Túl vagyunk az első nyári táboron is, ami szintén nagyon sikeres volt. Rengeteg visszajelzést kaptam szülőktől, hogy a gyerekek voltak már indián-, lovas- és kézműves táborban, de ezt élvezték a legjobban. Valóban olyan oktatóink vannak, akikhez személy szerint kötődnek a gyerekek, már a nyári tábor után elkezdték rágni a szülők fülét, hogy le akarnak jönni Szilvi nénihez, Gergő bácsihoz, mert annyira megszerették a közeget. Bízom benne, hogy ezen az ösvényen, amin elindultunk, egyre messzebb fogunk tudni jutni, és akár már jövőre ki tudunk majd állítani egy úttörő-csapatot, s ezzel elindítjuk a vízilabdát is.



- A 147 gyerek az induláskor hány iskolából jött össze?

- Egyetlen iskolából, de három iskola jelentkezett. Amikor körbementünk hogy igényfelmérést végezzünk, nem volt még mögöttünk semmi, nem volt megszervezve a medencebérlés, nem voltak beosztva a pályák, hiányzott a megfelelő gyerekszállítási kapacitás. Így egy iskolával indultunk, ez az Óbudai Nagy László Általános Iskola volt. Maradéktalanul elégedettek voltak velünk, a kísérő tanárok azt mondták, hogy nagyon jó a szolgáltatás minősége, külön kiemelték, hogy sok oktató jut viszonylag kevés létszámú gyerekre. A sikeres kezdés biztonságot adott nekünk, s hogy úgy döntöttünk, hogy bevállalunk további iskolákat. Eleinte csak egy általános iskola harmadikos és negyedikes diákjait oktattuk, illetve Kiss Gerinek köszönhetően tudtunk olyan gyógypedagógusokkal dolgozni, akiknek van úszóoktatói képesítése is. Ebben az iskolában ugyanis tanulnak szellemileg hátrányos helyzetű, autista és figyelemzavaros gyerekek is, akik sajnos az általános „nagyipari” úszásoktatásból kirekednek, viszont nálunk kis létszámú csoportokban ők is megtanultak úszni, tudtunk velük foglalkozni, ami szerintem példaértékű.

- Hogy zajlik ez? Hetente hány nap, hány óra, hogy van megszervezve, hogy ki viszi őket oda és mi a ti személyes szerepetek?

- Igazából se Geri, se Viktor, se én nem tudunk erre folyamatosan odafigyelni, mert jelen pillanatban mindannyiunknak a profi karrier az első, és ez egész embert igényel, úgyhogy van egy kiváló oktatási koordinátorunk, Derts Szilvia, az ő vállát nyomja az összes szervezésbeli teher – mi inkább csak a kapcsolatokat mozgatjuk. Szilvi intézi azt, hogy pontosan reggel nyolckor ott legyen a busz a gyerekekért, megérkezzen időben a Dagályra, mindenki át legyen öltözve, mindenkinek legyen belépője, legyen foglalt pálya. Minden nap van oktatásunk, délelőttönként két-három csoport jön, úgyhogy ez elég nagy odafigyelést igényel, de eddig maradéktalanul meg vagyunk elégedve Szilvi munkájával, nem volt még hiba a gépezetben. Természetesen az olyan tárgyalásokra, amikor a pályákat kell beosztani, vagy el kell menni egy iskola igazgatónőjéhez, oda mi is megyünk, de a hétköznapi aktív, tevékeny munkát száz százalékban ő végzi.



- Titeket mikor látnak a gyerekek?

- Minket még viszonylag ritkán, mert az úszásoktatás nem a mi területünk, illetve úgy gondolom, ahhoz, hogy egy gyerek megtanuljon úszni, nem szükséges egy olimpiai bajnok vagy világbajnok. Minket a nyári tábor alatt láthattak sokat, főleg Gergőt, illetve amikor majd elindul a vízilabda-foglalkozás, ami már nem csak arról szól, hogy a gyerekek megtanulják a helyes lábtempót, az úszást, a közlekedést a vízben, hanem tényleg passzolásról, taktikáról beszélünk, és elindul a csapatunk, akkor láthatnak majd minket igazán. De szoktunk szervezni olyan napokat, amikor lemegyünk mind a hárman, megnézzük, hogy hogyan edzenek, biztatjuk őket, válaszolunk a kérdéseikre, elmondjuk, hogy mi hogyan kezdtük a vízilabdát, mennyire volt nehéz, egész onnantól kezdve, hogy miként maradunk fenn a víz felszínén – nagyon sokat tudnak kérdezni. Ilyenkor mindig próbáljuk őket a helyes irányba terelni, elmondjuk, hogy mennyire fontos a tanulás, az edzés, és hogy a munkának mindig megvan a gyümölcse. Eljárunk osztályfőnöki órákra, ünnepségekre, élménybeszámolókat tartunk. Úgy gondolom, hogy ez nagyon fontos, tisztában vagyunk azzal, hogy példaképként tekintenek ránk, s alig várják, hogy később az oktatásukban is részt vegyünk.

- A VII. kerületben hogy történt a "piacszerzés"?

- Az önkormányzat minden évben mérlegeli, hogy a lehető legjobb áron a lehető legjobb szolgáltatást nyújtsa az önkormányzati általános iskoláknak. Gergő a VII. kerületben nevelkedett, és úgy gondolta, hogy mint a „VII. kerület földije”, megpróbálja ezt az utat kitaposni. Beadtuk a pályázatunkat, hogy milyen áron milyen szolgáltatást tudunk nyújtani, és két-három hetes gondolkodási idő után úgy döntött az önkormányzat, hogy nekünk adja ezt a lehetőséget. Akkor megyünk a gyerekekért, amikor ők mondják, mindig elegendő létszámú buszt biztosítunk, – viszonylag közel van a Dagály, tehát az utazás sem vesz sok időt igénybe. A referenciánk egész jó, mert az igazgatók, amikor egymás között ezt megbeszélik személyesen, telefonon, általában jókat szoktak mondani rólunk. Nagyon boldog vagyok, hogy a szolgáltatásunk olyan minőségű, hogy bátran ajánlja az egyik iskolaigazgató a másiknak.



- Akkor végül is mi a jelenlegi mérleg, hány gyerek, hány nap?

- A hét összes napján jönnek, naponta három-négy csoport, összesen 380 gyerek, ami úgy van lebontva, hogy egyik nap az egyik iskolából jön a harmadik-negyedik osztály, a másik iskolából a következő nap. Az a lényeg, hogy heti egyszer kell minden gyereknek részt venni kötelező úszásoktatáson a testnevelés óra keretein belül, mindezt 8 alkalommal, tehát egy gyerek 8 alkalommal jön hozzánk, és egy úszásnemet megtanulnak teljes biztonsággal ezen idő alatt.

- Van egy átlagszám, hogy hány gyerekkel foglalkozik egy pedagógus, egy úszóoktató?

- Hivatalosan nincsenek ilyen számok, ezt mi magunknak állítottuk fel. Írtunk egy működési alapszabályt, ami azt tartalmazza, hogy 8 gyerekenként jusson legalább egy oktató. Ez azért fontos, mert láttam olyan konkurens oktatást, ahol 20 gyerekre jut egy oktató, és emiatt nagyon sokan nem tanulnak meg úszni. Nálunk 8 gyerekenként van egy oktató, és a buszokon is "'szellősen" tudnak utazni, nincs zsúfoltság, egy 21 fős buszban 18-19 gyereknél többen nem ülnek. Éppen ezért gondolom azt, hogy jó a minőség, és sokkal koncentráltabban tudnak foglalkozni az oktatók a gyerekekkel. Van olyan gyerek, aki negyedikes iskolás korára még ott tart, hogy életében nem volt medencében, tehát esetenként három oktató is kellhet 15 gyerek mellé, mert három-négy gyerek még csak ismerkedik azzal, hogy milyen a medence. Náluk "vízhez szoktatás történik", egy másik csoport tagjai már lebegnek a vízen, velük el lehet kezdeni az úszásoktatást, és van három-négy gyerek, aki már az úszásnemek technikáját gyakorolja. Tehát ez nem csak létszám-, hanem tudásfüggő is, de az átlag a 8 gyerek per oktató.



- A második fázis, amikor már vízilabdázni fognak, hogy alakul ki? Ki figyeli őket, milyen jelek alapján vélitek úgy, hogy tehetségesek? Vagy ők jelentkeznek?

- Még nem vagyunk abban a szerencsés helyzetben, hogy rostálni tudjunk, mert ahhoz több százas létszám kell. Jelen pillanatban mindenkinek örülünk, aki szeretne vízilabdázni. Már az úszásoktatáson megkérdezik az oktatóink, hogy ki az, aki szeretne ide járni, illetve a gyerek hazamegy, és elkezdi rágni a szülő fülét, hogy nagyon tetszett neki, és jönne még.

- Ez plusz foglalkozás?

- Igen, ez plusz foglalkozás, az iskolai kötelező úszásoktatáson felül délutánonként lehet hozzánk járni négytől és öttől a Dagályra. Ez már úgymond magánoktatás, tehát nem központilag szervezett, hanem ahogy szokványos az uszodákban, a szülők hozzák a gyerekeket, teljesen egyénileg. Jelen pillanatban mindenkinek örülünk, aki jön, és van olyan gyerek, akiről látjuk, hogy valószínűleg nem lesz soha az életben elsőosztályú vízilabdázó, de teljesen jó, hogy ott van, mozog, nem a csínytevésen töri a fejét, egy rendszerhez szokik, és vele egykorú gyerekekkel szocializálódik – nem kell mondani, hogy a sport mennyire előnyös az ő számára is. Bízom benne, hogy ehhez a mostani 24 gyerekhez csatlakozik még legalább ennyi, ha nem több ebből a 380 gyerekből. Akkor már ki tudunk majd állítani egy olyan csoportot, amelynek tagjai valóban csak a tömegsportért és a mozgásért vannak az uszodában, és egy másikat, akikből még bármi lehet, akár híres első osztályú játékos is – és akkor azokkal majd külön foglalkozunk. Eddig Jenei Sándor végezte a vízilabdaedzéseket, aki az ASI-nak volt az edzője, ő viszont most elment Miskolcra, a miskolci vízilabdát építi tovább, úgyhogy meg kell találnunk az utódját. Beszéltünk már egy-két edzővel, és bízom benne, hogy olyan névvel tudunk majd hamarosan előrukkolni, amelynek hallatán sokan felkapják majd a fejüket. De ha nem, akkor sincsen baj, mert még tényleg az elején járunk, 5-8 éves terminus, amiben gondolkozunk, annak vagyunk most a „másfeledik” évében.

- Sok sikert a munkához és a jövőben is képet adunk majd időnként az eredményeitekről!

(Lejegyezte: Ötvös Csilla)