Kvízkérdésnek is beillik: igaz-e, hogy Kemény Dénes azért szerette meg a vadászatot, mert kiválóan tudott léc nélkül, csak úgy talpon vizisíelni a Dunán? A helyes válasz: igen, igaz…

Úgy kezdtem el vadászni, hogy egy nagyon kedves barátom, a középső fiam, Viktor keresztapjával, Takács Lacival együtt vízisíztünk. Kevesen tudtak a ’80-as években Magyarországon mezítláb vízisízni, mi ketten igen, így ismertük meg egymást a Dunán. Kicsit rivalizáltunk is, de nagyjából egy szinten voltunk, s jó barátok. Néhány év közös vízisízés után kísértem el az erdőbe ő ugyanis, fakitermeléssel foglalkozott, egyébként erdész.

Gyakorlatilag ott él az erdőben, vadászik, ő mutatta meg, hogy miről szól ez az egész. Nagyon hamar beleszerettem, mert a természetben lenni eleve gyönyörű. Vaddal találkozni átlagos természetjáró ritkán szokott, nem ért hozzá, zajt csap. Ráadásul rosszkor van az erdőben, a vad ugyanis inkább hajnalban, szürkületben mozog. Nappal kevésbé, ahhoz szerencsésnek kell lenni, hogy vaddal találkozzon, aki csak turistáskodik.

Azért szerettem meg, mert nem azt a fajta, sajnos egyre jobban elharapodzó vadászati szokást ismertem meg, ami a Pilisben abszolút ismeretlen, hogy ahol érik, ott lövik őket. Sokhelyütt gyakorlatilag mindenféle vadászati kárt elfelejtettek, csak abszolút húsvadászat zajlik, vagy esetleg trófea-vadászat. Mi nagyon-nagyon sokszor nem sütjük el a puskát úgy, hogy vaddal találkozunk, mert ha nem győzödtünk meg 100 százalékig, hogy kilövésre való vagy éppen nem lőhető, esetleg éppen nem volt engedélyünk minden további nélkül elzártuk a puskát és nem lőttünk. Viszont rengeteget hordtunk ki takarmányt, jártunk ki csak úgy, hogy megfigyeljük, hogy találkozzunk vele. Ez a fajta etikus vadászat annyira megragadott, hogy beleszerettem.

Később megismertem a másfajta vadászatot is, pláne mostanában rengeteg az olyan újgazdag, aki villámgyorsan puskát vesz és egyszerre, pár hét alatt akarja behozni 30 év vadászati lemaradását, hogy telelője az otthoni falat mindenféle trófeával. Ez nekem nagyon nem tetszik, ha lehet kerülöm is. Ezért van, hogy már nagyon megválogatom azt is, hogy milyen vendégségbe hívást fogadok el. Legszívesebben egyébként a saját területen, ahol én tag vagyok, Acsán vadászom, illetőleg a továbbra is Pilisben, amikor lehetőségem van azokkal a barátaimmal együtt lenni, akiktől megtanultam vadászni.

Szóvan noha állatorvos vagyok, számomra ez a sportvadászat az igazi kikapcsolódás, ez az, ami a legjobban föltölt, hogy azt a stresszt, azt a munkát, amit vízilabda-edzőként csinálnom kell, kibírjam. Ennélfogva, bármennyire is rossz hír esetleg, továbbra is fogok vadászni, hogyha tehetem.

Hogy hányszor vadászom egy évben? Ez nagyon változó. Vannak olyan időszakok, mint például most, a vb-felkészülés idején, hogy gyakorlatilag egyszer sem voltam azóta, hogy az első edzést megtartottam. De más alkalmakkor, például az olimpia előtt, az olimpiai felkészülés alatt heti egy-két alkalommal ki tudtam menni. Na most, ha hó van, hideg van, Hold van és nincsenek edzéseim, akkor az is előfordul egy héten négyszer-ötször kint vagyok.

Összességében a 365 napból szerintem olyan 80-100 nap biztos van egy évben, amikor vagy hajnalban, vagy este kint voltam.

Érdekes egyébként, hogy - mint mondtam - feltöltődésre, a stressz oldására a legkiválóbb dolog ülni a lesen, mégis azt tapasztalom, hogy sokszor ott tudok igazából nyugodtan végiggondolni pólóval kapcsolatos problémákat is. Tehát kétféle módon pihenem ki magam, az egyik az, hogy ott megoldom azt a pólóval kapcsolatos problémát, amit egyébként máshol nem tudok. Vagy órákon keresztül egyáltalán nem gondolok pólóra, hanem csak a vad foglal le, ekkor meg ez nyugtat meg. Mindkét eset előfordul.

Néhányszor külföldön is vadásztam, most már sokan tudják, hogy nekem ez a hobbim, 1999-ben például Melbourne-ben kenguru-vadászatra hívtak. A kengururól nem gondolják itt Európában, hogy mennyire kártékony, nagy problémák vannak velük, főleg mert borzasztóan szaporák. Szarvasra emlékeztető ízű húsa van, ezért is vadásszák.

Vadásztam Új-Zélandon, sikerült zergét elejtenem Ausztriában, Erdélyben több mindent, de ez azért nem igazán publikus, s vadásztam a Felvidéken is.

Hogy mit csinálok a hússal? Amennyiben a vad konyhára való, tehát malac, borjú, vagyis fiatal, lehetőleg nőnemű, annak a legfinomabb a húsa, akkor nagyon szívesen megfőzöm. Ebből a fiúk is jó néhányszor ettek, mert egy évben egyszer vagy kétszer szoktam hívni vadételekre őket. Mindig olyan vadból, amit én ejtettem el.