Csapata a nemrég zárult klubszezonban öt trófeáért küzdhetett és mindegyiket elnyerte. Varga Zsolttal a Fradi sikeres évéről, a tréneri munka gyötrelmeiről, edzői filozófiájáról beszélgettünk.

VARGA ZSOLT a vlv-nek:

- Kérlek, foglald össze, hogy zajlott számotokra a 2018-19-es évad!

- A szezon kezdetekor voltak bennem kérdőjelek, mégpedig amiatt, hogy talán egy hetünk volt edzeni, hiszen szinte rögtön kezdődtek a BL-selejtezők. Nem volt könnyű helyzet, mert bár egy erős csapattal nyertünk bajnokságot, mégiscsak történtek átalakulások, meghatározó játékosok abbahagyták, Madi, Dani,  jöttek mások, egy picit újra kellett az egész rendszert építeni. 

Egész jól indult mindjárt az elején, nem volt semmilyen gondunk. Magabiztosak voltunk, a selejtezőcsoportok nem okoztak problémát, talán csak abból a szempontból, hogy nagyon sűrű lett a szezon eleje, dolgozni nem igazán volt időnk. Igyekeztünk a meccseken fejlődni: játszottunk, játszottunk, közben elemeztünk, menet közben javítottuk ki a hibákat. Szép fokozatosan haladtunk és aztán volt körülbelül egy hónapunk, amikor nyugodtabban dolgozhattunk, de ezt követően máris jöttek a nehéz mérkőzések, hiszen november végén volt az európai szuperkupa döntője. Erre már azért kifejezetten készültünk, az előtte lévő mérkőzéseket is felhasználtam arra, hogy az Olympiakosz elleni Szuperkupa-döntőre "kiélezzem " a csapatot.. Úgy gondolkodtam, hogy ez a mérkőzés, illetőleg a Magyar Kupa a két legfontosabb esemény a szezon első felében.

A Szuperkupa-döntő jó tapasztalatokat hozott. Elkövettünk olyan hibákat, amik nélkül meglehetett volna könnyebben az a meccs. Ötösökkel kellett nyerni, aminek abból a szempontból örültem, mert az előző évben kétszer kaptunk ki ötméteresekkel a Szolnoktól, egyszer a szuperkupáért vívott meccsen, egyszer pedig a Magyar Kupa elődöntőjében, s ezt követően kifejezetten sokat dolgoztunk azon, hogy az ötmétereslövések jól menjenek. Nem gondoltuk akkor, hogy fontos meccseink háromszor is ezen fognak eldőlni, egyszerűen azért gyakoroltuk, mert úgy gondoltam, hogy a játék általában véve is fontos eleméről van szó.



Szóval a szezon eleje jól sikerült, amit az is jelzett, hogy mire kellett, jó állapotba kerültünk. Meggyőző volt a Magyar Kupa-szereplésünk, a négyes döntőben először az OSC-vel játszottunk, (ezt egyébként kicsit előrehozott döntőnek éreztem), majd a Miskolc ellen hódítottuk el a kupát. Egyébként ennél a tornánál éreztük először, hogy számunkra "kötelező" a győzelem, még ha a Ferencváros nagyon hosszú ideje nem is nyerte el ezt a kupát.

Ami pedig az Európai Szuperkupát illeti, nemcsak maga a kupagyőzelem ténye volt jelentős, hanem az is, hogy a "kisebbik" kupa, az Eurokupa győzteseként szereztük meg a trófeát, legyőzve a BL-győztest, ami azért elég nagy fegyvertény. A naptári év zárásaként még a magyar szuperkupát is sikerült megnyernünk.

Volt egy tervem arra, hogy miként folytassuk, januárban egy kis rávezetés után keményebb munkába kezdtünk. Elérkezett viszont az az időszak, amikor hullámvölgybe kerültünk, nem ment a játék. Kifejezetten rosszak, a korábban már elért szinthez képest lassúbbak voltunk, jött egy sérüléshullám is, Boban (Szlobodan Nikics - a szerk.) és Tomi (Mezei Tamás - a szerk.) kiesése hosszabb ideig tartott és nagyon érzékenyen érintett minket, akárcsak Jansik Szilárd "nem tervezett" vakbélműtétje. Ezekre jött még több kisebb sérülés, betegség, ami egyébként normálisan minden esztendő velejárója.

Ezt a mélypontot kellett valahogy kezelni, s az akkori helyzetet még az is különlegessé tette, hogy közben a válogatott fontos időszakot élt át és nagyon sikeresen szerepelt, megnyerte az Európa Kupát. Sok Fradi-játékossal, miközben mi nem játszottunk jól.



- Tudod ennek az okát, sikerült megfejteni?

- A hullámvölgy törvényszerűen bekövetkezik minden csapat életében. Mindig van olyan időszak, amikor nem megy a játék, valamiért szétesik. Fontos, hogy rájöjjek, mentális, fizikai fáradtság vagy esetleg mindkettő együtt okozza-e a negatív teljesítményt. Ebben a helyzetben mindkettőnek szerepe volt, kemény munkában voltunk, ugyanakkor lehetett egyfajta mentális kiengedés is rajtunk, ami fakadhatott az elért eredményekből és a rengeteg mérkőzésből is. A tervezés tekintetében az viszont nagyon nem mindegy, hogy ez a hullámvölgy mikor következik be. Ha akkor, amikor a legfontosabb mérkőzések következnek, a döntők, akkor erre rámehet egy egész év munkája. Mi ebben a szezonban kaptunk pofonokat, de egyik sem volt nagy jelentőségű - még ha az adott meccs nagyon negatív is volt, lásd Barceloneta, Brescia idegenben, Recco itthon -, nem járt súlyos következményekkel. Ebben az a legnehezebb, hogy amikor benne van az ember és azt érzi, hogy megyünk, dolgozunk, csináljuk rendesen - és mégsem működik az egész, az nagyon lehangoló. Ilyenkor van arra szükség , hogy egy edző kitaláljon valamit és stabil maradjon bármi is történik, hiszen a játékosoknak dolgozniuk kell tovább, nem szabad érezniük túlzottan a megnövekedett nyomást. A játékosaim jól reagáltak ebben az időszakban, megértették, hogy hol hibáztak és min kell javítani, ezt is tettük lépésről lépésre és a játék képe javulni kezdett.

Nem jó játékkal sikerült végül elérnünk azt a célt, hogy eljussunk a BL final eightbe. A bajnoki döntőben is biztosítottuk a helyünket és a finálénak az volt a sajátossága, hogy Dumi eltiltás miatt nem játszhatott az első meccsen. Ennek a vártnál nagyobb jelentősége lett, de nem úgy, ahogyan azt mindenki gondolta. Nyilvánvaló, hogy a "történetünk" Dumival teljes, ő a legjobb játékosunk, a csapatkapitány. Amikor nem játszhatott, a többiek magukra vállalták a megnövekedett terhet és egyben ráébredtek arra, hogy Dumi nélkül is képesek nagyon fontos meccset nyerni. Ez valóban óriási fegyvertény volt, nagyon büszke voltam rájuk.

- Szerinted ekkor dőlt el a bajnoki cím sorsa?

- Nem mondanám ezt. A következő két mérkőzésnek is megvolt a "saját története". A második mérkőzésre már kompletten álltunk ki, nem sokkal korábban Moszkvából tértünk haza és a fárasztó utazás ellenére akkora lendület volt a csapatban, hogy az engem is meglepett. Rá három napra viszont produkáltunk egy kevésbé lendületes, akadozó játékot, nehezen lőttük, viszonylag könnyen kaptuk a gólokat, megfordult kicsit a játék képe, az OSC játszott felszabadultabban, jól.

Igazából szerintem a harmadik mérkőzésen dőlt el, akkor, amikor meg azt tudtuk fordítani, hiszen az ötmétereslövéseket megelőzően már volt egy pillanat, amikor mi vezettünk. Ugye, addig végig az OSC állt jobban, de feljöttünk és átvettük a vezetést. Szerintem ott dőlt el. Levegőt kaptunk, mindenki hirtelen érezni kezdte, hogy van értelme még ezen a mérkőzésen is megpróbálni a végső győzelmet megszerezni, mert benne lehet ez a meccsben.

Végül ötméteresekkel nyertünk és így elmondható, hogy már a bajnoki döntőnek ezen a három meccsén meghatározó szerepet játszottak olyan elemek, amikre aztán a BL-döntőben rendkívül nagy szükségünk volt (a terhek átvállalása Dumi ideiglenes hiánya miatt, hátrányból fordítás és az idegölő, de magabiztosan teljesített ötméterespárbaj). Nyilván egy bajnoki döntő nem tekinthető felkészülésnek, de most utólag még azt is mondhatom, hogy sokat merítettünk ebből a három meccsből a hannoveri BL-torna során.

Tizenkét-tizenhárom nap volt a két esemény között. Specifikusan raktam össze a tíz nap programját, arra törekedtem, hogy legyen benne pihenő és nagyon kemény munka is. Csak a Jugra készültünk, nem gondoltam, hogy érdemes akár csak egyetlen további lépéssel is előre tekinteni.

A hátunk mögött volt bajnoki győzelem ellenére nem azzal az elvárással utaztunk Hannoverbe, hogy nekünk ott nyernünk kell, vagy legalábbis nagy eredményt kell produkálnunk, és ez teljesen jó volt így, nem volt semmilyen kívülről jövő nyomás a csapaton. Benne volt mindannyiunkban a magunk által generált feszültség, láttam mindenkin, hogy mennyire akar. Kimondatlanul, de mindenki úgy volt vele, hogy jól felkészülve, kompletten, együtt, teljesen beleállva játszunk, aztán lesz, ahogy lesz. És ez jól is működött. Az első mérkőzésen, a Jug ellen teljesen jó meccset játszottunk, a végén tudtak feljönni, akkor vált egy kicsit feszessé, de előtte megvoltak azok a helyzeteink, amiket, ha kihasználunk, simább lett volna a győzelem. Az utolsó egy perc izgalmas lett, de összességében elégedett voltam a mérkőzéssel.

A második meccset a Barceloneta ellen játszottuk. Velük kétszer találkoztunk a főtáblán és mindkétszer kikaptunk. Nyilvánvaló volt számomra, hogy a BL-ben szereplők közül az egyik legjobb, leginkább taktikusan játszó csapatról van szó. Évek óta folyamatosan nézem a külföldi csapatok játékát és azt láttam, hogy a taktika szempontjából a Barceloneta és az Olympiakosz a legprofibb - most ebbe a körbe egyébként bekapcsolódott számomra a Brescia is.

- Ez mit jelent?

- Például ők használják ki a legjobban a helyzeteiket. Nem akkora világsztárok alkotják egyik csapatot sem, mint például a Reccót, de mégis ott vannak évek óta és rendkívül jó eredményeket produkálnak. Próbáltam összerakni a csapat számára, hogy mi lehet az a pár momentum, amelynek figyelembe vételével, felhasználásával meg tudjuk nyerni a mérkőzést. Nagy mennyiségű videóanyagunk volt róluk, de az a tapasztalatom, hogy ilyenkor két három, legfeljebb négy-öt olyan tanulság "fér bele a fejekbe", ami fontos, aminek felhasználása kihathat a játék menetére, akár a meccset eldöntő módon. Ilyenkor már nem lehet "agyonelemezni" egy ellenfelet, nem tudja az információözönt hasznosítani a játékos. Természetesen nekünk, Sünivel (Nyéki Balázs másodedzővel - a szerk.) ez jóval hosszabb folyamat volt, sok órán át kellett elemezni, hogy megtaláljuk a négy-öt fontos momentumot, de hát ez az edzői munka része.

Végül nagyon nehéz mérkőzés lett, három negyeden keresztül ők vezettek, a végére tudtunk egy hatalmas nagy fordítást végrehajtani - ehhez kellett Dumi fantasztikus, kiemelkedő egyéni teljesítménye - természetesen a csapat jó játéka és Soma (Vogel Soma - a szerk.) jó védései mellett. De kiemelhetném Marcit (Vámos Mártont - a szerk.), Mitkét (Stefan Mitrovicsot - a szerk), aki ebben a BL final eightben szintén fantasztikusan játszott. Sok jó egyéni teljesítmény volt a csapatban.

A döntőre nehéz volt felkészülni, hiszen előző nap este 11 -re értünk vissza a szállodába. Sünivel éjjel kettőig videóztunk kifolyó szemekkel, hogy találjunk már valami kulcsot ahhoz az Olympiakosz elleni döntőhöz. Ez egyébként elsősorban azért volt nehéz, mert a görögök elleni elődöntőben a Recco számomra teljesen érthetetlen játékot játszott. Fura helyzet volt, hiszen azt hittük, hogy majd megnézzük az ő meccsüket és abból majd "kivesszük" azt, ami nekünk kell, amit a javunkra tudunk fordítani. Nem értettük a játékukat sem előnyben, sem védekezésben, s a látottakkal nem nagyon tudtunk mit kezdeni. Megnéztük hát a mi novemberi meccsünket a görögökkel, abból indultunk ki, azt elemeztük, hogy mit játszottak ellenünk. Feltételeztem, hogy az ellenfél edzője, Vlahosz ahhoz nyúl, ami novemberben sikeres volt ellenünk.



- Sikerült megtalálni a kulcsot? Volt valami, ami kifejezetten segített az elemzések alapján?

- Utólag azt mondhatom, hogy igen, mert a hátrányos védekezésünk továbbra is nagyon jól működött, ami az alapja volt ennek a mérkőzésnek. Három negyeden át, mindaddig, amíg kompletten játszottunk és nem kezdődött meg a kipontozódás, biztosan vezettünk. Sőt, volt még két nagy lehetőségünk, Aaron ötméterese és Szilárd ziccere, ha azok bemennek, akkor valószínűleg már ott vége van a meccsnek, hiszen akkora lehetett volna a különbség, amit már nem lehetett volna behozni. Dumi és Marci kipontozódása után lelkileg kapott vérszemet az Olympiakosz, elkezdtek rohanni, látták, hogy lett esélyük. Történt tehát egy kis pszichés változás, mi pedig nem nagyon találtuk a helyzetből kivezető utat, azt, hogy hogy tudnánk gólt lőni. Nehézzé vált a vége. Ugye, döntetlen lett a rendes játékidő végeredménye és jöttek az ötösök, amiben, azt kell, hogy mondjam, nekünk rutinunk volt, igaz, nem ebben a felállásban, így soha nem lőttünk még.

- Hogy választottad ki, hogy az az öt milyen sorrendben legyen?

- Jól kialakult szereposztásunk volt a szétlövésekre, de a kipontozódások miatt improvizálni kellett, ott néztem szét, hogy egyáltalán ki az, aki van, s aki vállalja is. Ilyenkor természetesen el kell fogadni, ha valaki nem akar lőni. Egyébként szerencsés helyzetben voltam, mert az egész szezon során nemcsak öt ember lőtt büntetőket, hanem vagy tíz. Láttam Szédültet (Sedlmayer Tamást - a szerk.), Szilit (Jansik Szilárdot  - a szerk.) gyakorolni, jól működött, Aaron is, Márk is, ráadásul ugye, korábban kétszer is az ő lövése döntötte el a győzelmet. Tudtam, hogy Jaksics is eredményesen lövi az ötösöket. Csak a jó sorrendet kellett felállítani. Abból fakadóan, hogy Márk már kétszer "jó helyen volt", ő lett a negyedik lövő, Jaksics vállalta az utolsó lövő szerepét, az elejét kellett összerakni. Így kezdett Szilárd, aki magabiztosan szokott lőni, őt követte Aaron, majd harmadikként Szédült. Mondták, hogy jó. Jöttek az ötösök és Szilárd kihagyta az elsőt, ők belőtték. Jó, ok, semmi gond, megyünk tovább. Jöttek a kihagyott ötösök a túloldalon. Nálunk kihagyta Márk. Ez is benne van, ő egész évben beleállt ilyen helyzetben a lövésekbe és eddig mindig működött, és itt a beleállás ebben a helyzetben nekem már mindent jelent. Érdekesen alakult, különleges volt, hogy az első lövésénél hibázó Szilinek kellett újra lőnie elsőként az új sorozatban. Emlékszem nagyon magába fordult, elkezdett koncentrálni. Odamentem hozzá és pár szóval próbáltam lelket önteni belé.



- Mit mondtál pontosan, ha nem titok?

- Azt hogy annyit gyakoroltál, annyira jó vagy ebben, csináld nyugodtan, nyugodtan lőj egyet, bármi történik, semmi gond nincs. Nagyon magabiztosan lőtte be - ez volt az utolsó ötméteresünk! Ennek edzőkért azért tudok nagyon örülni, mert tényleg látom, tudom, hogy mennyi munka van egyetlen ilyen lövés mögött. Szilárdban, Szédültben és a többiekben is.

Rendkívül büszke voltam rájuk ezért az ötméterespárbajért is. Hozzáteszem: játékosként is szintet léptek ezek a fiúk, hiszen ha a vízilabdázók teljesítményét valamilyen mérce alapján mérjük, nyilvánvaló, hogy ezt a teljesítményt csak nagyon magas szinten lévő játékos képes produkálni a mindent eldöntő pillanatok feszültségében.

- Az edzők világszervezete még a 2018-as naptári évben nyújtott teljesítményed alapján ítélte neked a világ legjobb edzője címet. Hogy fogadtad ezt a döntést, mit jelentett neked? Hiszen ez kifejezetten a szakma elismerése volt.

- Megmondom őszintén, teljesen váratlanul ért. Ugye, akkor már kihirdettek egy "Év edzője" díjat, a FINA, s azt Märcz Tamás érdemelte ki. Nem is tudtam, hogy létezik egy másik ilyen díj. Amikor jött ez a hír, komolyan megfordult a fejemben, hogy valaki csak viccel velem, aki emailben írt. Aztán láttam, hogy teljesen komoly dologról van szó. Nagyon-nagyon meglepődtem, hirtelen nem is tudtam, mit csináljak, úgyhogy elindultam sétálni :-). Kellett egy olyan egy-másfél órás séta, hogy feldolgozzam ezt az információt, s azt, hogy ez tényleg valóság.

Én is azt vallom, hogy egy edzőt a játékosai tesznek naggyá. Ezt látom minden sportágban. A mi munkánk egy "közvetett" eredménnyel járó tevékenység. Az edző beleteszi a magáét, de aztán a játékosok hozzák az eredményt, ők vannak bent a vízben. Az ő tevékenységükön keresztül ítélik meg az edzőt is. Nagyon sokszor ugyanolyan munka után nincs eredmény. Én 2012 vége 2013 eleje  óta vagyok edző. Akkor is hatalmas mennyiségű munkát tettem bele, de a trófeákig hosszú út vezetett, s közben nyilván én is átmentem egy fejlődésen. Először is, amikor befejeztem a játékos-pályafutásomat, gyorsan rá kellett jönnöm, hogy az edzősködés egy teljesen más szakma.



Egyszer, egy gazdasági témájú előadáson azt hallottam: bármilyen munkába fog az ember, öt évnek el kell telnie ahhoz, hogy azt mondhassa, abban a dologban ő már otthon van, már "tudja" azt a bizonyos szakmát. És még akkor sem biztos, hogy jó benne! De ismeri, tapasztalata van, tudja, hogy miről szól, milyen feltételeket kell maga mögött tudnia, kapott már ilyet is, olyat is, átélt, a saját bőrén megtapasztalt sok mindent.

Magamban erről először azt gondoltam: jó-jó, de hát ez nálunk nyilván teljesen más, hiszen itt vízilabdáról van szó, játékosként pedig már mennyi mindent átéltem. És akkor jöttek az első pofonok, amelyek után kénytelen voltam elgondolkodni: mi vagyok én? Edző? Mit akarok? Hogyan tudom megvalósítani? Szembesültem azzal, hogy hatalmas erőfeszítéseket teszek és a mérkőzésen azt látom, hogy szinte semmi nem ment át. Bármit csinálok, mondok, az nem látható a vízben. Szép lassan rájön az ember, hogy ha csak azokat a gondolatokat, elképzeléseket igyekszik megvalósítani, amiket játékosként szerezett tapasztalatok alapján elgondolt, akkor bukásra van ítélve.

Emlékszem, ha én játékosként azt akartam hogy ebben vagy abban, lövésben vagy más technikai elemben a legjobb legyek, akkor lementem edzés után és gyakoroltam még két órát. Méghozzá minden nap. Egészen addig, ameddig nem értem el a célt. Szisztematikusan építettem magam napi hat-hét órányi munkával.

Ezt nem tudom megcsinálni edzőként a csapattal, mert ha megpróbálom tolni napi hat-hét órán keresztül azt a fanatizmust, ami én vagyok, akkor egy hónapon belül kinyírok mindenkit magam körül. Sérülések lesznek és meg sem fognak tudni mozdulni egy idő után. Rá kell jönnöm, hogy edzőként teljesen más szemléletre van szükség, bizonyos dolgokat el kell engedni. Vannak pillanatok, amikor ki kell nyitni az "emléktárat" és vissza kell emlékezni, hogy éreztem magam abban a helyzetben. Ezt hasznosítani lehet edzőként a régi játékosmúltból. De magát azt a metodológiát, ahogy képeztem magam, ahogy csináltam, ahogy hozzáálltam az edzésekhez, azt nem lehet egy az egyben alkalmazni. Már csak azért sem, mert teljesem más, amikor az ember 13 játékosra figyel, mint amikor csak magára.

A másik: én mindig azt gondoltam, hogy amikor mond valamit nekem az edző, akkor én azt megpróbálom megcsinálni. Vagy sikerül vagy nem, de mindenképpen azon vagyok, százszázalékosan arra törekszem, hogy végrehajtsam, tehát az történjen a vízben, amit ő kért. Teljesen drámai tapasztalás volt számomra, hogy amikor kértem bizonyos dolgokat és a játékosok bementek a vízbe, fél negyed múlva teljesen elfelejtettek mindent, valami egészen más dolog történt, mint amit szerettem volna látni. Olyan is volt, hogy három hete készültünk egy mérkőzésre és már az első támadásnál teljesen mást csináltak. Na, akkor azt gondoltam magamról: valamit nem jól csinálok, talán nem jól kérem, amit akarok, rosszul kommunikálok.

Nagyon sokat kellett nekem tanulom ezt az évek során. És nemcsak arról van szó, hogy amit kérek, azt megvalósítják-e. Rá kell jönni arra is, hogy a játék attól játék, hogy nem teljesen "kottázható". Ha mindent előre el lehetne tervezni úgy, hogy azt csak végre kell hajtani, akkor nyugodtan e lehetne menni a fogadóirodába és meg lehetne gazdagodni. A sport éppen attól sport, hogy van egy része, amelyik lekottázható és van egy másik része, amelyik nem. És e kettő aránya meccsről meccsre változik. Van olyan, hogy a mérkőzés 70-80 százaléka úgy zajlik le, ahogy előre elterveztük, de olyan is, hogy szinte semmi nem a várakozások, elképzelések szerint alakul. Ennek is ki kell tapasztalni, meg kell szokni a dinamikáját. Hiába próbálok valamire nagyon felkészülni, elképzelhető, hogy szinte semmit nem fogok viszont látni az elképzeléseimből.

Azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy ha az ember precízen mindent lekottáz, akkor elvész a játékos szabadsága. Természetesen van olyan része a játéknak, amit előre meg lehet és meg kell határozni. Ott kell lenni a blokknak, ott kell lenni az emberen, meg kell fogni a kapufást, nincs apelláta, ezeket meg kell csinálni. Ahol pedig nagyobb teret kell kapnia a játékosnak, ott az összeszokottságban kell fejlődni.

Az arányok megtalálása, a tapasztalatok hasznosítása - ez egy nagyon fontos tanulási folyamat. Nézni kell magunkat, nézni kell az ellenfelet. Amikor pedig teljesen szétesik a játék, akkor vissza kell menni az alapokig újra kell építeni az egészet, onnan kezdve, hogy ki hova álljon.

- Kellett ilyet csinálni?

- Ebben az évben is... Tulajdonképpen három héttel a bajnoki döntő előtt így álltunk és ebből jutottunk el viszonylag rövid idő alatt nemcsak a magyar bajnoki cím megvédéséig, hanem a BL-győzelemig. Ha fel vagy készülve, ha tudod, hogy bekövetkezhet egy katasztrofális szétesés, akkor megoldható feladat, hogy a csapattal villámgyorsan újraépíts mindent, megtaláld, hogy mi az, amibe kapaszkodni lehet, merre kell elindulnod. Egy-két óránál nem tarthat tovább az az érzés, hogy most "összedőlt a világ". A játékosok ilyen helyzetben azt várják az edzőtől, hogy mutassa az irányt. Vagy váltson vagy erősítse meg, hogy most ugyan "szar van", de akkor is erre kell mennünk, mert ebből fog kialakulni majd a jó teljesítmény. Ha edző elég magabiztos, és ha nem valami őrületről van szó, hanem rendezett elképzelése van, úgy vázolja fel az irányt, akkor a játékos is megnyugszik, azt mondja, jó, nincs akkora tragédia. Mert lehet az ilyen helyzetet "túldrámázni", beleülni hetekre, de annak nincs értelme, sőt. előfordulhat a teljes útvesztés. Nem. Rögtön a megoldásra kell fókuszálni. Ki is alakult már bennem egy metódus, hogy mit kell csinálni, amikor nem megy a játék.



Ha baj van, az edzőnek kell odalépni, egyfajta apafiguraként, mintegy megvédve a játékosokat. Mindig abból a feltételezésből indulok ki, hogy ők megteszik a maximumot. Beleállnak, csinálják teljes erővel.

Ha edzői filozófiáról beszélünk, az enyém az, hogy mindig ott legyek a játékosaimmal, a játékosaimnak. Legyen egy támaszuk, aki tudja és megmondja, hogy mit kell tenni, akkor is, ha a legnagyobb baj van. Ez védelmet jelent, hiszen enyém a felelősség, ti játsszatok. Majd én viselem a terheket, ezt el kell tudnom bírni.

Az edzővé válás folyamatában be kell járni ennek a munkának minden szegmensét. Nagyon hasznos volt számomra, hogy az utánpótlással foglalkozhattam, két évet lehettem Hores (Horkai György - a szerk.) mellett, tanultam tőle, figyeltem, hogy mit hogy csinál. Két három személyiség van, aki az edzősködésemre hatott, Hores, Gerendás meg Dénes (Kemény Dénes - a szerk.). Amit jónak tartottam, azt átemeltem, beépítettem a saját elképzeléseimbe, amit pedig nem, azt is tanulságként hasznosítottam.

A folyamatok nem megspórolhatók és nem lehet átlépni szinteket, mert amikor jönnek a nagyon nagy pofonok, arra késznek kell lenni. Lelkileg is tudni kel reagálni, ehhez pedig az adja meg az edzettséget, ha sikerül megszokni a kis pofonokat. A bokszoló is sok ütést kap, nem egyből Mike Tyson ökle elé áll, mert azt a pályafutása elején nem bírná ki.

Lelki teher - lássuk be, az edző az, aki felel mindenért. Ez így van a fociban, a kézilabdában, a vízilabdában, mindenhol. Ismert, Ancelotti nyilatkozta egyszer : "Ha jól megy, akkor a játékos hozta a meccset, ha nem, akkor az edző a hibás". Ez is az edzői lét része.

Most már úgy gondolom, hogy edző vagyok. Sokáig nem mertem kijelenteni ezt, nem tudtam, elérkezett-e már az a pillanat, de most már úgy gondolom, megjártam a mélypontot és voltam a csúcson, átéltem sok mindent és talán valóban elmondhatom, megtanultam ennek a szakmának az alapjait, igen, már edző vagyok!

És persze a folyamat nem áll meg, nincs vége, állandóan nézni, figyelni, tanulni kell. Ellesni edzésmódszereket más sportágakból is, figyelve, hogy van-e olyan újdonság, ami esetleg átvihető hozzánk. Már most azt kutatom, hogy a következő szezonra honnan tudok újat meríteni. Meg akarok újulni. Nem teljes egészében, de fontos behozni néhány olyan új dolgot, ami színesítheti az edzésmunkát, a játékunkat.

​

-  Milyen lesz a Fradi jövője? Történtek változások a csapat összetételekben, számodra ez milyen mennyi munkát jelent?

- Szerintem ugyanannyit, mint eddig - tehát sokat. Vannak távozóink, akik meghatározó szerepet töltöttek be, az ő helyükre érkezőkkel új csapatot kell építeni. A BL-győzelemmel egy folyamat véget ért, vagy fogalmazhatok úgy, hogy eljutott a végpontra, a csúcspontra. Most úgy kell kezdeni, hogy az eddigieket "félretesszük" és elindulunk újra egy úton, az új kihívások alapján. Le kell jönni a hegycsúcs tetejéről, újra "talajt fogni" lent. Ami jön: Népliget, uszoda, edzések, nem tudom, 15x200, borzasztóan kemény lábtempó, lövések, taktika, elemzések. És ezen keresztül újra kell építeni magunkat, újra kell építeni a csapatot. Ki kell hozni magukból a maximumot - így gondolom ezt az évet is. Meglátjuk, hogy a most érkezett játékosokat hogyan tudjuk beépíteni, s ezzel új csapatot kialakítani. Ez szerintem szép kihívás lesz.

Normálisan kell belőni a célokat, hiszen bár megnyertük a BL-t, azért mégiscsak abból kell kiindulnunk az új szezon kezdetekor, hogy először is el kell jutni a final eight-be. Címvédési szándékról akkor beszélhetünk, ha már ott vagyunk... Nagyon nehéz egyébként az ismétlés, amit az is mutat, hogy az elmúlt hét évben mindig más csapat nyerte a BL-trófeát. Össze kell állnia mindennek ahhoz, hogy az újabb BL-győzelem sikerüljön. Az eddigi alázattal kell nekimenni a következő évnek is, s fontos, hogy legyenek meg a normális céljaink, de elsősorban legyen egy csapat. Egymás munkájára építő játékosokkal, olyanokkal, akik szeretnek együtt játszani.

- Nem jelent terhet nektek, hogy mostantól BL-címvédőként mentek mindenhova?

- Felesleges pluszterheket magunkra venni. Ha a Barcelonetával, az Olympiakosszal vagy a Reccóval játszunk majd és az lesz a felvezetés lényege, hogy a BL-győztes Fradi az ellenfél, én ugyanazt fogom mondani a játékosaimnak: ez egy folyamat, a cél az, hogy összeérjünk, a legfontosabb időszakra nagyon jó teljesítményt nyújtó csapat alakuljon ki. Ha van ilyen teher, azt meg kell majd szoknunk, profinak kell lenni. A fontos az, hogy ugyanúgy beletegyük a munkát, mint eddig, ugyanazzal a lelkesedéssel induljunk neki az évnek és úgy játsszuk végig a következő szezont, mint ahogy a legutóbbit.

- Van-e bármi, amit szeretnél elmondani, de nem kérdeztem?

- Mindenféleképpen megemlíteném, hogy a magyar játékosok aránya nálunk számottevő, ez már akkor is látszik, ha valaki megnézi a góllövők listáját. Vannak saját neveléseink és olyan fiataljaink, akikért nem kapkodtak más klubok az elmúlt években. Ez azt mutatja, hogy megfelelő munkával, összerakott gondolkodással és olyan háttérrel, ami ezt a klubot jellemzi, lehet magyar játékosokat felépíteni, és elérni, hogy nemzetközileg is és itthon is megállják a helyüket! Óriási munka ez, nagy feladat, mert amikor hullámvölgy van, radikálisan csökken az érintett játékosok iránti bizalom, kevesen hiszik el azt, amit pedig mi látunk. Talán lehet egy párhuzamot vonni: ahogy én hittem ezekben a játékosokban, úgy a klub vezetése, Kubatov Gábor és Nyíri Zoltán is mindig támogatott minket minden döntésben és mellettünk állt. Úgy gondolom, hogy ha kitartunk az elképzeléseink mellett, ha keményen dolgozunk napról napra, hétről hétre és akkor is hiszünk, amikor senki más - elérjük a céljainkat.

És végül, de nem utolsó sorban, szeretném megköszönni Süninek, azaz Nyéki Balázsnak, segítőmnek a munkáját és támogatását, amit egész évben adott nekem.

- Köszönöm a beszélgetést!