A legutóbbi hat olimpiából ötöt vagy a Ratko Rudic vagy a Kemény Dénes által irányított csapat nyert meg. Melbourne-ben ez a két edzőóriás nézett farkasszemet egymással, Horvátország és Magyarország élén. Nemcsak a nagy összecsapásról kérdezte őket a LEN Magazine, hanem magáról a sportágról: a vízilabda jelenéről és jövőjéről. Ìme a párhuzamos interjú Ratko Rudiccsal és Kemény Dénessel.

Az elmúlt világbajnokságokon, vagy Világkupa-versenyeken sem az Egyesült Államok, sem Ausztrália, Kuba vagy Kanada nem jutott be a legjobb nyolc közé. Az Ön meglátása szerint ez mennyire lesz hátrányos a nemzetközi vízilabda jövője szempontjából?

Ratko Rudic, szövetségi kapitány, Horvátország:

- Nem gondolom, hogy ez ártott volna a vízilabda-sportnak, mert számos Európán kívüli országnak megvan a lehetősége a fejlődésre. Az említett országok közül tudom, hogy az Egyesült Államok a legjobb. Amikor a szövetségi kapitányuk voltam, elindítottam egy projektet, ami a 2008-as olimpiát célozta meg. A távozásommal együtt sajnálatosan ez a projekt is abbamaradt, ami azt jelenti, hogy az USA nem tud profitálni abból, amit elértünk. A projekt megszakítása azért sajnálatos, mert sokkal több figyelmet szentelt volna mind az elsőszámú csapatnak, mind pedig a junior játékosoknak annak érdekében, hogy sokkal jobb teljesítményt nyújtsanak a világversenyeken. A kanadaiak fejlődtek, amit a románok elleni jó játékuk is mutat, és ha több nemzetközi mérkőzést játszanak, az esélyeik tovább fognak nőni. Az ausztrál válogatott nagy része európai klubokban játszik. Egyénileg jó játékosok, de fejlődniük kell a taktika és tapasztalatszerzés területén. A közeljövőben, talán már jövőre Pekingben is, Ausztrália meglephet minket, mert lehet, hogy Európa kevesebb csapattal tud részt venni az olimpiai játékokon, ez pedig a nem-európai csapatok esélyeit fogja növelni.

Kemény Dénes, szövetségi kapitány, Magyarország:

- Jobb lenne, ha a legjobb nyolc csapat között lennének nem európai együttesek is. Azonban nem csak egy nemzeti csapat eredményei jelentenek indikátort. A vízilabdázás helyzetének értékelésekor egyéb tényezőket is figyelembe kell venni. Az Egyesült Államokban, Ausztráliában, Kubában és Kanadában nagyon sok középiskolás, főiskolai és egyetemi hallgató játszik vízilabdát nap mint nap.

Az aranyérem felé tartó úton a horvátok a legnagyobb ellenfeleikkel játszottak: Szerbiával és Magyarországgal. Az Ön meglátása szerint mit csináltak jobban a horvátok, hogy le tudták győzni a két aranyérem-esélyest?

R.R.: Hihetetlenül szervezetten készültünk a világbajnokságra és a csapatunkban szerencsésen keverednek a fiatal és az érett játékosok. Az idősebb játékosok szintén nagyon motiváltak voltak, a fiatalok pedig számos nemzetközi mérkőzésen szerezetek tapasztalatot 2006-ban. Melbourne a kemény munka eredménye, a végig keményen dolgozó csapat sikere. A világbajnokság alatt minden játékos nagyon fegyelmezetten hajtotta végre a taktikai elképzeléseinket. A fiúk pszichésen is felkészültek, magabiztosak és stressztől mentesek voltak. Minden poszton jó játékosokra számíthattam, jó védőink, lövőink, úszóink és centerjátékosaink vannak. A kapusunk hibátlanul védett. Minden játékosunk maximális teljesítményt nyújtott.

K.D.: Horvátország nagyon jól játszott az elödöntőben. Volt olyan játékrész, amikor 8:3-ra vezetett, és minden játékosuk csúcsteljesítményt nyújtott. A döntőben kihasználták a magyarok hibáit, a kapusuk pedig kiválóan védett.

Horvátország meglepő sikere mellett szenzációs teljesítményként értékelhetjük azt, hogy Spanyolország Magyarországot és Szerbiát is hosszabbításra kényszerítette, és hogy Szerbiát büntetőkkel megverve bronzérmes lett. Önök szerint mely csapatoknak van reális esélye az olimpiai aranyérem megszerzésére?

R.R.: A spanyolok nagyon jelentős fejlődést értek el. Rengeteg mérkőzést játszottak tavaly és mindegyikből profitáltak. A fiatal és idősebb játékosok keveredése is optimális, és hatékonyan alkalmazkodtak az új szabályokhoz. A védekezésük erős és gyors ellentámadásokat tudnak indítani. Összegezve: a játékuk nagyon dinamikus. Pekingben a spanyoloknak, a szerbeknek, a magyaroknak és nekünk lehet esélyünk az aranyéremre. Talán ez a négy csapat jár jóval a többiek előtt, de hiba lenne megfeledkezni az olaszokról, akiknél szintén kimagasló játékosok vannak, és a világ legkeményebb liga bajnokságaiban képezik magukat folyamatosan. És végül, de nem utolsó sorban, még nem láttuk Montenegrót. Úgy gondolom, kijutnak az olimpiára, ahol akár nagy meglepetést is szerezhetnek.

K.D.: Ahogy én most látom, reálisan négy vagy öt csapat törekedhet az olimpiai aranyéremre. De könnyen felborulhat az ilyen számítgatás, hiszen például Melbourne-ben, az egyenes kiesés szakaszban a végül aranyérmet szerzett csapat éppen hogy csak egy góllal verte meg a végén tizedik helyen végzett gárdát.

Melbourne volt az első olyan világbajnokság, amelyen a másfél éve bevezetett szabályokat alkalmazták. Az új szabályok jót tettek a vízilabdának? Vonzóbbá vált a sportág a nézők számára? Emelkedett a játék nívója? Most, hogy az új szabályok a helyükre kerültek, a csapatok közötti technikai különbségek sokkal szembeötlőbbek vagy kevésbé láthatóak, mint a múltban?

R.R.: A szabályok összeségükben jót tettek a vízilabdának. Többet jár a labda a kezeken, több az ellentámadás és több lövésből lesz gól – mindezektől lesznek élvezetesebbek a mérkőzések. Azonban az olimpia után esetleg érdemes lenne felülvizsgálni a szabályokat és némi finomítást végrehajtani rajtuk. Szerintem az öt méterről kapura lőhető szabaddobásnál túl rövid a távolság, hat méter jobb lenne. Egy ilyen változtatástól a játék sokkal kiegyensúlyozottabb lenne és megoldódna egy másik probléma is: jelen pillanatban a fizikai erőnlét túlságosan nagy szerepet játszik. Egyébként, ami a csapatok közötti különbséget illeti, bármilyen szabály is legyen érvényben, mindenkinek alaposan fel kell készülnie a nagy versenyekre, mert a mérkőzések nagyon intenzívek. A jobb csapat továbbra is jobb csapat marad – tekintet nélkül a játék szabályaira.

K.D.: Hála az új szabályoknak, több lehetőség van az improvizációra. A mérkőzések végeredménye kevésbé megjósolható. Előnyük van azoknak a játékosoknak, akik gyorsabban reagálnak az új helyzetekre. Sokkal hangsúlyosabbá vált a fizikai felkészültség. Ha egy mérkőzés sokáig gólmentes, kevés játékos tudja fenntartani a megfelelő ritmust. A nézők szemszögéből: az esetenként kaotikus játék sokkal érdekesebb, mint a múltban játszott statikus, amelynél az akciók főleg a góllövő területre korlátozódtak.

A sportág történetében olyan játékosok szerepelnek, mint Gyarmati, Sandic, de Magistris és Estiarte. A jelenlegi vízilabdázásban az egyformán tehetséges játékosokból álló csapatok vagy még mindig az egyedülálló, egyéni teljesítményeket nyújtók számíthatnak jobb eredményre?

R.R.: Az elmúlt húsz évben a hangsúly a csapatjáték felé tolódott el. Csak erős csapatszellemű együttesek értek el előkelő eredményeket. A jó taktika és az összehangolt játék az, ami dominál. Semmi kétség, hogy van néhány kimagasló játékos, aki a többiek előtt jár, de nekik is a csapat egészének kell alárendelniük tehetségüket. Olyan játékosok, mint Vujasinovics vagy Kásás, a világ legjobbjai között vannak, de még nekik is alá kell rendelniük játékukat a csapat, mint egész érdekének.

K.D.: Jó néhány évtizede már az együttműködő játékosok számítanak. Az igaz, hogy minden jó csapatnak szüksége van legalább néhány kimagasló tehetségű játékosra, ők az úgymond ’sztárok’, a szó legjobb értelmében.