A SportKlub televízió vízilabdaközvetítéseinek kommentátora (nem is olyan régen még maga is sikeres pólós), a meccsek alatti megszólalásoknál bővebb lehetőséget kapott, hogy kifejtse álláspontját kedvenc sportága helyzetéről. Takács Márton kollégánknak a SportKlub internetes oldalán megjelent interjúját közöljük.

- Zoli, kérlek elevenítsük fel eredményekben gazdag játékospályafutásodat. 309 OB I-es meccsen pólóztál, Szegeden és a nagy Újpestben is megfordultál.
 

- Nem voltam egy nagy vándormadár, Szegeden és az Újpestben játszottam a legtöbbet, valamint a végén az Ybl-ben. Szegeden születtem és nőttem fel, ott lettem elsőosztályú játékos. Négy évet játszottam ott az OB I-ben, 1989-től 1993-ig tartott ez az időszak. ’93 augusztusában igazoltam Újpestre. Bár ez papíron csak négy esztendő, de igazából 21 év uszoda Szegeden. Ennek az a szépsége, hogy azóta is összetart az ottani baráti kör, odaköt a fiatalságom is. A szakmai csúcs nyilván a hat, Újpesten töltött évem, amiből gyakorlatilag négyet nemzetközi kupagyőzelemmel zártunk. 1994-ben BEK-et és Szuperkupát, 1997-ben és 1999-ben pedig LEN-kupát nyertünk. Mindegyiknek meg volt a maga varázsa. A BEK-nek és a Szuperkupának az, hogy valóra válhatott gyerekkori álmunk, amikor Csapók és Faragók akartunk lenni. A ’97-es LEN-kupa-sikernek pedig az, hogy előtte mentek el tőlünk a válogatottak, Benedek Tibi, Dala Tamás és Vincze Balázs. Gyakorlatilag a második vonal képviselte az Újpestet, feltörekvő tehetségekkel, például Kásás Tamással. Mondhatom, hogy általános meglepetésre nyertük meg akkor a LEN-kupát, a döntőben legyőzve azt a Ferencvárost, akit mindenki esélyesebbnek tartott. Fodor Rajmund, Balogh Gábor, Hesz Máté, Nagy Sándor, Péter Imre, Matajsz Márk, Kiss Gergő játszott akkor a Fradiban, Pelle Balázs volt a kapus. Gyakorlatilag az egész kupasorozatot úgy játszottuk le, hogy minket esélytelennek tituláltak. Ez volt a szép benne, sokan azt mondták, hogy már a csoportból sem jutunk tovább. Majd a nyolc között és az elődöntőben sem minket vártak győztesnek, a fináléban pedig pláne nem. A végén azért csak sikerült. A BEK-győztes és Szuperkupa-első Újpestben az ember egy volt a csapatból. De úgy, hogy nagyon pontosan le voltak osztva a szerepek. Mindenkinek csak egy szelet jutott a tortából. Tudtuk, hol a helyünk, mi a feladatunk, így voltunk eredményesek. Majd ki lehetett nőni ebből a szerepből egy felelősségteljesebb, több elvárással járó helyzetbe, és ebben is jól lehetett teljesíteni. Nekem ez az utóbbi korszak jelenti a szakmai csúcsot, bár ez furcsának tűnhet. A ’97-es LEN-kupa-sorozatban gólkirály voltam, arra a csapatra inkább mondhatom, hogy az enyém. A ’99-es gárda már formailag is az enyém volt, mert én voltam a csapatkapitány. Többek között Biros Peti, Kiss Gergő és Molnár Tamás erősített minket. Mindenki nagyon fontos volt benne. Az meg azért volt jó, mert más típusú győzelem volt. Ott játszottam szakmailag a legerősebb csapatban. Az már más kérdés, hogy kis türelemmel és nagyobb szerencsével az az UTE Európa legerősebb klubja lehetett volna évekig. Ahogy a Honvéddal meg is csinálták később. Csak éppen csökkent az egyesületek állami támogatása.

- Mondhatjuk, hogy akkor kezdődött az UTE hanyatlása? A lila-fehérek vízilabda-szakosztálya soha nem látott mélységekbe zuhant azóta.

- Pontosan így van. Az Újpest nem volt felkészülve erre, és azóta sem oldotta meg a helyzetet. Szétesett a csapat, ment mindenki, amerre látott, bár a LEN-kupát azért így is sikerült megnyerni. Akkor úgy döntöttem, hogy hazamegyek egy évre Szegedre, keretbe foglalni a pályafutásomat, bár szakmailag nem volt akkora kihívás. Olyan ember vagyok, hogy bizonyos tekintetben az ismétlés már nem vonzó számomra. Mindig kell valami újdonság, megmászok egy hegyet, nem akarom újra megcsinálni, inkább másikat keresek. Úgy gondoltam, hogy klubszinten megnyertem, amit lehetett, ott nincs fejlődési lehetőség. A válogatott objektíven, helyes értékítélettel nem lehetett cél. Gyakorlatilag akkor úgy láttam, hogy fejezzem be ott, ahol és akikkel elkezdtem. A Szegeddel elért Magyar Kupa-ezüst, bár nem mérhető az újpesti eredményekhez, mégis olyan kedves lett, mint az összes többi siker. Kerek és szép pályafutást tudhatok magam mögött, 28 évesen akkor úgy éreztem, hogy vége, abbahagyom. A munkahelyemen is mondták, hogy ideje maximálisan koncentrálnom.

- Már profi sportolóként is dolgoztál ezek szerint?

- Igen. 1995 februárjában kaptam meg a diplomámat, és március 1-jétől már munkába álltam. Nem kerestünk úgy az Újpestben, hogy megengedhettem volna magamnak, hogy ne kezdjek el azonnal dolgozni.

- Mivel foglalkoztál?

- Jogászként helyezkedtem el annál a cégnél, ahol a mai napig is vagyok. Egy akkor kezdődő vállalkozás teljesen kinőtte magát, ahol változatos feladatokat kapok. Négy, hat órában, majd teljes állásban dolgoztam. Bő egy év telt el vízilabda nélkül. Majd lementem nosztalgiából egy Újpest-Ybl meccsre a Margitszigetre, és megláttam, hogy kik játszanak az Ybl-ben. Régi barátok pólóztak ott, mint Müller Peti, Martinovits Gyuri, Cseh Sanyi. Ugyanolyan típusú emberek, mint én. Mondom, ha ők tudják csinálni, akkor én is, visszajött a kedvem. Nem volt jó otthon ülni, hiányzott a mozgás, bár elkezdtem futni, csináltam sok mindent. Például Balaton-átúszást meg Öböl-átúszást is nyertem. Utóbbi a hivatalos magyar bajnokság volt akkor a hosszútávúszásban. A szegedi 4X100-as váltóval úszóbajnokságot is nyertünk. Gyakorlatilag három különböző sportág magyar bajnoki aranyérmével büszkélkedhetem.

- Még az amerikai foci lehet hátra.

- Maximum a Gatorade-es ember tudnék lenni, aki nyomja a szájakba az energiaitalt. Triatlonban lehettem volna még sikeresebb. Nagyatádon is versenyeztünk, kétszer lettünk másodikak. Az úszóbajnokságról még annyit – mert az objektivitás megkívánja -, hogy kriminális időeredménnyel nyertünk. Viszont nem volt Magyarországon egy egyesületen belül négy olyan ember, aki gyorsan tudott úszni. Ezt ismertük fel, és összeálltunk Szegeden, két vízilabdás, két úszó. Egyszer edzettünk együtt, hogy legalább a váltást ne rontsuk el. 3:42-es idővel győztünk, abban az évben az orosz váltó 3:17-tel nyerte az Európa-bajnokságot. Tehát nem utcahosszal voltak ők jobbak, hanem abban a kerületben sem voltunk, ahová a nemzetközi élmezőny tartozott.

- Ezután jött az Ybl?

- Igen. A maga nemében teljesen új élmény volt. Előzetesen úgy nézett ki, hogy szerzett pont nélkül kiesünk és mi leszünk a pofozógép. Ehhez képest az őszi szezon végére hét pontunk volt és megvertük többek között az Egert, amely már akkor is rájátszásra esélyes csapat volt, döntetlent játszottunk Szentesen és Szegeden. Nagy élmény volt ebben részt venni. Viszont amikor elment tőlünk Tóth Frank és Cseh Sanyi, vége is lett a szakmai értékelhetőségnek. Az OB I/B pedig már más bajnokság. Ott is lehúztam még néhány évet, az utóbbi két szezonban már nem játszottam, gerincsérvem is volt. Azóta futok, félmaratonból van öt, maratonból egy. Molnár Tamás, gyerekkori jó barátom az athéni olimpia után lefutotta velem az utóbbit. Készültem rá három éve, ő körülbelül hármat futott előtte, hogy mégse törje a cipő a lábát. Most körülbelül ott tartok, hogy amit egy valamit magára adó sportember kitűzhet célként maga elé, hogy az adott sportágból a maximumot kihozza, az nekem sikerült. Természetesen minden magyar vízilabdázónak az olimpiai arany a maximum, de ez kevés embernek sikerülhet. Egy másodpercig nincs bennem semmi hiányérzet emiatt. Ilyen adottságokkal már az abban az időben sem lehetett labdába rúgni. Nem bánkódtam, hogy nem jutottam ki Sydneybe. Pedig valamilyen szinten mégis ott voltam. A 13 olimpiai bajnokból tizenegy játékostársam vagy barátom volt. Ha a folyamatos beszélgetésekkel, a barátságommal tudtam segíteni nekik bármiben, akkor az nekem öröm. Úgy szoktam mondani Molnár Papesznak, hogy háromszoros olimpiai bajnok szurkoló vagyok.

- Az Ybl-nél nem csak játékosként vállaltál, vállalsz szerepet.

- Lévai Balázs és Köllő Attila csinálják az Ybl-t évek, évtizedek óta. Jelenleg annyi a funkcióm, hogy én intézem a könyvelést, az évi közgyűléseket, meg az APEH-es tennivalókat, az adminisztrációs dolgokat. Mivel hétvégén vannak a meccsek, és a hétvégéket már nagyon becsülöm, mióta abbahagytam a vízilabdát, másra nincs időm ott. Mivel szegedi vagyok, sokat járok haza, bár Budapesten élek. Nincs még családom, így megvan az a szabadságom, hogy akár holnap felülhetek a repülőre, és utazhatok messzebbre is.

- A SportKlubhoz hogy kerültél?

- Évek óta sokat beszélünk több emberrel arról, hogyan lehetne a magyar sportot, a vízilabdát, és az ehhez kapcsolódó eseményeket, mint például a közvetítéseket jobbá tenni. Ez annak idején a Nemzeti Sportnál dolgozó Énekes Zolival és Szurmai Jánossal kezdődött, aztán Komlósi Gáborral folytatódott. Ők és Somogyi Dia is nagyon jó barátaim. Talán van szerepünk abban, hogy elterjedt itthon a két kommentátoros közvetítés a fociban. Az, hogy fölsoroljuk, hogy milyen játékosok érnek sorban a labdához, nem közvetítés. Próbáltunk szakértőket bevonni. Amerikában ki van találva, hogy egy emberhez egy sportág köthető. Ha meglátod Chris Bermant, eszedbe jut, hogy vasárnap délután öt óra van és amerikai futball jön. Ha Wayne Gretzkyt, tudod, hogy jégkorong következik, és hogy valószínűleg szombat van. Imádom Gundel Takács Gábort, de ha ránéztem, nem tudtam eldönteni, hogy épp ki fog nyitni egy táskát, beszélgetni fog egy öregasszonnyal, fel fog adni egy rejtvényt, vagy esetleg gólokat fog közvetíteni. A szintén szegedi Méhes Gábor szólt egyszer, hogy mi ketten próbáljuk meg a vízilabda-közvetítést. Volt egy nagyváradi felkészülési torna, ki akartuk próbálni. A sors fintora, hogy ő épp nem lett beosztva akkor. Stúdiós közvetítés volt itthonról. Gyakorlatilag az ezt követő évben kerültek a SportKlubhoz a közvetítési jogok, kétmeccses referenciával Hesz Mátén keresztül kerültem a csatornához. Illett elfogadnom az ajánlatot. A lehetőségeink végesek, bár ötleteink még vannak talonban. Az évek alatt kialakult módszerekből a párbeszédes jellegű közvetítés megmaradt. Próbáljuk elérni, hogy informálisak és egyben szórakoztatóak is legyünk.

- Az utóbbi másfél évtizedben mindig volt egy kiemelkedő csapat a magyar élvonalban, amely uralta a bajnokságot. A ti Újpestetek, aztán a BVSC, majd a Honvéd, amelynek a legutóbbi magyar BL-győzelmet köszönhetjük, végül pedig a Vasas volt az egyeduralkodó. Most többpólusú a bajnokság, de azért az Eger és a Vasas még mindig kiemelkedik a többi közül. Nemzetközi szinten viszont elvétve jeleskedtek a klubok, miközben a válogatottunk az utóbbi három olimpiát megnyerte, és mindig ott van a tűz közelében. Mi ennek a folyamatnak a lényege?

- A válogatottat mindig a klubcsapatoktól külön kell kezelni. A nemzeti csapat 1995 óta bizonyos értelemben egy teljesen külön álló egység. Egy baráti közösség, egy szakmai toptársaság, amelynek tagjai együtt a legjobbak. Nem úgy el kell elképzelni, hogy ha mondjuk 100 egységet ér a válogatott, és ha tizen tíz felé mennek, akkor mindenki tíz, hanem ott csak öt. Együtt viszont 100. Mivel az elit külföldön játszott – Benedek Tibor, Kásás Tamás, Kiss Gergely -, ezért a BVSC itthon egy olyan csapat volt, amely a magyar mezőnyből kiemelkedhetett, még ha kevés válogatott is pólózott náluk, viszont igazi CSAPAT volt. Gerendás Gyurinak közösségként működő társaság állt rendelkezésére. Nemzetközi szinten viszont azért nem rúghattak labdába, mert az azonos szinten lévő szerb, horvát és olasz csapatok szinte világválogatottakat működtettek. Utána jött a Honvéd, ahol megoldották, hogy összeszedjék azt a magot, ami képes arra, hogy itthon ne legyen ellenfele, illetve a Vasas az volt, de sokáig nem sikerült megtörni ezt a dominanciát. Nemzetközi szinten pedig két elbukott BL-döntő után a harmadikat sikerült megnyernie Kovács Istvánéknak. Utána gyakorlatilag folyamatosan az van, hogy azok, akik a sikereket hozták, megint elmentek külföldre, az itthon maradókat pedig nem sikerült olyan fiatalokkal vegyíteni, akik képesek lettek volna a korábbi szintet hozni. Nincs meglepetés, azokban a csapatokban, ahol koncentráltan a legjobbak játszanak, ilyen volt tavaly a Mladost és Dubrovnik, amelyek a horvát válogatott gerincét adják, a Kotor a montenegróiét, a Recco komplett világválogatottat alkot, a Barceloneta horvát, amerikai, ausztrál válogatottakkal állt fel, ezek mellett egy szétforgácsolt jellegű magyar válogatottból egy játszik itt, kettő ott, a többiek külföldön. Nem volt egy központosított mag, amelyre azt mondhattuk volna, hogy nekünk is van egy erőteljes csapatunk. Akkor lehetett volna, ha mondjuk a Vasast összenyomjuk az Egerrel, és akkor a két csapatból van egy.

- Ehhez képest az idei szezonban látsz változást?

- Ez idén sincs másként. Van három olyan csapatunk, amely a tizenhat közé bejut a BL-ben, de a továbbiakhoz már bravúr kell. Mert a többi csapat a fentiekben vázoltak szerint működik. A Vasasnál lehet látni, hogy most próbálják követni ezt a modellt. Kiss Gergő hazahozatala, valamint a két külföldi – akik közül az egyik világklasszis, a másik is nagyon jó légiós – szerződtetése, csak még egy szezon kell nekik, hogy összeszokjanak. Az Egernél más probléma van, ezt a közvetítések során is el szoktam mondani. Talán hagyni kéne őket jobban maguktól játszani. Amikor van négy olimpiai bajnokuk, akik közül kettő, Biros Péter és Hosnyánszky Norbert egyéniségek. Gerendás Gyuri azt mondta, hogy az egyéniességet ki kell irtani a csapatból, mert akkor tudnak jól játszani. Erre azt mondom, hogy azt igen, de az egyéniséget viszont nem. Nem az a megoldás, hogy az egyéniségeket lebutítom az átlagszintre, és sablont játszatok velük, hanem meg kell próbálni, hogy az egyéniségek rántsák magukkal a többieket. Az egymásra való olyan utaltság szükséges, hogy találjunk ki valamit mi, amivel meglepjük az edzőt. És akkor hátha azt mondja, hogy de jó! És ez nem jöhet ki úgy, ha mindig meg van mondva, hogy te csak ide passzolhatsz, te meg oda úszhatsz. Kapnak egy emberelőnyt, fejet lehajtva mindenki beúszik a helyére. Mi van, ha véletlenül valaki ellövi egyből? Legfeljebb gól. Nemrég beszélgettem erről Biros Petivel, együtt néztük az NFL Wild Card-meccseket. Mondom, csak bólogassál, nem kell mondani semmit. De úgy látom, hogy 13/1, meg 9/0, meg 8/1, meg 11/2, vagyis az utóbbi tétmeccseitek emberelőny kihasználása úgy is megy, ha háttal állva rácsavarod ballal mindegyiket. Akkor nem lenne az egyszerűbb, hogy ha nem megy, akkor bedobunk egy labdát az edzés vége előtt félórával, majd én, az edző kimegyek, és akkor csináljatok, amit akartok? Hátha kitalálnak valamit, amire az ellenfél nem tud felkészülni.

- Ez a mai magyar válogatottra mennyire érvényes?

- Azt is vallom, ha egy magyar csapat sablont játszik, akkor kikap. Sablonnal egyszer nyertünk, az athéni olimpia döntőjének negyedik negyedében, de az egy olyan kivétel, amelyik erősíti a szabályt. Ha egy magyar csapat nem tudja kizökkenteni szerb, horvát vagy montenegrói ellenfelét a sémákból, nem tudja elbizonytalanítani azzal, hogy nem olyan csinálunk, amire nem tudtak felkészülni, hanem olyat, amire nem is gondoltak, akkor nem lehet megverni őket. Azt kell elérni, hogy az ellenfél játékosai úgy bámuljanak egymásra és ki az edzőre, mint borjú az új kapura. Ha nincs ilyen momentum egy magyar csapat mérkőzésén, akkor nagyon nehéz nyerni. Mint a 2008-as pekingi döntőn, amikor Varga Dumi a szertárból lőtte be a fórt. Az amerikaiak ahhoz szoktak hozzá, hogy megmondják nekik, mit tehetnek és mit nem. Miután Dumi az alapvonalról értékesítette az emberelőnyt, az amerikaiak csak néztek, hogy ez nem ért, ugye? Ott volt megnyerve a finálé. Ha ezeket kiírtjuk a játékunkból, még lehet eredmény, de nem hiszem, hogy ez a jó út. Abban az Újpestben, amelyben játszottam, úgy mentünk edzésre meg meccsre is, hogy de jó, hogy lesz. Kitaláltunk olyan elemeket magunktól is, amikkel többek lehettünk, mint az ellenfél. Az improvizációk, az összekacsintások fontosak. Ha abba a helyzetbe belekényszerítettek volna minket, hogy csak az van, amit én mondok, meghalt volna az egész. Lehet, hogy ma már ez másképp van. Azt is aláírom, amit az egyik amerikai fociedző mondott. „Az őstehetségnek elég elmondani, mit csináljon, a jó játékossal meg is kell csináltatni”. Ez a kijelentés önmagát magyarázza, és igaznak tartom. Varga Duminak elég elmondani, mit tegyen, majd ő kitalálja a mikéntjét. Olyan ösztönös őstehetség, akinek nem szabad gátat szabni, csak bizonyos keretek között, amennyire a csapat érdekei megkívánják. De a mai magyar utánpótlás-játékosok, és a fiatal válogatottak többsége nem ilyen. Velük meg kell csináltatni. És ez egy fokkal talán rosszabb rajt, mintha csak azt mondhatnánk nekik, hogy erre gondolok, és majd csináld meg, ahogy tudod. Gépies, mesterséges ez a változat. Faragó Tamás szokta mondani, hogy a képességek ösztönszintre emelése nagyon fontos lépcsőfok. Szeretem ezt a megállapítást, mert sok minden benne van. Amíg a képességek csak kihasználva vannak, az nem egyenlő azzal, amikor ösztönszerűen működnek. Hasonló termetű barátaimmal szoktuk mondani egymásnak, hogy ha annak idején csak két hétre kaptuk volna kölcsön mondjuk Kásás Tomi vagy Kiss Gergő alkatát, azzal a szorgalommal, akarással, elszántsággal megtapasztalhattuk volna, mit érhettünk volna el, na az nagy boldogság lett volna. A válogatott most tele van kétméteres, hibátlan geometriájú, alkatú játékosokkal, akiken óriásit tudna dobni, ha a képességeik ösztönszintre fejlődnének. Ha az ösztöneiket bizonyos tekintetben az álmaik és elhatározásaik vezérelnék. Nem tudom, el tudnák-e mondani magukról, hogy egész életükben vízilabdázóknak készültek-e. Nem tudom, bennük van-e az a folyamat, hogy pályafutásuk során kiteljesedjenek egyéniségekké. Gyanítom, hogy annyira biztos nincsen, mint az 1975/76-os korosztályban.

- Hihetetlen szerencsés helyzetben volt az a generáció, és mi, akiket 15 éve elkápráztatnak. Két kezünkön alig tudjuk megszámolni a zseniket a Kásás-féle korosztályból, de az egykori fiatalokból lettek mára a jelenlegi csapat legidősebbjei. Ezek szerint néhány évre megfordulhat a tendencia, ahogy az előbb felvázoltad?

- Valami hasonló lehet. De hozzátartozik, hogy nem ők a hibásak, a világ változott meg. Nekünk, és az utánunk jövőknek egész egyszerűen nem volt más lehetőségünk, mint, hogy az uszodában éljük le a fiatalságunkat. Ha meg leültünk a tévé elé, az érdekes műsorok a sportközvetítések voltak. Olyan emberekkel voltunk körülvéve, akik példaképek lehettek, emberileg és szakmailag is. Ma már nehéz például ilyen egyéniségeket találni a médiában is. Viszont nem nehéz mesterkélten kikiáltott celebeket látni, akik azért híresek, mert el kell róluk magyarázni, hogy kicsodák. Ebből a szempontból nem feltétlenül kedvező a környezet nekik. A járható út az, hogy merjenek teremtő képzelettel játszani. Ne csak végrehajtani, hanem önmagukat megvalósítani. Találják meg, hogy mitől többek az átlagnál, mitől jobbak az adott pozícióban, mint a másik. 12 évesen mindig a jugoszláv televízió vízilabda-közvetítéseit néztem. A Partizant, a Mladostot, a Dubrovnikot, a jugoszláv válogatott meccseit követtem. Ratko Rudic, aki azóta is a világ egyik legjobb edzője, folyamatosan azt ordította a medence partjáról a jugoszláv válogatott meccsein, hogy diszciplína és anticipáció. Akkor még fogalmam nem volt, mit jelentenek ezek, de aztán rájöttem, hogy tulajdonképpen a két legfontosabb dolgot mondta. A fegyelmezettséget és a történések előrelátásának a képességét. Az egyik egy objektív dolog, mert fegyelmezettnek lenni az alap. A másik meg az a szükséges plusz, amivel első tudsz lenni. Nem csak azt tudni, hogy én mit akarok, hanem azt is tudni, hogy a másik mit akar. Ha ezt a kettőt megvalósítjuk, az olimpiai aranyat érhet, amennyiben olyan adottságú és tulajdonságú játékosok vannak a csapatban. Jelen pillanatban a mai magyar fiatal játékosoknál az adottság és a fegyelmezettség megvan, az anticipációt, az arra való képességet, a teremtő gondolat szerepét kell a legjobban fejleszteni.

Takács Márton (SportKlub.tv)