A kétszeres olimpiai bajnok Gergely István a máltai bajnokság egyik esélyesének kapusaként játssza végig a nyarat. Interjúnkban helyzetéről, jövőjéről faggattuk, s lehetőséget kínáltunk, hogy üzenjen egykori társainak, akik hamarosan Londonba indulnak.

- Kezdjük azzal, hogy hogy vagy?

- Jól vagyok, köszönöm szépen. Nem panaszkodhatok. Máltán vagyok, Sliemában, a körülmények teljesen optimálisak, nagyon jó, szép a hely. Mondjuk iszonyatosan meleg volt, de hát nyáron ez itt, azt mondják, hogy szokás. Nagyon szép a környék, a vízilabda is jobb, mint amire számítottam, ugye azt hittem, hogy azért el lehet majd "lébecolni", de hát nem. Ez most vagy abból fakad, hogy kapus vagyok, vagy abból, hogy nagyon-nagyon komolyan veszik ezt az évet. Idén százéves a klub, és szeretnének mindent megnyerni. Most eddig úgy sikerült, hogy háromból kettőt nyertünk, egyet veszítettünk, egy kupát, és már csak a bajnokság, van hátra, ami nem könnyű.

- Van még magyar a klubodban?

- Salamon Feri, de korábban már több magyar is játszott itt, Benedek Tibi, Varga Tamás, Tóth Marci. Nagyon szeretik itt a magyarokat, a magyar vízilabdát. Van a világban egy olyan tendencia, hogy vagy a szerbeket-horvátokat szeretik, vagy a magyar iskolát. Ez eléggé edzőfüggő, s a kettő élesen elkülönül egymástól, mert mind a három olyan erős vízilabdanemzet, hogy ahova egyszer beteszik a lábukat, és megszeretik őket, oda a többiek már nem nagyon tudnak odaférni. Na, most úgy gondolom a Sliema és a Neptunes is "magyarpárti", rengeteg magyar van, itt, ugye a riválisunknál Molnár Tamás, és hallottam, hogy jövőre oda is még egy nagyon jó magyar játékost szeretnének vinni. Élvezem ezt a bajnokságot.

- Ez azért egy nyári vakáció. Mi van, ha onnan visszajössz? Mi lesz veled? Hogy alakul a jövőd?

- Ezt már többször megkérdezték, igazából csak én nem kérdeztem még meg magamtól: mit fogok csinálni, hogyha visszamegyek. Vízilabdázni mindenképpen szeretnék, és két megoldást látok. Az egyik az, hogy jó lenne levezetni valamelyik klubnál, és nagyon örülnék neki, hogyha ez a Honvéd lehetne. Már több olyan információt is kaptam, hogy hova igazoltam le jövőre, mivel én nem tudok ezekről, valószínű, hogy ezek téves információk. A "sima" levezetés mellett a másik opció az, hogy egy eredménycentrikus évet tölteni egy jó csapatban, ahol erős a profizmus, csak a vízilabdával kell foglalkozni, semmi mással. De igazából, amire vágyok, az inkább már az lenne, hogy napi egy edzéssel szépen levezetni, és felépíteni, vagy építeni tovább a következő pályafutásomat.


- Mikor dől ez el?

- Hamarosan. Most már el kellene, hogy dőljön. Egy picit az is közrejátszik, hogy a Recco felbomlott, és nem úgy működnek a dolgok a világ vízilabdájában, mint ahogy eddig működtek. Ennek eredményeként hirtelen felszabadult rengeteg játékos. Ez érdekes szituációt teremt, lenyomja a piacon az árakat. Most sok szabad játékos keres csapatot, igaz, kapus kevesebb van. Bízom abban, hogy kapus is kell majd valamelyik csapathoz. A honvédnál is úgy néz ki, hogy alakul egy viszonylag elfogadható csapat. Még nem elég élesek a kontrasztok, de a társaság ereje várhatóan az lesz, ami eddig is volt, a jó légkör, a szimpatikus belső

csapategység. Jó lenne, hogyha meg tudnák teremteni a megfelelő feltételeket. Szóval vízilabdázni biztos, hogy fogok, mert szeretem, kérdés, hogy lesznek-e olyan feltételek, amelyek legalább a „félprofi” szintet lehetővé teszik. Ha nem, akkor is szeretnék tovább játszani, de abban az esetben majd én döntöm el, hogy heti hány edzéssel és melyik csapatban.

- Térjünk át egy következő területre, ez pedig a közéleti szerepvállalás. Indítottál egy blogot a vízilabdáról, meghívtak a Magyar Egyetemi, Főiskolai Sportszövetség Versenysport Bizottságába, gondolom, még a vízilabdával kapcsolatos kutatás sem ért teljesen véget, mi a helyzet a Phd-dal? Ezekről beszélj egy kicsit.

- Ezek szinte mind összefüggenek. Lényegében a közvélemény-kutatásnak is az a célja, hogy össze tudjam rakni a doktori munkámat, ami a vízilabdáról szól majd. Az egyik része a szabálymódosításokat, a másik pedig a sportág üzleti alapokra való helyezésének lehetőségét érinti, és a kutatás, az egész tevékenységem e köré épül, hogy össze tudjak rakni egy olyan információhalmazt, aminek alapján majd el lehet indulni. Ez a kiindulási pont a doktori disszertációm lenne. A másik pedig, hogy  36 éves leszek idén nyáron, el kell kezdenem azon is gondolkozni, hogy mit fogok csinálni ezek után. Most kell elkezdenem, nem akkor, amikor már nem lesz rá lehetőségem. Amíg a vízilabda mellett tudok maradni, addig, úgy érzem, hogy nagyobb esélyem van mindenre, sokkal könnyebben el fogom érni azokat a célokat – természetesen a megfelelő energia-befektetéssel –, amiket szeretnék, és ez pedig a sportközéletben való szereplés. Mindenképpen szeretnék részt venni Magyarországon a sportvezetésben és ez nem okvetlenül csak a vízilabdát érinti. E téren nem csak vízilabdában gondolkozom, megvannak a megfelelő tapasztalataim sportolóként, és próbálom hozzárakni azt a tudásbázist, amit az iskolákban lehet megszerezni.


- A búcsúd a válogatottságtól egy kicsit furcsa volt, még ma is vannak hullámai, most is hallani néha véleményeket, hogy neked ott lenne a helyed. Végeredményben a végső döntést, úgy tűnt, mintha te hoztad volna meg, amikor láttad, hogy nem számítanak rád. Leülepedett-e azóta minden, tudomásul vetted-e, megnyugodtál?

- A döntésemet hosszas gondolkodás után hoztam meg, mert igazából nem szerettem volna a két szék közé esni. Hiszek a döntésem helyességében, de ha hibás lenne, akkor is csak magamat okolhatnám érte. Minden élethelyzetnek megvannak a maga előnyei és hátrányai. Annak is, hogy most itt vagyok, Máltán. Ebből kiindulva, természetesen nem tudom azt mondani, hogy megnyugodtam. Pont ma gondolkoztam azon, hogy hamarosan indulnak a srácok, és ugye te is felraktál egy csomó képet arról, hogy utolsó edzések, meg ilyesmi... Mivel van tapasztalatom, tudom, hogy mit érezhetnek ilyenkor, ezért iszonyatosan sajnálom, hogy nem lehetek köztük. De nem is annyira a fizikai jelenlétet, hanem, hogy ezt a semmihez sem hasonlítható érzést nem tudom megint átélni velük. Bevallom tehát: önző módon irigy vagyok, hogy nekik milyen jó lehet most, hogy ott vannak, én pedig nem. Ugyanakkor teljes mértékben elfogadom ezt a helyzetet. Az emberben négyévente, az olimpia előtt valósággal a szerelemhez hasonló kémiai folyamatok indulnak el, amit azért más megélni innen a távolból. Ugyanakkor, ha rájuk gondolok, büszkeséggel tölt el, hogy ismét nagyon jó csapatunk van.


- Mennyire kísérted figyelemmel a csapat felkészülését, mi a véleményed a szereplésükről? Gondolom, meccseket nem nagyon láttál, de azért nyilván van véleményed.

- Természetesen figyelem a mérkőzéseket, az eredményeket, minden olyan információt, amit tudok, begyűjtök róluk. Hogy mi a véleményem a csapat teljesítményéről? Az, hogy az eddigiek nem sokat számítanak. Nyilván valamilyen jövőbe mutató dolgot talán ki lehetne belőlük elemezni, de túl messzire nem érdemes menni e téren. Amikor megtörtént a sorsolás, akkor első pillanatban az lehetett az ember véleménye, hogy vége, nagyon nehéz csoportba kerültünk. De ennek azért megvan a jó oldala is. Tehát, ha háromszor kikapunk és negyedikek vagyunk, még úgy is lehetünk aranyérmesek. Azért nem kell megijedni, abban biztos vagyok, hogy háromszor nem fogunk kikapni a csoportban. Annak ellenére, hogy kikaptunk az amerikaiaktól, ez nem azt jelenti, hogy ők jobbak nálunk. A szerbeket megvertünk, Montenegrótól, azt hiszem kétszer kikaptunk, ettől függetlenül éremesélyesek vagyunk és bár sokszor hallhatjuk, hogy örülhetünk, hogyha négybe jutunk, én ettől nem félek, hogy nem leszünk a legjobb négy között. Mindenki felpörög az olimpiára, mindenki kicsit másképp játszik, erősebb, gyorsabb - ugyanezt elmondhatjuk a magyar csapatról is. Te ott vagy a közvetlen közelükben, gondolom, hogy érzed azt a vibrációt, ami átjárja ezt a csapatot. Én korábban a szlovák válogatottban is játszottam, és hát azzal túl fényesen nem szerepeltünk, de ennek a légkörnek és elszántságnak, ami a magyar csapatot jellemzi, a közelébe se ért. Úgyhogy én azt gondolom, hogy nagyon jó csapat ez a magyar válogatott, maximálisan esélyük van az aranyra. Ettől függetlenül, hogyha mégsem lesz meg, én azt gondolom, hogy elkeseredni nem kell, mert ha az ember mindent megtett azért, hogy elérje a célját, akkor nem kell keseregnie. Természetesen szomorúnak szomorúak leszünk, hogyha esetleg így alakul, de én nagyon bízom benne, hogy a döntőben fogok tudni utoljára izgulni az olimpiai mérkőzések folyamán.

- Hogy fogod tudni nézni a meccseket?

- Az egyik csapatvezetőnknél, ahol minden magyar csatornát fogni lehet. Az összes magyar játékos ott lesz nála minden egyes mérkőzés alkalmával és együtt szurkolunk.

- Végül itt egy lehetőség, hogy üzenj azoknak, akik Londonba mennek, akikkel most nem vagy együtt, de azért sokat dolgoztatok, éltetek együtt, jóban-rosszban. Mit üzensz nekik?

- Semmit ne csináljanak másképp, mint az eddigi három olimpián! Mindent ugyanúgy! :) A jól kitaposott ösvényről nem szabad letérni, úgyhogy ha ez a módszer eddig bevált, amit csináltak, akkor folytassák ezt, és a végén, azt hiszem, hogy mindenki nagyon boldog lesz. Nagyon szeretném, hogyha olimpiai győztesként térnének vissza. Nem csak amiatt, hogy legyenek egyszeres, kétszeres, háromszoros vagy négyszeres olimpiai bajnokok, hanem azért is, mert ennek a sportágnak most nagyon nagy szüksége van Magyarországon arra, hogy a csapat olimpiai aranyérmes legyen. Nem akarok rájuk terhet rakni, mert hiszen úgyis tudják ők is, hogy nem csak magukért játszanak. Nagyon-nagyon sok sikert kívánok nekik, és tiszta szívemből szurkolok az egész csapatnak, hogy teljesíteni tudják a saját álmaikat - és a mi álmainkat!

- Köszönöm, Pista, szép, örömteli nyarat kívánok!

(Lejegyezte: Di Giovanni Szandra)