Amikor a hivatalos program véget ért a Syma Csarnokban, a főszereplőket a szó szoros értelmében megrohanták a rajongók. Óriási teljesítmény volt a hosszú utazástól alaposan elfáradt sportolók számára minden egyes kérésnek türelemmel eleget tenni.

Pontosan tizenöt percig tartott, amíg Benedek Tibort mintegy tíz méter távolságra "el tudtuk vinni", hogy videót készítsünk vele. Kemény Dénessel már nem is próbálkoztunk, talán körülötte volt folyamatosan a legnagyobb embergyűrű. A kapitánnyal kicsit később tudtunk pár szót váltani, mintegy megelőlegezve egy későbbi, hosszabb interjút.

- Milyen érzés volt bejönni ebbe a csarnokba?

 - Meglepődtem, hogy ilyen sokan vannak, mert egyrészt úgy tudtuk, hogy nem lesz rendezvény, másrészt a reggel hét órás időpontból kiindulva az ember reálisan azt gondolhatta, hogy kevesen lesznek. Ehhez képest többen voltak, mint Athén után.

- Le fognak még ülepedni a dolgok ez nyilvánvaló, de mégis, mondj valamit: mit érzel??

- Nyugalmat és megnyugvást, mert  ez az arany azért mégis három év olyan világversenyei után sikerült, amelyeken az ezüstöknek legalább a fele egy-egy momentum miatt nem lett arany. És hogyha az ember ennyire hozzászokik ahhoz, hogy nincs meg, akkor a következőnél bármennyire is közel kerül hozzá, valahogy tart attól, hogy megint közbejön valami. Ezért érzem én ezt a legnehezebbnek. Az előző két olimpiai aranyat a korábbi években megnyert aranyakból szereztük meg,  most meg ezüstökből, bronzokból. Ugyanakkor tény, hogy az olimpia egészét tekintve egyértelműen a magyar csapat volt a legjobb, ez már a döntő lejátszása előtt nyilvánvalóvá vált. Senki nem nyújtott olyan egyenletesen jó teljesítményt, látványos és eredményes vízilabdát, mint mi. Mindegyik csapat, amelyet aranyérem-esélyesként emlegettünk, beleszaladt vereségekbe, ahogyan én ezt előre vártam, és ezek "rossz meccseken" elszenvedett vereségek voltak, tehát nem nagy meccsen, balszerencsés körülmények között elszenvedett vereségek. Érdekes, hogy az a várakozásom is bejött, hogy lesz néhány csapat, amelyik fantasztikusan teljesít és odakerül, de aranyérmes nem lesz, mert minden aranyérem-esélyest nem fog tudni megelőzni. Ilyennek gondoltam például Ausztráliát vagy az USA-t vagy a német, esetleg az olasz csapatot. Esetleg bejöhetnek éremre, de nem aranyra. És ebből lett az egyik az ezüstérmes. Nyilván nem nehéz jósolni, ha az ember benne van, de végül is én ezeket vártam, ezeket mondtam egy-két hónappal ezelőtt és így történt.



 - Ott a helyszínen, a döntő után milyen respektet éreztél a külföldiek részéről?

- Ők is tudták, hogy ez sporttörténelem. A szerb válogatott minden játékosa egyenként gratulált nekünk. Nem csak ott, ahol mindenki látta, az eredményhirdetésnél, a kamerák előtt, hanem már korábban, amikor a kulisszák mögött  várakoztunk. Hozzám is külön odajöttek, pedig játékos és edző között nem szokott ilyen közvetlen kontaktus lenni. Vujasinovics gratulált először, átölelt, és akkor az összes játékos egyenként felállt, odajött és gratulált. Én úgy gondolom, hogy ez nagy sportemberi gesztus volt, átérezték azt a pillanatot, amit mi átélünk.

- Sokszor néztétek ti is az ő örömüket…

- Azért ők többször a miénket. De mi is mindig gratuláltunk sportszerűen, ha kellett. Egyébként a szerbek egyik legnagyobb játékosa, Szavics azt mondta Kásásnak, hogy "Legendák lettetek..." És ez így is van...

- A legfontosabb kérdést most nem szeretném feltenni, tudom, már nyilatkoztad, hogy négy hónapod van eldönteni...

- Gyárfás Tamásnak a Nap-keltében holnap reggel adásba kerülő beszélgetésben is azt mondtam: azért kár most ezen lovagolni, mert ebben a pillanatban mindenképpen azt mondanám, hogy nem. Annyira elfáradtam és annyira soknak éreztem ezt a stresszt. Ezért mondom, hogy később akarom eldönteni, mert nem akarok a pillanatnyi benyomások, érzések alapján határozni. Ez pont olyan, mint amikor Szombathelyen a csapatot ki akartam hirdetni, mégsem tettem, mert összezavartak a friss benyomások és arra gondoltam, ha alszom egy napot rá, akkor jobb döntést fogok hozni. 

- Jó pihenést, várjuk a hosszabb beszélgetést!