Több magyar vonatkozása is van annak az interjúnak, amely az angol nyelvű LEN Magazine most megjelent számába készült a sportág egyik legnagyobb alakjával, Manuel Estiarte-vel. Az egykori világsztár azon kesereg, hogy kedvenc sportja nem az általa kívánt irányba fejlődik. A magyarokat kivételnek tartja, mint fogalmaz, őket nem az ellenfél lefogása, hanem még mindig a játék izgatja, amit részben Kemény Dénes érdemének tart.

Hosszú idő után tavaly, a belgrádi Európa-bajnokságon láttuk viszont először egy nagy vízilabda-tornán Manuel Estiartét. A sportág élő legendája, aki a világon egyedüliként mondhatja el magáról, hogy hat olimpián szerepelt játékosként, nem volt túlzottan boldog attól, amit a kontinensviadalon látott. Az olimpiai és világbajnok ott volt Melbourne-ben is, és mi tagadás, ezúttal sem volt elragadtatva. Úgy véli, a győzelmi kényszer megöli a játékot.

- A visszavonulásomat követően szinte teljesen szakítottam a vízilabdával, nem igazán jártam mérkőzésekre, egyszerűen elég volt, fárasztott, nem érdekelt többé - kezdi Manuel Estiarte, akit magas rangú sportdiplomataként is aposztrofálhatnánk, hiszen jelenleg a Nemzetközi Olimpiai Bizottság tagja. - Aztán tavaly úgy döntöttem, elmegyek a belgrádi Európa-bajnokságra. Mit ne mondjak, meglepődtem.

- Mennyire?

- Nagyon. Amit láttam, nagyon nem tetszett. Pesszimistává tett. Sajnos, azt kell mondanom, a helyzet katasztrofális.

- Amennyiben?

- Szinte semmi izgalmas nem történt. Semmi. Sehol egy tetszetős akció, kizárólag birkózás folyt a vízben, az volt a cél, hogyan lehet a másikba belekapaszkodni. Sehol egy szép lövés, csak az emberelőnyös helyzetek kialakítása volt a cél. Hát ezért kerültem pesszimista hangulatba.

- Most a világbajnokságon változott valami?

- Nem sok. Szinte minden ugyanaz, egyedül a magyar és a spanyol csapat mutatott valamit. Ők sem brillíroztak, de rajtuk legalább látszott, hogy játszani akarják a vízilabdát. Nem véletlen, hogy az általuk vívott elődöntő volt jóformán az egyetlen mérkőzés, amelyet végig élveztem. A többit alig. Náluk nem az volt a lényeg, hogy megragadjam a másikat, hogy visszahúzzam a mellettem lévőt. Kevéske pozitívum, de legalább pozitívum. Viszont mindenki más rossz felfogásban vízilabdázott. Lassítani a játékot, kontrollálni a labdát, pozícióharcra kényszeríteni a másikat, semmi cselezés, semmi intuíció.

- Ennyire rossz a helyzet?

- Tudja, mi a szörnyű? Hogy itt van Kásás Tamás, a magyarok egyik legjobbja. A szívemből beszélek, amikor azt mondom, hogy neki tényleg van tehetsége ehhez a sporthoz. De ebben a játékfelfogásban egyszerűen nem tud érvényesülni. Sírok, amikor látom, Tommy mennyire szenved - ám a tehetsége nem jöhet elő. Lehetetlen helyzet, hogy olyan zsenik, mint ő, Perez, Molina vagy Vujasinovic képtelenek villogni egy mérkőzésen, mert erre a mostani játék nem alkalmas.

- Az előbb azt mondta, hogy lelassult a vízilabda. Holott a 2005 őszén bevezetett új szabályok épp azt akarták elősegíteni, hogy gyorsuljon fel a játék.

- Az a probléma, hogy lehet itt akármilyen szabályt hozni, attól túl sok minden nem fog változni. Akár a régi szabályok, akár az újak szerint játsszák a vízilabdát, az edzők, a FINA vízilabda-bizottság felfogása számít. Az edzők győzelmi kényszer alatt vannak, és úgy gondolják, a siker érdekében lassítani kell a játékot, nem szabad kockázatot vállalni, semmi ösztönös játék, fő a védekezés, szinte csak az számít, támadásban pedig a pozíciójátékra kell törekedni, emberelőnyt kiharcolni és azt belőni. Nincs lefordulás, nincs váratlan lövés, nincs semmi trükk. Ne hibázz, majd hibázik az ellenfél, próbáljuk meg azt kihasználni.

- Egyetért azzal, hogy utoljára Sydneyben lehetett igazán élvezni a vízilabdát?

- Úgy gondolja?

- Kívülállóként legalábbis.

- Akkor elmondom önnek, hogy én már akkor sem élveztem igazán. A pályafutásom vége felé érkeztek meg a sikerek, amikor olimpiát nyertünk Atlantában és világbajnokságot Perth-ben. De akkor már én sem játszottam igazán a vízilabdát. Már nem volt semmi csel, semmi különleges fortély. Csak a statikus pozíciójáték, jól szervezett védekezés, az ellenfél hibáinak megkontrázása. Akkor kezdték mondani rám, hogy igen, végre, Estiarte megérett, intelligens játékos lett, aki tudja, hogyan lehet győzni.

- A gyerekeit vízilabdázónak adja?

- Nem hiszem. Amikor lemegyek otthon Pescarában az uszodába, azt látom, hogy az ottani fiatalok is össze vannak zavarodva. Nem értik, mi történik a vízben. Én nem akarok kritizálni senkit, sem az edzőket, sem a FINA-bizottság tagjait, ez csupán a magánvéleményem. De azt kell mondanom, hogy az igazán jó vízilabdát a hatvanas évek első felében játszották, amikor egy Markovits, egy Gyarmati megmutathatta, mi mindent tud a vízben. Amikor még úsztak egymás mellett, és keveset törődtek a másikkal. Emlékszem életem első nagy tornájára, az 1977-es Európa-bajnokságra. Igen, Jonköppingben még a játék dominált. Faragó, Gerendás, Magistris, a jugoszlávok - még játszani akart mindenki. A magyarokon látszik még ma is, hogy még mindig a játék érdekli őket elsősorban, a labda a legfontosabb számukra, nem az ellenfél lefogása, visszaráncigálása. Mozgalmasak, kombinatívak, kockáztatnak, így akarnak nyerni. Ez az edzőjük, Kemény Dénes érdeme is.

- Mennyire látja sötéten a vízilabda olimpiai jövőjét?

- Szerencsére, vannak kiváló úszók, akik az egész „vizes” sportágat viszik. A vízilabda egyébként is egy fontos rész a FINA égisze alatt, tehát nem hiszem, hogy veszélyben volna. Azt azonban látni kell: valamennyi sportág arra törekszik, hogy minél élvezhetőbb legyen a nézők számára. Imádom a kosárlabdát, a kézilabdát, mert gyors, látványos, egy lüktető mérkőzésen könnyen tűzbe jönnek a nézők. A vízilabdában nincs meg ez a tendencia, és egyelőre igen nehezen terjed emiatt a világon.

- Ez nem üthet vissza?

- NOB-tagként úgy érzem, nincs probléma és nem is lesz. A sportágnak azonban az az érdeke, hogy legyen változás, gyorsuljon fel a játék, legyen izgalmas, akciódús.

Csurka Gergely