A közelmúltban rengeteg sportkönyvvel - köztük vízilabdás munkákkal - bűvült az Arcanum Digitális Tudománytár állománya. Friss tartalom például Görgényi István 1985-ben megjelent könyve. Ebből idézünk egy részletet, jelezve, hogy az Arcanum Adatbázis Kiadó a mai "Black Friday" napon kedvezményes előfizetést kínál.

Görgényi István: Itt a piros, hol a piros (részlet)

Az Arcanum Adatbázis Kiadó előfizetésért cserébe immár több mint 31 millió oldalnyi tartalmat kínál, magyar újságok, folyóiratok, könyvek teljes, képernyőnkön megtekinthetővé tett változatát, több száz évre (!!) viszamenőleg. Ez a hihetetlenül érdekes archívum bővült most rengeteg könyv teljes tartalmával, köztük 116 ezer oldalnyi sportkönyvvel. Az Arcanum a november 27-i Black Friday-en kedvezményes előfizetést kínál.

1957-ben kezdtem úszni a Bp. Honvédban, Tumpek György edzőnél, aki a melbourne-i olimpián bronzérmes lett a 200 m-es pillangóúszásban. Ekkor még aktív versenyző volt, tele humorral, kedvességgel és fanatizmussal. Nem a tudatos edzők fajtájából származott, inkább az ösztöneire hallgatott. A Sárosi-„istállóba” tartozott, és lendülete, sportolói nimbusza, egyéniségének varázsa magával ragadta tanítványait.

Naponta kétszer jártunk edzésre, akkor még a Margitszigetre. A hajnali edzést minden alkalommal „változás” vagy fogócska követte a meleg vizű kismedencében vagy a műugróban. Tumpek is velünk együtt játszott. Sokszor birkóztunk, erős volt és kegyetlen, az utolsó pillanatig, egész a halálfélelemig a víz alatt tartotta az embert, mégis kitüntetésnek számított, ha kiválasztotta valamelyikünket. Szinte minden hétvégi versenyre sok néző járt az uszodába, így nem voltak puszta formalitások a ceremóniák, volt szurkolás és ünneplés is.

1961-ben kezdtem vízilabdázni, és két év múlva már bekerültem a felnőtt csapat keretébe. Karácsony István volt akkor a Honvéd elnöke, aki gyakran megnézte a mérkőzéseket, és közvetlen viszonyt alakított ki az idősebb játékosokkal. A szakosztály vezetője — (csupa nagybetűvel kellene írnom a nevét), — Csáki József volt; katonatiszt, nem függetlenített sportvezető, de szinte minden nap lejött az uszodába. Csupaszív embernek ismertük és jó sportvezetőnek, aki gyermekeiként szeretett bennünket, igazi partnere volt edzőnknek, Brandy Jenőnek. (Ide kívánkozik Szalai Iván neve is, aki a hetvenes-nyolcvanas évek vízilabda sikercsapatának, a Vasasnak az alapjait lerakta.) Az uszodában sok hasonló ember élt abban az időben, mégsem övezte őket valami túlhajtott, „rendkívüli” tisztelet, vagy alázat. Gyakran ígértek könnyelműen, és nehezen mondtak nemet, és mi persze fújtunk rájuk, ha ígéreteiket csak lassan, vagy egyáltalán nem sikerült beváltaniuk. Lehet, hogy könnyelműen adtak, „nem sáfárkodtak jól a közös vagyonnal”, de szerettek bennünket, törődtek velünk és odafigyeltek ránk. Úgy voltunk velük, mint a szüléinkkel: időnként vitatkoztunk, elégedetlenkedtünk, talán támadtuk is őket, de tudtuk, hogy szükségünk van rájuk, és őket is szoros szálak fűzték hozzánk.

A hatvanas évek vége felé elbürokratizálódott a sportvezetés, dilettáns vezetőket ültettek a fejükre. A rideg, bürokratikus háló, amit az új emberek körénk vontak, leszűkítette az ő mozgásterüket is, elvette vállalkozó kedvüket, elriasztotta őket. Elcsendesedtek, néhányan szívinfarktust kaptak, mások visszahúzódtak, lassan eltűntek az uszodából. Dr. Kusztos András, a Vasas szakosztályvezető-mindenese az „utolsó mohikánok” egyike. Csendben, minden reklám nélkül áll Rusorán mögött 1973 óta. Hihetetlen nyugalma, következetessége — és hűsége — nélkül nem tudom, mire ment volna Rusorán. ö is, mint annak idején Csáki, gyermekeiként szereti a Vasas játékosait. Jellemző az ő története is: 1982 végén egy mérkőzésen elveszítette a fejét és odamondott valami „csomagolatlant” a zsűrinek. (Egyébként ritkán szól, ő az, aki Rusorán indulatait csitítani szokta.) Büntetésként fél évre kitiltották az uszodából. Olyanok, akiket a fegyelmi tárgyalásokon kívül sosem látni az uszodában, vagy csak a szövetségi íróasztalok aktái mögül érintkeznek a Kusztoshoz hasonlókkal.
A szövetség vagy a legfelső sportvezetés nem sokat tett azért, hogy érzelmileg a sportágunkhoz kössön bennünket. Komoly anyagi támogatást kaptunk, szinte mindent ahhoz, hogy megfelelő körülmények között készülhessünk (ez kiváltképp igaz a válogatott játékosokra); szinte mindent, ami pénzért megvásárolható. Nem emlékszem azonban sok olyan gesztusra, ami szeretetet, ne adj Isten, meghatódottságot, mély hálát váltott volna ki belőlünk. Az elért nemzetközi sikerek után, kellőképpen személytelenül, kis kék, enyhén gyűrött borítékban takarékkönyvet nyújtottak át nekünk.

1970-ben az EB után volt az esküvőm. Előtte el kellett mennem a paphoz; bemutatkoztam, ő felismert, hamiskásan rám mosolygott, és mint azokban a napokban annyian — megkérdezte, mennyit kaptunk az EB-ezüstéremért. Most elmesélem, amit akkor a papnak nem mondtam el. 

Az MTS akkori elnöke a hivatal székházában fogadott bennünket vízilabdázókat, az úszókat és a műugrókat, edzőinkkel, vezetőinkkel együtt. Néhány perces késéssel érkezett, kis kerek, barna szemei enyhén vöröses fényben csillogtak. Ahogy megállt az ajtó közelében, udvartartásával körülvéve, ránk mosolygott és kis, kockás papírlapot húzott elő a zsebéből. Néha ránk pillantva, el-elakadva, enyhén szótagolva olvasni kezdett: Sok szeretettel üdvözlöm a bar-ce-lona-i Európa-bajnokságon sikeresen szerepelt úszó- és ví-zilabda-válogatott tagjait, Gyar-mati Andreát, Har-gitay Andrást.. .” és így mondta végig a néhány nevet, amelyet két héten keresztül unalomig ismételt a sajtó, a rádió, a televízió. Ezután átadta a kis borítékokat a takarékkönyvvel (az összeg meg sem közelítette azt, amit a közvélemény még ma is gondol: az EB ezüstért 16 000, három évvel később a világbajnoki aranyéremért 18 000 Ft-ot kaptunk fejenként, a kezdő csapat tagjai, a többiek ennél kevesebbet). 

1975-ben végre elutazhattunk a válogatottal Kanadába és az Egyesült Államokba, ahová már évek óta hívtak bennünket (a kanadai és az amerikai válogatott ugyanis rendszeresen edzőtáborozott Magyarországon, részt vett a nemzetközi tornáinkon). Az út során különböző magyar közösségek vendégei is voltunk, március 15-én például egy Torontó melletti kis, magyarlakta falué, Brandtfordé. A falu újonnan épült 50 méteres fedett uszodájának avató mérkőzését játszottuk a kanadai válogatottal. (Külön élmény volt a mérkőzés előtti néhány ünnepélyes pillanat: a közönség áhítatos arccal énekelte végig a kanadai, majd a magyar himnuszt!) A mérkőzés után vacsorát adtak tiszteletünkre a falu egyik kultúrtermében. A termet magyar nemzeti színekbe díszítették. A vacsora, mint egy falusi lakodalom, nagy vájdlingokban felszolgált csirkelevessel kezdődött, és alig akart vége szakadni a különböző fogásoknak. Nem volt semmi túllihegése a magyarságnak, újra közösen énekelték a kanadai majd velünk együtt a magyar himnuszt, egy magyar népviseletbe öltözött kislány magyarul szavalt, végül meleg hangú, egyszerű beszéd kíséretében, a brandtfordi magyarság nevében megköszönték, hogy világbajnokok lettünk. A csapat kapott egy hatalmas, márvány alapon álló szobrot, rajta a magyar nyelvű köszönő felirat, és egyenként minden játékos a szobor kicsinyített mását. Meleg hangú, személyes beszélgetések részesei voltunk, és egyáltalán nem hiányzott semmiféle boríték. A szobrot mindnyájan őrizzük, hasonlót itthon sose kaptunk. 

Szigorúan saját emlékeimről beszélek. 1969- től 1975-ig játszottam a válogatottban. Ezalatt nyertünk egy olimpiai ezüstérmet, VB-aranyat, -ezüstöt, EB-aranyat, -ezüstöt, és számos különböző rangú nemzetközi tornát. Félreértés ne essék, megkaptuk az érmeket, a pénzjutalmat, az adható kitüntetéseket is. Egy nagy, díszes, csak nekünk szóló fogadásra is emlékszem. 1974-ben, az akkor még különlegesség számba menő Duna Intercontinentalban fogadást és vacsorát rendeztek a tiszteletünkre. Néhány sportvezető, neves újságírók, tévé- és rádióriporterek voltak jelen. Mindnyájan értékes emléktárgyakat kaptunk, ki-ki érdemeinek megfelelően; kis ezüstlapocskán, a nevünk is szerepel rajta. A dolog egyetlen szépséghibája az volt, hogy az estét Gyarmati Dezső alapötlete nyomán a csapat, de főleg Gyarmati és Kárpáti szervezte, hogy a VB- és EB-győzelem után potenciális támogatókat szerezzünk a sportágnak. A rendezés költségeihez fejenként 500 forinttal járultunk hozzá (természetesen ez nem lett volna elegendő a költségek fedezésére, nyilván Gyarmati és Kárpáti komoly mecénások támogatását szerezték meg).

A fogadások hideg, hivatalos légkörét csak ritkán törte meg személyes gesztus. Olyanok voltak, mint magukkal a sportvezetőkkel meglevő kapcsolataink: felületesek, hivatalosak, személytelenek. Ez az OTSH vezetői esetében még érthető is (igaz, nem mindig volt így), hiszen a legtöbb sportág a hatáskörükbe tartozik (bár a vízilabdázáshoz hasonlóan eredményes nem sok akad). De például az úszószövetség akkori elnökét csak a nemzetközi tornák megnyitó- és záróbeszédei alkalmával, valamint az év végi banketteken láttuk. Szívóson, aki kimagaslott közülünk és a hosszú hajú Faragón kívül senkit sem ismert meg. Az ő elődje pedig mindössze italszeretete révén került a sportág mítoszaiba. (Páder János és dr. Csanádi Árpád, az OTSH elnökhelyettesei kivételek voltak ebből a szempontból; ha személyesen ritkán találkoztunk is velük, meglehetősen jól informáltak voltak a válogatott csapattal kapcsolatban.) 

Vajon mi magyarázza az élsport és a közönség, a sportolók és a vezetők eltávolodását? Részben erre a kérdésre keresem a választ könyvemben.