Immár több mint másfél éve, hogy Görgényi István drámai hangulatú Reggeli Start-beszélgetésben világította meg a maga szemszögélből a vízilabdasport legnagyobb problémáit.

Nem sokkal később, a Benedek-csapat barcelonai győzelme után, a Barcelona kulisszatitkai című könyv Benedek-interjújából derült ki, hogy milyen komoly szerepe volt az új szövetségi kapitány elképzeléseinek kialakításában és megvalósításában.

"Itt kell, hogy elmondjam, van egy ember, akivel rengeteget beszélgettem végig, nagyon sok mindent kaptam tőle az elmúlt nyolc hónapban, ő Görgényi István. Vele folyamatosan tartom a kapcsolatot, szakmai kérdésekben és a csapatépítésben is nagyon sokat segít nekem a tapasztalatával." (Benedek Tibor szövetségi kapitány)

- Szeretnék a közepébe vágni. Mióta nem vagy részese a magyar vízilabdaéletnek?

- 1990-ben mentem el, akkor az Újpest vezetőedzője voltam és Liga alelnöke. Azóta semmilyen funkcióm nincs a magyar vízilabdában. 

- Akkor külföldre mentél. De gondolom, annak, hogy nem tértél vissza a sportághoz, amikor hazajöttél, nyilván van valami oka. Mi történt? Egyáltalán, mi volt az oka annak, hogy elmentél?

- Egy szövetségikapitány-választás, amelyen egyértelműen nekem kellett volna befutnom és Konrád Jani megelőzött egy vagy két szavazattal. Nem mesélem el a részleteket, de egy nagyon rosszízű történetről van szó. Utána ráadásul elkezdték miattam a csapatomat, az Újpestet is büntetni a játékvezetők. Na, akkor eléggé megkeseredtem és elmentem. Éppen megnyíltak a határok, nem kellett disszidálni. 


Hortoványi István felvétele

- Ha erőszakoskodom egy kicsit, akkor megtudhatunk többet vagy inkább ne bolygassuk ezt a történetet...?

- Azt hiszem, hogy nincs értelme. Ami a lényeg: akkoriban az Újpestnél teljesen új úton indultunk el a vízilabdában, azóta erről sok szakember nyilatkozott, legutóbb Kiss Gergő könyvében köszönt ez vissza, jólesően olvastam. Szóval teljesen új módszerekkel kezdtünk el dolgozni az Újpestben, ahol 1984-ben lettem edző. Például minden héten háromszor tornaterembe mentünk. A mozgásos játék híve voltam és a sportágra jellemző mozgásokat a fejlődés érdekében elkezdtem elemeire bontani, ezeket az elemeket egyenként vizsgálni és ennek alapján edzéseket tartani. Az akkori, teljesen fiatal csapattal olyan stílusú játékot kezdtünk játszani, amire a többiek nem tudtak válaszolni, egyszerűen "szétmozogtunk" minden csapatot. 1986-ban úgy nyertünk bajnokságot, hogy egyetlen válogatott játszott nálunk. Akkor a jobbak elmentek külföldre, jött egy következő generáció, majd 89-ben ismét döntőbe kerültünk, s úgy lettünk másodikok, hogy a mindent eldöntő mérkőzésen négy négyméterest adtak az ellenfelünknek, a Vasasnak.

Kumulálódott bennem a keserűség, miközben sok szakmai elismerés is ért ebben az időben, például Benedek Tibi jött 89-ben Vargával (Varga Zsolttal a későbbi sydney-i olimpiai bajnokkal - a szerk.), Vincze már korábban ott volt. Jó játékot játszottunk, pedig ebben az időben elég siralmas volt a vízilabda helyzete. Amikor kezdtem, mélypont volt, a régebbi sztárok nem edzettek rendesen, az újak ezt látták, és ők sem erőltették meg magukat.

Aztán, amikor megnyertük a bajnokságot, nagyon nagy sokk ért bennünket - lemosott minket a Moszkvai Dinamo. Így is harmadikok lettünk a BEK-ben, de akkor rájöttem, hogy ez így nem folytatható. Persze igazából addig is tudtam, de az akkor nagy pszichológiai sokk volt, átélni, hogy egy jól játszó csapattal ilyen simán kikaptunk az oroszoktól. És akkor..., hát egyre fejlesztettük a munkát. 

Ratko Rudicssal, aki 89-ben lemondott az akkor még jugoszláv válogatott szövetségi kapitányi posztjáról, nagyon jóban voltunk, szerveztem négy edzőtábort, kimentünk kétszer Belgrádba és ők is kétszer jöttek ide. A játékosaim akkor szembesültek azzal, hogy hogyan edzenek a jugoszlávok - fényévekkel voltak előttünk. Úgyhogy annak, hogy a szerb vízilabda még mindig a mumus nekünk, a gyökerei ott vannak, ők már akkor hihetetlen tudományossággal dolgoztak. 

És akkor én elkezdtem ezt bevezetni az Újpestben, Kovács Pista folytatta, ő volt az asszisztens edzőm az utolsó évben, aztán Horkai is folytatta - akkoriban indult meg fölfelé a magyar vízilabda. Dénesnek így már azért könnyebb dolga volt.

Közben bejött Dubecz József, akiről érdemtelenül kevés szó esik mostanában, pedig ő hozta be a sporttudományt a vízilabdába. Ilyen azelőtt nem létezett, nagyon fontos építőköve volt ez az újítás a legutóbbi három olimpiai aranyéremnek.

- Tehát találkozott egy nagy, tehetséges generáció a tudományos felkészülés meghonosodásával?

- Főleg, hogy az a bizonyos korosztály már juniorként részt vett Dubecz erősítő programjában.
 
- Miért tartod ezt az elemet ennyire hangsúlyosnak?

- Azért, mert fizikailag maradtunk el az oroszoktól is és a jugoszlávoktól is. Mind a két országban nagyon alapos tudományos munka folyt, én ismertem az oroszokét is. És Dubecz Jóska ezt hozta be, honosította meg nálunk. El kell ismerni, nem könnyű ember, nehéz a természete, én ennek tulajdonítom, hogy kitörölték a sportág történelméből, de nélküle nem jutott volna ide a magyar vízilabda. Mert amit ő bevezetett, az nemcsak az állóképesség fejlődését eredményezte, a fizikai erő gyarapodását, hanem azt is, hogy lövésben utolértük a szerbeket vagy majdnem utolértük.

Visszatérve az Újpesthez, a gyors fejlődésünk miatt bizonyos emberekben agressziót keltettünk, nekem pedig elég nagy volt szám, így utólag, visszaemlékezve túl nagy. De ennek is van magyarázata. Ezt a gyors játékot ugyanis a többiek nem tudták máshogy megállítani, mint verekedéssel. A bírók sokszor szemet hunytak e felett, s a játékosaim - egyik sem volt akkor még nagynevű vízilabdázó - ezt nehezen viselték, meg persze én is. Volt, hogy kiütötték Benét, ott történt a bíró orra előtt és "nem volt semmi". És miután dolgoztam újságoknak akkoriban, írtam a történtekről egy újságcikket, mire a következő meccsen nem kaptunk kiállítást az egész meccsen - nem mondom meg, hogy ki volt a bíró. Meccs után azt mondta: "Ezt írd meg b..g!"

A játékosaim pedig szóltak, hogy most már állítsam le magam, hagyjam abba az írogatást, mert rajtuk verik le...

- Azóta nem írsz...?

- Írok, mondjuk a vízilabdáról valóban nem.... Nem fogod elhinni, 94-ben az Élet ÉS Irodalmat én tudósítottam a Cannes-i Filmfesztiválról. Mert akkor ott voltam Nizzában, s közben dolgozgattam újságoknak, akkreditáltak a fesztiválra, nekem is jó volt, mert nem kellett fizetni, hogy ott lehessek a programokon.



- Most is írsz egyébként?

- Írok. Szociálpszichológiával foglalkozom, csoportdinamikával, mióta abbahagytam a vízilabdát. Már előtte is írtam, meg előadtam ezen a területen, kifejlesztettem egy csoportéletmodellt, az a neve, hogy Hunting Territory, vadászterület. Ez a nagy teljesítményű csapatok működéséről szól, vállalatokat is beleértve. Hogyan viselkednek, miként lehet ezeket a szervezeteket jól, hatékonyan irányítani. Az elmélet tapasztalatból van levezetve, nem filozófiai, pszichológiai könyvekből. Én ezt használtam edzőként mind a három csapatomnál, s mind a hárommal 18 hónap alatt sikerült bajnokságot nyernem. Előtte nem voltak bajnokok.

- Ez a három csapat...

- Az Újpest, a Cacel Nice, a nizzai férfi csapat, amellyel három bajnokságot és két kupát nyertünk, ja, és az Újpesttel és a Nizzával is bejutottunk a final fourba a BEK-ben. Aztán az ausztrál női válogatottal 2000-ben, Ausztráliában olimpiát nyertünk. Közben Ausztráliában csináltam egy KSI-szerű programot, Melbourne-ben. Arra mentem ki eredetileg, utána lettem csak szövetségi kapitány. 

- Tehát a Hunting Territory egy üzleti vállalkozás, vállalati tanácsadásra?

- Igen. Az egyik gyökere, hogy játékosként húsz évig átéltem, milyen egy nagy teljesítményű csapatban játszani, utána 20 évig edző voltam, de közben 12 évig dolgoztam a szociálpszichiátriában, mint csoport- és családterapeuta, így mondjuk a vadászterület-rendszer tudományos háttere a szociálpszichológia. 



- Játékosból átmenni edzőnek, ez mekkora újdonság, sokk?

- Ez érdekes, mert amikor abbahagytam a játékot, 36 éves voltam és másfél évig le sem mentem az uszodába, eszembe se jutott, hogy edzősködjek.

- Miért? Megcsömörlöttél?

- Nem. A szociálpszichiátrián dolgoztam és nagyon jól éreztem magam. Lehet, hogy elég is volt..., én nem vettem részt a vízilabdavilágon belüli "belső helyezkedésekben". Aztán megkeresett az Újpest, nem is akartam kötélnek állni, mert vízilabda nélkül is teljes volt az életem, de annyira hívtak, meg a játékosokon annyira látszott, hogy szeretnék, ha elvállalnám... Nem volt sokk, öröm volt, szerettem csinálni. Érdekes volt, magával ragadott szinte azonnal. Mindig azt a hangulatot akartam megteremteni, amiben nekem szerencsém volt részt venni. Mert ugyanolyan fantasztikus válogatottunk volt az én időmben, mint amilyen az utánunk jött válogatott volt, ha nem is nyertünk három aranyat. Kettőt nyerhettünk volna, szerintem az benne volt a csapatban. De a hangulat fantasztikus volt. Ugyanúgy együtt nőttünk fel, Sárosi, Szívós, Kásás, Steinmetz, Molnár, mint ahogy ezek a gyerekek együtt nőttek föl és ugyanolyan szeretet is volt abban a csapatban.

A Vasasnál is nagyon jól éreztem magam, egy darabig csapatkapitány is voltam ott és azt a hangulatot szerettem volna megteremteni edzőként a csapatomban. Ez sikerült is, ami nagyon sok örömöt adott. Sokat visszakaptam tehát. Másfelől az edzői munka azért másfajta szerepet jelent. Azt szoktam mondani, hogy amikor az ember játszik, akkor maga körül mindent úgy lát, mint hogyha nagyítóval lassított felvételt nézne, annyira részletekbe menően érzékeli a dolgokat. Edzőként nem így van. Edzőként olyan, mintha egy zenekart vezetne. Érzékeli, hogy ha valaki hamisan játszik vagy éppen nagyon jól, de inkább egy egészet lát, egy kicsit olyan ez, mint a rész és egész, és ez nagyon nagy érzés. Ráadásul edzőként az ember szervező is, nincs olyan sikeres edző, aki ne végezne ilyen munkát, aki ne törődne a csapat mindenfajta dolgával az utazásokkal, a tervezéssel, azzal, hogy kivel dolgozzon együtt, miként tudna segíteni a játékosoknak, hogy ők csak a vízilabdázásra koncentráljanak. Ez sok örömöt adó munka és nagyon jó játékosaim is voltak, jó volt velük dolgozni.

- Mekkora volt a kontraszt a külföldi és a hazai élet, munka, megbecsültség között? 

- Franciaországban tanultam meg, hogyan alkalmazkodjak egy másfajta kultúrához. Akkor ott félamatőr vagy teljesen amatőr körülmények jellemezték a csapat körüli viszonyokat, míg ott voltam, a Cacel átalakult félprofi csapattá, de az a fajta vízilabda-megszállottság, ami itthon jellemző, hiányzott. Szó sem volt a nálunk jellemző versenyről, hogy valaki bekerüljön a csapatba, ezeket a körülményeket mind meg kellett teremteni. A játékosok eleinte sokszor félórás késéssel szállingóztak be az edzésekre, nem volt fegyelem. Úgy kellett mindezt megváltoztatnom, hogy amikor kiérkeztem, egy kukkot sem beszéltem franciául, közben tanultam meg a nyelvet. De hát ennek nagyon nagy varázsa is volt, mindig vágytam arra, hogy megismerjek egy külföldi kultúrát, úgy, hogy benne élek. Szóval ez nem teher volt, hanem inkább öröm. A pszichiátriai tapasztalataim rengeteget segítettek, mert tudtam, hogy hogyan kell bánni az emberekkel. Nagyon hamar jó csapatunk lett, két orosszal jutottunk el a BL final fourba, tehát ez valóban francia csapat volt. Aztán hirtelen halálban kaptunk ki az akkori legjobb csapattól, a Splittől Zágrábban úgy, hogy mi ejtettünk egy gólt, amit a játékvezető nem adott meg, s amíg ünnepeltek az enyémek, addig lefordultak a horvátok és belőtték a győztes gólt.

Ausztrália aztán megint egy más kultúra, ahol népszerű a vízilabda, de szintén nem azon a szinten, ahol nálunk. A iskolákban nagyon sok helyen játsszák, alapszinten. Most már van ugyan bajnokság, de azt nem lehet összehasonlítani a magyarral, nincsenek hetenként meccsek, kampányszerűek a küzdelmek, tornák vannak. Tehát ez megint egy másfajta légkör volt. Mondjuk szerencsém volt, Sydneyben rendezték az olimpiát és ott eleve hihetetlenül jól szervezett sportélet van, akkor pedig különösen nagy volt az elszántság. Egyébként én ott jöttem rá, hogy tudományosan mennyire el voltunk maradva idehaza, s hogy én magam is mennyire el voltam maradva. Ott hihetetlenül magas színvonalú, az amerikaival egy szintű a sporttudomány. Rendkívül sok nagyon lelkes ember sporttudós, szakember segíti az edzőt. Nagyon sokat tanultam.

A másik fontos dolog az, hogy az ausztrálok nagyon szeretik a versenyt, nem kellett senkit se motiválni. Talán rossz néven veszik sokan, ha azt mondom, hogy olyan a tömegsport, mint itt volt az ötvenes években. Mindenki sportol, az iskolákban, a kerületben, a templomoknak van csapatuk, mindenféle, önkéntesek által szervezett sportesemények vannak, a mindennapi életnek nagyon fontos része a sport. 

Ott a kihívás az is volt, hogy meg kellett szerveznem a női nemzeti vízilabdaprogramot, mert az előtt nem volt ilyen. Hatalmas országról van szó, amelynek ugyan csak 20 millió lakosa van, de a távolságok iszonyú nagyok, úgyhogy repkedtem a három centrum között, plusz Canberra, ami az egész sportélet centruma volt akkor. Ez a program egyébként még mindig működik.

Azt elmesélem, mert érdekes lehet a magyar válogatottak szempontjából is, hogy minden sportot, főleg a csapatsportokat Canberrában centralizálták, ott élt volna két évig a válogatott is, de én ezt elleneztem, mert nem akartam kiszakítani a lányokat a saját környezetükből. Tudtam, hogy a vízilabdából nem fognak tudni megélni, még hogyha sikeresek leszünk az olimpián, akkor sem. A másik pedig, hogy két évig elzártan élni, még ha egy olimpiai szintű sportcentrumban is, ami Canberrában van - ezt nem tartottam jó ötletnek. Végül szinte minden sportágat centralizáltak, viszont én elmondtam az érveimet a nemzeti sportintézet igazgatójának, aki kezdettől fogva nagyon támogatott. Javasoltam, hogy inkább három centrumot alakítsanak ki ott, ahol a lányok amúgy is laktak: Sydneyben, Brisbane-ben és Perth-ben. Minden államnak van egy sportintézete, ezek a tudományos hátteret is biztosítják. Beszéltem mindegyik igazgatójával és meggyőztem őket. Nem is volt nagy erőfeszítés, megértették és örültek, hogy náluk is létrejön vízilabdacentrum. Kaptam pénzt a szervezésre, mindenütt lett egy vezetőedző és ezek a sportintézetek pedig adták az erősítőtermet, az erősítő edzőt, a fizioterapeutát, az orvost, meg mindent, ami kellett. Így nem csak húsz lány edzhetett, hanem száz, és ennek köszönhetően megnyertük a junior vb-ket is azokban az években, mert a juniorok is részt vettek ebben a programban. Ezért is folytatták tovább, amikor én kiszálltam, 2004-ben.

Ez hatalmas szervezőmunka volt, amire nagyon büszke vagyok, még ha nem is volt annyira látványos, mint az olimpiai aranyérem.



- Amikor kint voltál, nyilván figyelted a  magyar csapat eredményeit, meg amit lehetett, megnéztél. Hogy vélekedtél a három olimpiai aranyéremről? Hogy kísérted figyelemmel, milyen volt onnan kintről nézni?

- Lenyűgöző volt ez, fantasztikus teljesítmény a játékosoktól és Dénestől, különösen az, hogy meg tudták tartani ilyen hosszú időn keresztül ezt a szintet. Több okból is nagyon drukkoltam, főként persze a volt játékosaim, Benedek, Varga Zsolt, Vincze Balázs miatt, Mátéfalvy pedig asszisztens-edző volt Dénes mellett. Üde színfolt lett a magyar csapat a vízilabda világában, jó volt nézni őket, mert mindig vízilabdázni akartak, még akkor is, ha ezt nem hagyták a játékvezetők. Ez egy nagyszerű csapat volt! Dénesnek is a vérében volt már játékosként is, aztán megőrizte edzőként, hogy szerette a játékot, és ezt nagyon jó volt látni. Az egész világon mindenki hatalmas tisztelettel figyelte a magyar vízilabdát, hogy képes fenntartani ezt a fajta látványos és eredményes játékot.

- Miért jöttél haza?

- A legfőbb ok az volt, hogy a lányom itthon él a férjével és az unokáinkkal, másfelől pedig hiányzott Magyarország. Magyar vagyok, az ember mindenütt máshol idegen. 

Kérdezted, mekkora jelentősége van a vízilabdának ezekben az országokban - Nizzában kétszer is a Cote d' Azur legjobb csapata lettünk, egyébként a Monaco futballistáival együtt, Arsen Wengerrel össze is barátkoztam, aki akkor ott volt az edző, de ennyi az egész. Minden héten megjelent egy cikk a nizzai lapban, ami az egész környék újságja, de a vízilabda jelentősége közel sem volt akkora, mint itthon. 

Ausztráliában hiába nyertünk olimpiai aranyérmet, (egyébként csak két csapatuk győzött, a női hoki és mi), messze nem volt olyan ünneplés, mint itthon egy olimpiai aranyérem esetében. Nem kaptak életjáradékot a lányok, mondjuk hősként körbejártuk az országot, de nem jött létre az a fajta "örökre fennmaradó nimbusza" a csapatnak, mint ami itthon jellemző. Természetesen az edzőnek sem. Nem tudtam például az olimpiai bajnokokat megtartani még négy évre: nem kaptak tovább anyagi támogatást. Mindössze ketten maradtak a következő négy évre. Mindent elölről kellett kezdenem, nehezebb körülmények között.



- Amikor hazajöttél, tervezted, hogy foglalkozol a vízilabdával?

- Nem terveztem, de kétszer is felkért az akkori elnök, Martin Buci, hogy legyek a női válogatott edzője. Nem akartam már vízilabdával foglalkozni, és ennek megvolt az oka. Az, hogy a vízilabda elment egy olyan irányba, amit én már egyáltalán nem szerettem. A végén már a kispadon is szenvedtem, nem szívesen néztem ezt a vízilabdát. Már csak a birkózásról szólt, és én az egész edzői pályafutásom alatt azon dolgoztam, hogy a látványos, mozgásos vízilabdát fejlesszem - egyéni téren és csapatszinten is. Azzal, hogy nem lehetett már rendesen passzolni sem, mert "megölték" a passzolókat, megölték a játékot is. Sokat szenvedtem a kispadon, nem szerettem ezt, állandóan veszekedtem a bírókkal is. Csináltam egy kisfilmet, amit szerettem volna, hogyha a FINA vezetői megnéznek. Jóban voltam velük, de nem tudtam őket rávenni, hogy egy olyan hatperces videót megnézzenek, amelyből kiderül, hogy megy tönkre a játék. Egészen nevetséges volt, ahogy a szabályértelmezés napról napra változott, s ahogy látom, még most is ez folyik. Úgyhogy én azt gondoltam, hogy ez így komolytalan. 

Közben egyetemeken nagy sikerrel tartottam előadásokat. Ausztráliában van egész Ázsia menedzserképzésének legjobb központja, ott felajánlották, hogy taníthatom a Hunting Territoryt. Elkezdtem intenzívebben foglalkozni ezzel a területtel és ez kitöltötte az életemet. Tartottam sporttémájú előadásokat is persze, mindenféle sportágaknak, edzőképzésben, nagyon komolyan dolgozom mind a mai napig a Hunting Territory sportcélú alkalmazásán, most már másodszorra hívtak meg a labdarúgó UEFA pro licenc-kurzusra, egynapos workshopot tartottam, nagyon jól fogadták. De a vízilabdából teljesen kiszálltam. 

- Hazajöttél, és hát akkor, ugye, semmi vízilabda... Kijártál-e azért meccsekre vagy legalább tévében megnézted-e, ha póló ment?

- Ez egy érzékeny kérdés, mert...: nem! Valahogy ez lezárult bennem. Mondom, nem szerettem, szenvedtem nézni ezt a birkózást. Persze nem igaz, hogy egyáltalán nem mentem ki, az elején voltam meccseken, nagy tornákon, Molnárral, Sárosival, Steinmetzcel néztük együtt a mérkőzéseket, és dühöngtünk, mert nem tudtuk, hogy miért fütyül a bíró. És hogyha mi, akik az életünket a vízilabdában töltöttük el, nem értjük, hogy miért fütyül a bíró, akkor hogy értse az a szerencsétlen néző...?

Mindig arra törekedtem edzőként is és játékosként is, hogy látványosan játsszunk. Előfordult, hogy négy passzból találtunk a kapuba, megtörtént a válogatottnál, hogy olyan gólt lőttünk, aminek hatására a zsűritagok felugrottak és tapsoltak! Én bekket játszottam és szerelésből azonnal lefordultam, általában rengeteg lefordulásból indított támadást vezettünk, ezek nagy részét akciógóllal fejeztük be. Mindig azt akartam elérni, hogy a közönség őrjöngjön a lelátón attól, amit lát. 

Csak nemrégiben tudtam meg Benedek Tibortól: akkor döntötte el, hogy az Újpestbe igazol, amikor egy hárommeccses elődöntőt játszottunk a Fradival és a harmadik mérkőzésen, a Komjádiban annyian voltak, hogy mivel ki volt nyitva a tető, az emberek közül sokan felmásztak, onnan nézték a meccset. Ugyanekkor történt egyébként, hogy az akkori labdarúgó-szövetségi kapitányt, Mezei Györgyöt meghívtam, Nyilasival kicsit későn jöttek és egyszerűen nem tudtak eljutni a VIP-szektorba, mert még a kapu mögött is lapjával álltak az emberek. Azon a meccsen, azt hiszem, 13 akciógól esett, a Fradi is nagyon jó teljesítményt nyújtott. Tibit egyszerre fogta meg, hogy ilyen közönség előtt játszhat, és az, hogy az Újpest mennyire látványos vízilabdát produkál. Ez elvarázsolta a gyerekeket is, mindenki az Újpestbe akart jönni, még utánam is, Kásás például akkor ment oda, meg több más, neves játékos is. A vízilabdázókat borzasztóan motiválta az a légkör. És hasonló volt a helyzet Nizzában is. Akkor az volt a megszokott, hogy mindenki a sematikus játékot játssza: a centerhez háromszor visszateszik a labdát és jön a kiállítás. Mi meg olyan akciókat vezettük, hogy gyakran nem tudta az ellenfél, hogy hol van a labda. Mindig ez volt az álmom a pólóról, még az ausztrál nőkkel is nagyon szép gólokat lőttünk, büszke voltam rá, egy videót is összevágtam erről.

De lassan minden megváltozott, olyan mértékben eldurvult a játék... Hogy beküldjek egy lányt legyilkolni a másikat, és aztán majd játszunk a kiállításra, hogy emberelőnyhöz jussunk és úgy lőjünk gólokat - ez engem abszolút nem motivált. Azt mondtam mindig a játékosoknak, hogy játsszunk, és ne a bíróknak játsszunk, hanem a bírók ellenére is tudjunk nyerni. Ez a fajta eldurvulása és - számomra - elszürkülése a játéknak, engem elfordított a pólótól. Emlékszem, voltak olyan játékosok, akik nem nálam játszottak, de jóban voltam velük, és azt mondták: ők most már szinte csak a tornateremben edzenek, nincs értelme a vízben edzeni, mert annyira átment az egész játék birkózásba. Én ezt borzalmas dolognak tartom. 

Szemmel látható, hogy a közönség is elpártolt. Elmentem a zágrábi Eb-re és üresek voltak a lelátók. Ha van Ausztriában egy labdarúgó világbajnokság, akkor ott a német-holland meccsre nem lehet jegyet kapni. Zágrábban Magyarország a szerbekkel játszott és csak a Vodafone-busszal kiutazott magyarok voltak a lelátón. Hát ez borzalmas...


Kardos Gábor felvétele

- Maradt a Hunting Territory...?

- A mai napig izgat ez a dolog. Egyre jobban működik a gyakorlatban, igaz, folyamatosan, kritikus módon fejlesztem. Nem építettem mítoszt az olimpiai aranyérem köré, hogy úgy "adjam el", a szisztéma mindennapi működése és tökéletesítése izgat. A másik, ami leköti az időmet: futballelemző kisfilmeket készítek, amelyek csoportlélektani szempontból elemzik a nagy meccseken történteket, a legutóbbi két film, a Bayern Münchenről szól, összehasonlítja Heynkes és Guardiola csapatát - egy-egy konkrét meccs alapján. Kialakult körülöttem egy kis filmkészítő csapat, amelynek egyébként Tibi is részese.

- Vele hogy alakult a viszonyod a hazatérés után?

- A 2012-es olimpia után már tudtam, hogy válogatott edző akar lenni. Felhívtam és felajánlottam, hogy ha érdekli a Hunting Territory, szívesen elmondok neki, átadok mindent, és azt is, amire a vízilabdával kapcsolatban jutottam, ha úgy gondolja, használja fel a munkája során. Elkezdtünk egy nagyon intenzív beszélgetéssorozatot, amelynek során sok mindent elsajátított, a maga egyéniségére fordítva a tanultakat. Ez nekem nagyon nagy örömöt okozott, kicsit a visszatérést jelentette a vízilabdához. Pláne, hogy ő a játékosomként kezdte a pályáját, nagyon jó volt a kapcsolatunk végig. 

- A magam részéről a Barcelona-könyv készítésekor, Tibi záróinterjújából szembesültem a szerepeddel. Kiemelten, a munka nagyon fontos háttérembereként beszélt rólad. A szavai nagyon mély szakmai és emberi kapcsolatról tanúskodtak. A beszélgetéseitek során szakmai dolgok kerülnek szóba? Milyen jellegű ez a kapcsolat?

- A beszélgetések nagy része szakmai, vezetéselmélet, de óhatatlanul beszélünk vízilabdáról is. Borzasztóan jólesik, amit elmondtál, amit Tibi mondott erről, de az az igazság, hogy ő mindenhol tanul. Akárkinél dolgozott, látszott rajta hogy mindent szívott be magába, mint a spongya. Dénestől, az olasz edzőktől, az olasz játékstílusból, a saját játékostapasztalataiból, a pszichológusoktól, akikkel dolgozott, másfajta szakemberektől. Valami hihetetlen nyitottsággal figyel mindenre, amit lát maga körül, és amit hasznosnak ítél, beépíti a saját munkájába. Ami pedig a személyes kapcsolatunkat illeti, Tibi visszafogott. Én azt hiszem, hogy nagyon szoros a kapcsolatunk, de ez a mélyben van, a felszínen nem látszik. Azt hiszem, ő tudja, hogy számíthat rám, én meg nem vertem nagy dobra, hogy mi csináltunk valamit, tudom, hogy ő viszi a bőrét a vásárra, nekem nagyon nagy öröm, hogyha ezekből a beszélgetésekből, meg az én tudásomból használ valamit, a siker az övé.

- Amikor ő felhasznál valamit a közös beszélgetéseitekből, azok alapján dönt, arról hogy értesülsz? Látsz valamit, észreveszed esetleg meccs közben? Hogy kell ezt elképzelni?

- Van, amikor elmondja, hogy ezt most megcsinálta, van, amire rájövök, észreveszem a jeleit, de másfelől ő része ennek a Hunting Territory-csapatnak. Részt vett a filmek egy részének készítésében is, van egy rendszeres szakmai találkozó, amin ott szokott lenni. Van, amikor közösen adunk elő, sokszor része annak a workshopnak, amiket vállalatoknak szervezek. Ő ezekből is mindig tanul, meg is mondja, hasznos neki, hogy látja, hogy működik ez vagy az egy vállalatnál. Én pedig látom, hogyan fejlesztette ő tovább, amit itt hallott. Szóval ez egy kölcsönös tanulás, egymásnak adunk, ami nagyon jó érzés nekem is. 

Egészen kivételes személyiségnek is, meg edzőnek is tartom őt. Nagyon nagy szerencséje van a magyar vízilabdának, hogy létezik Benedek Tibor. Megmondom őszintén, játékosként is rendkívül nagyra tartottam, jó véleményem volt róla, meggyőződésem, hogy rendkívül nagy szerepe volt a három aranyéremben, abban, hogy ez a csapat így együtt tudott maradni. A csapatkapitányi szerepet nagyon komolyan vette, példásan viselkedett és edzett, tudom, hogy ez mennyit jelent egy csapat számára. És Dénesnek nagyon nagy erénye volt, hogy támogatta ezt a "csapatmagot", érezte ás felhasználta az erejét. Amikor én játszottam, sajnos ennek éppen az ellenkezője volt a jellemző, és emiatt nem nyertünk annak idején több aranyérmet, nekem ez meggyőződésem. 

Visszatérve a kérdésre: igen, láttam, amiket megvalósított a közös munka hatására, de ez mindig együtt van valamivel, ami őbelőle jön vagy máshonnan hozza. Nekem ez nagy visszajelzés, igazolás, mert az egész Hunting Territory, vadászterület-módszer lényege az, hogy nem megmondja a vezetőnek, hogy mit csináljon, hanem gondolati keretet, egyfajta támogatást nyújt és aztán a megvalósítás során minden vezető beleteszi a saját személyiségét, szakmai tudását, így válik a dolog sikeressé. Nem csodaszerről van szó, olyan valamiről, ami akárkinek a kezében virágzik, sikert arat, hanem ez egy másfajta megközelítése a vezetéselméletnek, megtanulják használni, a maguk képére formálni és ettől válnak jobb vezetővé. Ez történik Tibivel is, de ebben benne van az ő tehetsége, nyitottsága, vezetői képessége.


Egykori újpesti játékos és egykori edzője napjainkban, egy vidéki közönségtalálkozón

- A magyar válogatott megnyerte a barcelonai világbajnokságot és ez Tibinek óriási siker volt. Nem tudom, te láttál-e rajta feszültséget amiatt, hogy ő tulajdonképpen a csúcson kezdte el az edzői szakmát, hiszen a Pro Recco fiókcsapatánál, a szintén első osztályú Camoglinál volt kinevezett edző, de egyetlen edzést nem tartott, mert közben tönkrement a Recco. Érték bírálatok a kinevezését, de ezek a hangok gyorsan elhallgattak, hiszen rendkívül rövid idő után jött a legnagyobb siker, amit csak el lehetett érni. 

- Ezekről nem tudtam, támadásokról nem beszélt. Akkoriban egy héten többször is találkoztunk, s nekem nem volt kétségem, hogy ő sikeres edző lesz. Azt persze nem tudtam, hogy rögtön megnyeri a vb-t. Sugárzik belőle a képesség, a játékosokra való odafigyelés, az edzői alázat, a szakmai nyitottság. Meg kell nézni, ahogy a videót használja - hogy erre nekem mekkora volt a hatásom, azt nem tudom, de nagyon sokat beszéltem neki erről, meg mutogattam is a filmeket, nem csak vízilabdát, főleg nem vízilabdát. De a videókat már Dénes is használta.

Végül is, Tibiben kumulálódik az a sok vízilabdatudás, ami őt megérintette itthon is, meg Olaszországban is. Szóval nem tudtam, hogy támadták, de nem lep meg, mert aki mozog, arra lőnek az uszodában, engem is sokat támadtak...

- Ez egy hunting territory... :-)

- Hát igen, végül is onnan született... Hogy csak egy példát mondjak neked, amikor bevezettem a heti háromszori tornatermi edzést a bajnokság alatt, akkor kaptam leveleket magyar edzőktől, hogy tönkreteszem a magyar vízilabdát. Nem inogtam meg, egyfelől képben voltam, hogy a jugoszlávoknál, az oroszoknál ez milyen jól működött, másfelől akkor már kutatgattam más sportágakat is, tudtam, hogy Michael Jordan hetente háromszor megy tornaterembe. Ha az ő technikáját nem tette tönkre, akkor a vízilabda-technikának sem fog ártani... 

- Merre megy a vízilabda? Esetleg elképzelhető, hogy a most napirenden lévő szabályváltozások hatására gyorsul a játék, előtérbe kerül a kedvenced, a sokmozgásos póló? Tibi is a látványos játékot preferálja, elképzelhető, hogy "visszaszivárogsz" az uszodába?

- Nem érzem, hogy "visszaszivárognék", de senki nem látja a jövőt. Sajnos szkeptikus vagyok a szabályváltozásokkal kapcsolatban, mert ismerem a vízilabdasport nemzetközi irányítóit, és olyan elképesztő szeszélyességgel vezetik ezt a sportágat, ami hihetetlenül sok kárt okozott a vízilabdasportnak az alatt az időszak alatt, amíg edzősködtem. Úgyhogy nem reménykedem abban, hogy most szisztematikusan analizálnák a fejlődést, vagy a meccseken történteket. Attól félek, hogy ez most lemegy és akkor majd megint jön egy szeszélyes hullám, a következő nagy tornán pedig megint ugyanúgy fognak vezetni, mint régen.

Van egy pár sztorim... egy pár elképesztő példám..., amik miatt abbahagytam az edzőséget, ezek voltak a legnagyobb szögek az edzői koporsómban. Érdekel?



- Hogy ne érdekelne!

- Játszottunk egy világtornán még az ausztrál lányokkal, én mindig biztattam a kapust, hogy hangosan irányítsa a védelmet. Molnár is ezt csinálta, Steinmetz is, ezt is kell tennie egy kapusnak. Erre odajött hozzám Lonzi, aki még most is a vízlabda "édesatyja", aki akkor az ellenőr volt a meccsen, és azt mondta nekem, hogy szóljak a kapusnak, ne kiabáljon, mert nagyon éles hangja van és zavarja a közönséget. Megjegyzem: tízen ültek a lelátón. Ránéztem Lonzira és azt válaszoltam, hogy nem fogok szólni, sőt éppen arra biztatom a kapust, hogy kiabáljon. Rögtön ezután elkezdtek kontrákat fújni ellenünk. Jóban voltam Lonzival még edző korából, de a meccs után felháborodva rontottam neki: "Gianni! Mutasd meg nekem a szabálykönyvben, hol van az, hogy a kapus nem kiabálhat, és nem fog kiabálni!" És erre tudod, mit válaszolt? Azt, hogy "A szabály én vagyok!" Szó szerint.

Na, ez az egyik példám.

A másik: ugyanebben az évben, egy hónappal az athéni olimpia előtt zajlott egy torna Los Angelesben, talán Világliga, és a torna előtt leültek az edzőkkel, a bírókkal. Lonzi elmondta: mostantól kezdve öt méterről kell lőni a büntetőt. Mondtuk neki, hogy ne hülyéskedj, az olimpián négy méterről lesz, akkor most miért lenne öt méterről. De, hogy öt méterről, mert a férfiak már öt méterről dobják, itt is legyen így.

Mondtuk, hogy ezt nem csinálhatod, nem vagyunk rá felkészülve, és az olimpián meg négyméteres lesz. Na jó, akkor rendben van, maradjon. De hogyha szétlövés van a meccs végén, az már ötméteres legyen! Már nem is igazán vettük komolyan, annyira komolytalan volt az egész. De nincs még vége a történetnek! Megkezdődik az első meccs, négyméteres, Lonzi odasétál a négyméteres bójához és átviszi azt öt méterre. Na most én azt mondtam akkor, hogy ha egy sportág ennyire komolytalan, akkor abban nem érdemes meghalni - mert ugye az edző azért ott rendesen odateszi magát, az egész életét erre teszi rá. Ez akkoriban volt, amikor azt a bizonyos filmet meg akartam mutatni nekik arról, hogy mi folyik a víz alatt, a víz fölött. A játékvezetők panaszkodtak, hogy nem tudják, mit fújjanak, a zsűri leszidja őket, az edző szidja őket, közben egyszerre hatféle ok miatt lehetne kiállítást ítélni. Ez ma is így van, sokszor nem tudják eldönteni, hogy kinek adjanak kiállítást és ettől kontrollálatlanná válik a játék. 

Akkor azt mondtam, hogy nekem ebből elég.

- Na most, ha az olvasó eljut idáig és azt gondolja legyintve, hogy ez régi történet, akkor elmondom, hogy a Világliga idén nyári bergamói szuperdöntőjében öt méterrel kisebb pályán játszanak a csapatok, majd kicsit később, a kazanyi világbajnokságon ismét a régi méretűn...

- Engem ez nem lep meg, mert ismerem Lonzit, meg azokat, akik körülötte vannak, és pontosan ezért vagyok borzasztóan szkeptikus. Talán 2001-ben mondtuk először, hogy le kellene ülni az edzőknek és a vízilabda vezetőinek, két napot vitatkozzanak végig videók segítségével, hogy hogyan lehetne a játékot látványosabbá tenni. Ez néhány évtizede megtörtént az amerikai kosárlabdában. Egy nagy sztrájk kellett hozzá, utána leültek az edzők, még világklasszis játékosokat is meghívtak, és megegyeztek abban, hogy merre akarnak menni. Ekkor kezdődött az NBA nagy felívelése. Erre a példára hivatkoztam, azt szerettem volna,elérni, hogy legyen konszenzus, mert tudtam, segíteni fog a vízilabdának, ha nem a gyilkolásra törekszik mindenki. Erre az volt a válasz, hogy "Az 1:1 is lehet egy jó meccs." Ettől kezdve nem volt miről beszélni. 

Tehát amit mondasz, az egyáltalán nem lep meg. Amikor hallottam a tervbe vett szabályváltozásokról, tudtam, ez nem úgy történt, hogy tudatosan elemezték a meccseket, azt, hogy az egyes szabályoknak milyen hatásuk van, hanem ad hoc, most ezt fogjuk játszani, aztán majd mást játszunk. Tehát a rendszerszerű gondolkodás, ami nélkül semmilyen jó változást nem lehet elérni, teljesen hiányzik a vízilabda csúcsvezetőiből.

- Mondj a végén valami optimistát, légy szíves...

- Süt a nap...

Na jó. Tudom, hogy Tibi meg Horkai meg még mások mennyi mindent tesznek most. Elkezdték például tesztelni a játékosokat, hallottam, hogy már a kicsiktől kezdve épül egy tesztrendszer, ez fantasztikus dolog és nagy előrelépés. Amikor Rudicsnál voltam 1989-ben, megmutatta nekem, hogy ők már 1975 óta csinálják ezt. Jó néhány év eltelt azóta, jó látni, hogy ez végre megtörténik. Tudom, hogy kisfilmek készülnek, amiket az edzőknek megmutatnak, hogy az edzőképzésben végre van videó, ami nagyon sokáig egyáltalán nem volt. Horkai is nagyon elszánt, és hogy ők Tibivel nem egymás ellen dolgoznak, hanem egymással együtt, az nagyon jó minta az egész magyar vízilabda számára. Úgyhogy én tényleg optimista vagyok a hazai folyamatok ügyében. Itt jó dolgok történnek most.

- Köszönöm a beszélgetést!