gond, a bíráskodáshoz alkalmazkodunk - vlv-interjú a szövetségi kapitánnyal.

- Hogy vagytok?

- A játékosokat magabiztosnak látom. Nyilván több szempontból is hasznos volt a hétfői győzelem, egyrészt adott egyfajta nyugalmat, jó hátteret, a másik pedig, hogy az egyéni teljesítmények szempontjából is szükség van "visszaigazolásra". Egy ilyen hosszú tornán természetesen hullámzik a teljesítmény, ha csak a csoportkört nézzük, az öt meccs alatt mindenkinek volt ilyen és olyan periódusa. Tehát a játékosok belső nyugalma miatt is kellett a visszaigazolás, márpedig tegnap igazából mindenki hozzátett fontos momentumokat a játékhoz. 


- Amikor a sorsolás után kiderült, hogy a szerbekkel és Montenegróval kezdünk, benne volt a pakliban, hogy rögtön lehet két vereségünk is. Én azt hiszem, talán neked sem az eredmény volt igazán meglepő, hanem a mutatott játék, nem?

- Én nem mondanám. Mind a kettő meglepett. Azt prognosztizálni, hogy az első két meccset megnyerjük, erős optimizmus lett volna. Mindenki úgy gondolta, hogy egy győzelem, egy iksz, vagy két iksz, vagy egy győzelem, egy vereség, ezekben a meccsekben benne van. De hát az olimpia hosszú, és ezekkel az eredményekkel még kaphatunk egy verhető ellenfelet a nyolc között. Nyilván azt is tudta mindenki, hogy a románok és az angolok inkább verhető ellenfelek, a legvégén, az USA-val fog eldőlni a végső csoportsorrend. Végül is ez történt. Most, hogyha elsők vagyunk, akkor lehet talán mondani, hogy könnyebb ellenfelünk lenne, de szerintem ezt sem lehet mondani, mert az ausztrálok zseniálisan játszottak peldaul tegnap. Tehát a nyolc között könnyű meccs nincsen. Igazából nem olyan nagy baj, utólag azt kell, hogy mondjam, hogy kaptuk ezt a két fülest, akár játékban, akár eredményben, mert hiszen mindenképpen pofon volt az első két meccs, így volt mit rendbe rakni, rákerültünk az olimpiai hullámhosszra. Én nem gondolom, hogy azóta a csapat megtanult vízilabdázni. Nyilván tudott az első meccs előtt is. Bizonyos dolgokra talán nem voltunk ráhangolódva. Nem azzal volt gond, hogy ne tudnánk, hogy kell védekezni, vagy hogy kell támadni, de valami hiányzott. Talán a felkészülési mérkőzések monoton ritmusa okozta, hiszen itt az olimpián foggal-körömmel, karddal, tőrrel kell küzdeni. Az ellenfelek is ezt teszik, mi pedig talán még csak a felkészülési meccsek spirituszával játszottunk. Nem rosszul egyébként, sőt, bizonyos fázisokban jól, mert azért nagyon sok gólt tudtunk lőni így is, de az a plusz, az hiányzott. A Montenegró-meccsen már érződött a változás, utána folyamatosan javult a helyzet, s az, hogy a románokat meg tudtuk verni tizenöt kapott góllal, már kifejezetten jelezte a felpörgést: ha nem oroszlánként küzd a csapat, akkor nincs ez a győzelem.

- Éreztél-e olyat, hogy a két vereség után egy kicsit elkezdenek leírni minket?

- Magyarország felől igen. Itt nem. A magyar sportközvélemény már csak ilyen. Amennyire istenítik a csapatot a tegnapi meccs után, az sem reális, mint ahogy az sem volt reális, amennyire temették az első két meccs után. 

- Azért valamit nyilván tenni kellett annak érdekében, hogy a csapat lelkileg visszakapaszkodjon. Voltak utalások beszélgetésekre…

- Így van, ezek mindig is voltak. Nagyon sok egyéni és csapatbeszélgetés zajlott, de hát ez normális dolog, ez van akkor is, amikor nyerjük a meccseket. Tehát Athénban és Pekingben is rengeteget beszélgettünk, hiszen minden mérkőzést követően jön egy újabb. Itt most nyilván abból a szempontból volt jelentősége, ami talán egyébként könnyebb is, hogy egy vereség után az ember nagyon motivált arra, hogy keresse a hibák okait, és azt megállapítva lépjünk közösen előre. Az előző olimpiákon ugyanezeken a beszélgetéseken azt kellett megtalálni, hogy mik azok az újabb apróságok, amiktől a csapat egy győzelem után lesz újra erős, tehát ugyanolyan. Mert a siker elkényelmesíthet, nagyon könnyen és nagyon gyorsan. Mondom, most semmi olyan különösebb dolog nem volt, ami ne lett volna máskor, csak itt két vereséget követték a beszélgetések.

- Okoz-e bármiféle problémát a regeneráció, hiszen viszonylag sok az idősebb játékos?

- Illeszteni kell a pihenőnapokon a munkát a csapat korátlagához, ez nyilvánvaló. Ezzel nincs is semmi probléma.


- Utaltál arra korábbi nyilatkozatodban, hogy az olimpia olyan torna, amelynek során nem a magatok választotta körülmények között kell élnetek, de természtesen alkalmazkodtok. Ez jelent-e most bármilyen problémát?

- Mindenkinek nehéz. Úgy értem, az ellenfeleknek is. Ez abszolút nem téma. Három olyan játékos van, aki ezeket a körülményeket nem ismerte és boldogan kezeli. Senkinek a szájából nem hallottam, hogy de kár, hogy nem a szokásos elegáns szállodában lakunk.

- A torna eddigi színvonalát hogy értékeled, van-e újdonság, ami meglepett téged szakmai szempontból?

- Nagyon jól felkészített csapatok szerepelnek a tornán. Különösebb meglepetések nincsenek, inkább az az érdekes, hogy a klasszisjátékosok harca jellemzi a mérkőzéseket. Minden meccsen mindkét oldalon vannak klasszisok és az ő párbajuk dönti el a meccs kimenetelét. Legyenek ezek kapusok vagy mezőnyjátékosok, legyen az egyik csapatban három-négy, a másikban kettő vagy akár öt. Még csak nem is a klasszisok száma dönt, hanem a pillanatnyi "akaratuk", hogy ki az, aki a játéktudását aznap produkálni tudja. Ezzel függ össze az is, hogy mióta a játékosaink a saját tudásukat hozzák, azóta nyerünk.

- Vagyis ez a tendencia számunkra nem kedvezőtlen, hiszen gyakorlatilag bármelyik játékosunk bármikor képes lehet klasszisteljesítményre.

- Így van, de azt a régi problémát sajnos most sem tudjuk megoldani, hogy az ellenfeleknél ne legyenek klasszisjátékosok. Ezt a dolgot egyébként napról napra újra kell termelni. Ahogy mondtam, minden meccs 0:0-ról indul, a klasszisoknak, a csapat húzóembereinek újra meg újra kell a tudásuk legjavát nyújtani és egyben megakadályozni, hogy az ellenfél legjobbjai a kepességeik szerint szerepeljenek. Mindig az a csapat nyer, amely ezt érvényesíteni tudja, mert a jól játszó klasszis ráadásul magával ragadja a játékostársait is.

- A bíráskodásról milyenek az első tapasztalatok?

- Vakvágány lenne ezzel foglalkozni. Egyetlenegy feladatunk van és ezt kell folyamatosan megoldjuk: másodpercről másodpercre alkalmazkodnunk kell ahhoz az ítélethez, amit a bíró hozott, nem pedig azzal foglalkozni, hogy az helyes vagy nem helyes. Az a csapat, amelyet megfog egy hibás bírói ítélet, dekoncentrálttá válik, nem a dolgát végzi. Egy csomó olyan epizód volt, ami vitatható, de a vízilabda ilyen. Vannak az úgynevezett "adatok", amelyekkel jellemezni szokták a bíráskodást, az emberelőnyök és a büntetők száma balra és jobbra. Ha ez nagyjából egyenlő, akkor a bírók széttárják a karjukat, hogy mit akartok, megkaptátok az esélyeket. Na most ez azért csalóka és ezt szakemberek látják igazán, hogy nagyon sok olyan szituáció történik, ami nincs benne a rendszeresen közölt meccs-statisztikában, és ugyanolyan, gólokat érő ítélet, mint a kiállítás vagy az ötméteres. Szóval a bíráskodással nem törődünk, megyünk tovább, de mivel sajnos nagyon szubjektív is lehet, az a dolgunk, hogy másodpercről másodpercre reagáljunk. És nem az arcunkkal a bíró felé, hanem a következő akciónál.

- Az olaszok jönnek, őket hol simán vertük, ugye a januári EB-n kétszer is, hol pedig nem bírtunk velük, például a Vodafone Kupán.

- Ez egy negyeddöntő. Teljesen mindegy, hogy kivel játszunk. Mivel az olaszokkal játszunk, belőlük kell felkészülnünk, de a lényeg az, hogy ez egy negyeddöntő. Ez pedig más műfaj, nem olyan, mint egy olasz-magyar. Ez egy olasz-magyar negyedöntő. És ez nagy különbség.

- Köszönöm a beszélgetést.

(Lejegyezte: Di Giovanni Szandra)