A malagai eredményt nemcsak elfogadhatónak, hanem biztatónak is tartja a kapitány. Szerinte a megszerzett bronznál az EB-arany sem lenne jobb ajánlólevél Pekingre. A kapusposzton végrehajtott változtatást egynapos videóelemzés előzte meg, s a végső döntés nem egy-egy bekapott gólon múlt. A csapat lassan elkezdi a taktikai elemek begyakorlását, de a "titkos fegyverek" a legvégére maradnak - mint négy éve, Athénban...

- Ilyen EB-re számítottál?

- Megmondom őszintén, nehéz EB-re számítottam, és nehéz is volt. A legnagyobb nehézség az volt, hogy 10 nap alatt 8 meccset kellett játszani, amiből öt lett nehéz, de lehetett volna hat vagy hét is, mert könnyű mérkőzésnek egyedül Szlovákia tűnt előzetesen, sem a görögök, sem a németek ellen nem lehet úgy bemenni, hogy az ember csak elevickél. Láttuk például a szerb-román mérkőzést, aminek a végeredménye is meglepő, de a játék is az volt. A csapatunk átlagéletkora, a sérülékenység és még néhány dolog miatt számunkra nem volt kedvező, hogy ilyen sok mérkőzést kellett mindössze két pihenőnappal játszani. Mindehhez képest az eredmény szerintem elfogadható, és még biztató is. Nyilvánvaló, hogy sokan vannak, akik nem így gondolják, de én éltem ezzel a csapattal az előző öt és fél hétben, az EB előtt, én láttam, hogy mennyit tudnak dolgozni, s hogy ez a munka mennyiben volt pozitív és negatív hatással a teljesítményünkre, ennélfogva a várható eredményre.

A legerősebb csapatok - amelynek most egyértelműen a három délszláv és a magyar csapat tűnik, - hatalmas meccseket játszottak egymás között, mindenhol egy gól volt, talán egyszer volt kétgólos különbségű végeredmény. Ebben a versengésben mi közepes teljesítményt nyújtottunk, kétszer győztünk, kétszer kikaptunk, az egyik alkalommal döntetlen után, hosszabbításban. Mindegyik meccs szoros volt, a játék alapján mindegyik meccsen voltak olyan időszakok, amikor úgy tűnt, hogy meg tudjuk nyerni, talán legkevésbé Montenegró ellen, ahol volt egy időszak, hogy vezettünk, de a vége felé meg már ők vezettek. Azt kell mondjam, hogy volt szerencsénk, amikor nyertünk, például a bronzmeccsen, de hogyha a torna egészét nézzük, akkor sokszor nem volt szerencsénk, a vereségeknél pedig egyértelműen nem volt, mert egy-egy olyan nüanszon múlott (kapott gólról beszélek), ami elkerülhető lett volna. Mind a két vesztes mérkőzésen meccs közben voltak olyan időszakok, amikor viszont megnyerhettük volna.

Egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy egy EB-arany most jobb ajánlólevél lenne az olimpiára, mint ez az EB bronz. És ha abból indulunk ki, hogy az elmúlt három évben a szerbektől mindig kikaptunk, s mondjuk valamelyik vereséget ki kellene választani, hogy melyik a legbiztatóbb egy olimpia előtt, akkor ezt választanám - és ez volt most. Ebből a szempontból ez az Európa-bajnokság – ahogyan azt korábban is mondtam - elfogadható és biztató. Ha valaki ezzel nem ért egyet, az az ő dolga.

- Az EB előtt nem örültél annak, hogy lényegében már olimpiai csapatot kellett hirdetni. Ott a meccseken érezni lehetett-e a játékosokon, hogy van bennük felszabadultság, hiszen már nem elsősorban a helyükért harcoltak?

- Azért száz százalékosan még az EB-n is kevés játékos lehetett biztos abban, hogy ez a csapat az olimpiai csapat is. De nyilvánvaló, hogy azok a játékosok, akik esetleg úgy gondolták, hogy kockán forog még a helyük, minden egyes jó mérkőzés után egyre nagyobb magabiztossággal és egyre jobban játszottak, úgyhogy szépen lassan a csapat lenyugodott. Teljesen nem tudott megnyugodni, mert nagyon jól tudták, hogy én még átgondolhatom ezt az egészet. Nem lett annyival jobb, mintha csak az EB lett volna a fő verseny a kijelölés után, de azért jobb lett, és igazán jó most lesz, hogy már megvan az olimpiai csapat. Remélem, hogy ez most az Unicum Kupán látszódni fog, mert én az edzőmeccseken még nem látom egyértelműen a gyümölcsét.

- Egyetlen kérdés erejéig szeretnék visszatérni a keretben történt változásra. A játékosoktól tudom, az a bizonyos mondat úgy hangzott el a tornateremben, hogy „Egy változás van a csapatban…” És amikor ezt így kimondtad, akkor megfagyott a levegő a teremben, mindenki szinte kővé dermedt. A kérdésem: ha nincs a németektől kapott félpályás gól és az az ejtésgól, akkor ki most a második számú kapus?

- Ez egyáltalán nem egy-egy gólon múlott. Ahhoz, hogy ezt a kérdést eldöntsem, egy egész napot végigvideóztam, megnéztem mindkét kapust (Nagy Viktort és Gergely Istvánt, a szerk.) 4-5 mérkőzésen végig, nyilván pörgetve a videót, azokat a részeket, ahol védekezésben voltunk, nem csak azt, hogy véd vagy gólt kap, egyáltalán, hogy hogyan mozog, ezek után döntöttem. Más játékosokat is leellenőriztem még, hogy esetleg hasznos lenne-e a csapat számára, ha változtatnék. Máshol nem láttam okát változtatásnak, itt láttam, ezért mondtam azt a fiúknak, hogy egy helyen van változás.

- Hazajöttetek, elkezdtétek itthon a közvetlen felkészülést az olimpiára, ma már kétkapuzás volt, méghozzá elég kemény. Látsz-e fejlődést, van-e egy utad, amit be akarsz járni még az elkövetkező két hétben?

- Ebben a néhány napban minimálisan ugyan, de már hozzányúltunk egy-két dologhoz a taktika terén. Azért nem akarok többet, mert lesz még idő, a jövő héten is lesz három edzésnap, aztán kint Pekingben is fogunk gyakorolni. Úgy gondolom, hogy minél később veszünk elő egy-egy meglepő húzást, annál jobb. Így is lesz mit gyakorolni az Unicum Kupán is, például emberhátrányban elég sok gólt kaptunk úgy, hogy már éppen kiegészültünk. A bekapott emberhátrány-góloknak talán a felét vagy negyven százalékát olyankor kaptuk, amikor már egálban voltunk. Ezen próbáltunk most javítani, de hogy ez a néhány gyakorlás fog-e már látszódni vagy nem… Én nagyon bízom benne, hogy fog, nem baj, ha tudják az ellenfelek, hogy jobban rendeződünk, amikor egál van. De az nem lenne jó, ha tudnának az ellenfelek egy-egy olyan ötletet bizonyos játékfázisokban, ami meglepő, mint ahogy meglepő volt Athénban a döntőben egy emberfór-figuránk. Azt ott kint gyakoroltuk be az elődöntő és a döntő között - attól függetlenül, hogy nekem előzőleg már megvolt a fejemben. Az is kockázat ilyenkor, hogyha az ember nem csinálja elég sokszor, mert nehéz helyzetben - miután a mozdulatsor nincs készségszinten - általában nem szokott sikerülni. Akkor szerencsénk volt, mert sikerült, kettőt is belőttünk abból a felállásból. Ilyen jellegű dolgokon még gondolkozom, de semmiképpen nem akartam már az Unicum Kupán gyakorolni, és erre megvan az okom.

- Köszönöm szépen a beszélgetést, találkozunk még a kiutazás előtt.