Ez az írás nem születhetett volna meg, ha "csupán" második a magyar csapat a világbajnokságon. Mert "sírni csak a győztesnek szabad".

Sokat gondolkodtam azon, hogy miként írjam meg mindazt, amit ez a cikk tartalmaz. Szubjektív visszaemlékezést akartam készíteni a Barcelonában eltelt két hétről, arról a hangulatról, amit a fiúkkal együtt töltött idő során tapasztaltam. Beszámolni apró gesztusokról, amelyek a sok egyéniségből álló társaság közös mentális erejét mutatták.

A meccsek közben (fotósként a kispad közelében állva) elcsípett mondatokról, szavakról.

Arról a döbbenetről, amit a fiúk és a stábtagok arcán láttam, amikor a nyolcaddöntőben 4:2-re vezetett ellenünk Kazahsztán. Ez a pár perc volt a mélypont, nem a szerbek elleni vereség a csoportkörben. Akkor az én fejemben bizony megfordult, hogy ki is eshetünk, nem jutunk a legjobb nyolc közé. A szünetben Benedek Tibor minden szavát hallani lehetett. "Ez így nem megy, alszunk! Ébredjünk fel!" Nem volt ingerült, csak hangos és határozott. A szavainál is többet jelentett az arckifejezése, a gesztikulálása. Lehajtott fejjel hallgatta őt mindenki, aztán véget ért a szünet - és a magyar válogatott megnyerte a világbajnokságot. A kazah meccs második negyedének kezdete után ugyanis nem volt ellenfelünk.

A gyomrom és a torkom egyaránt összeszorult, ahogy láttam a kiállítás miatt újra és újra hátrányban védekezni kényszerülő csapatot, azt a hősies röpködést, amihez hasonlót a sanghaji világbajnokság szerb meccse óta nem tapasztalhattunk magyar csapattól.

Csak most végig bírta a csapat, a vészhelyzet, amikor feljött az ellenfél, nem pánikot okozott, hanem még nagyobb figyelmet váltott ki mindenkiből. És ami a legérdekesebb, nem a "csak biztosra menjünk", "inkább tovább adom, lője el más" filozófiája uralkodott, hanem előkerültek a fifikás, igazi magyar megoldások. Azok, amelyeket "normális csapatok" legfeljebb 5-6 gólos vezetés birtokában mernek bevállalni - már ha egyáltalán...

Szerintem sokan ezért szerették meg nagyon ezt a csapatot az elmúlt hét végére, nem csupán a világbajnokság megnyeréséért.

Szóval mondom, ilyesmiket akartam írni, mert éreztem, ezzel tartozom. És tudnám sorolni még, de úgy érzem, van most ennél fontosabb. Mégpedig hírértékű információ, valami olyasmi, amiről a hagyományos (túlzott) szerénység miatt egyetlen érintett sem nyilatkozott a sajtónak.

Most tehát elmondom, s mindenki szemében még fényesebben csillog majd az az aranyérem.

Tehát.

Azt mindenki tudja, hogy Varga Dániel csapatkapitány kezéből a Barcelonába utazást megelőző napon szedték ki a kézműtétnél alkalmazott drótdarabokat. Először arról volt szó, hogy Dani az első három meccsen nem is játszik, de "természetesen" kezdettől vízben volt, s nem is akárhogy vízilabdázott. Panaszt nem hallottunk tőle, de fél szemmel láttuk, hogy az ujjával még a buszút közben is mozgásgyakorlatokat végez, s nyilvánvalóan rendkívüli erőfeszítéseket kellett tennie annak érdekében, hogy eleget tegyen a saját maga által meghatározott elvárásnak.

Teltek-múltak a napok, jöttek a fontosabb meccsek, s bár mindegyik után volt egy nap pihenő, csapatunkban egyre több embernek lett kisebb nagyobb sérülése.

Nagyon  diszkréten utaltunk erre a döntőt megelőző este edzéséről készített tudósításunkban:

"A fiúk többségének már fáj valamije, de egyöntetű vélemény szerint ezeket a fájdalmakat holnap este észre sem fogják venni." (Ha valaki szóvá tenné, hogy a sérülésekről miért nem adtunk részletes tájékoztatást, vegye figyelembe, hogy Montenegró csapatában két játékos, Misics és Drasko Brguljan érti is, amit a vlv ír, de a többiek is rendszeres olvasóink...)

A Nemzeti Sport konkrétabban fogalmazott, de kollégánk is nagyon finom volt, amikor megemlítette, hogy Szivós Márton a könyökét fájlalta, de mind ő, mind a csapatorvos azt mondta, hogy a másnapi döntőre rendben lesz. Nem hazudott sem ő, sem én, csak legfeljebb elhallgattuk kicsit, hogy Marci a hátránygyakorlás közben sérült rá az egyik meccsen szerzett könyöksérülésére, nem tudta folytatni az edzést és hangos káromkodás közepette, elkeseredetten szállt ki a medencéből. Könyökét végig fogva ment oda Tóni bácsihoz, s egy jéggel teli vödörbe helyezte fájós felkarját. Az edzés folytatódott, de fél szemmel mindenki Marcit figyelte, s bizony eléggé megfagyott a levegő. Aztán, mire véget ért az edzés, Marci csak legyintett és nevetve mondta, hogy egy meccset bőven kibír, még fájni sem fog az adrenalin miatt.

Decker Ádám a döntő napján, a délelőtti edzésen

Igen ám, de ekkor már majdnem egy hete nem tudott rendesen fogni a bal(!) kezével Madaras Norbert. Egy korábbi nagyon kellemetlen sérülése újult ki az egyik meccsen, s attól kezdve csak a nyilvánosság (értsd: edzés, amelyen más csapatok játékosai, vezetői láthatták a mieinket) előtt nem volt bekötve az ujja, illetve nem fogott jégtömlőt a hüvelykujjához szorítva. (Amikor a döntő másnapján hazautazott a csapat, a repülőn Norbi képtelen volt a bal kezével elcsavarni a levegőbefújó szabályozóját, olyan fájdalmat okozott neki ujjának megmozdítása...)

Persze erre is mondhatjuk, hogy az adrenalin semlegesíti a fájdalmat arra a négyszer nyolc percre. Meg amúgy is van még egy balkezes, nem is akárki, hanem a világ élmezőnyébe ezen a vb-n berobbant Vámos Márton.

Igen ám, csakhogy Vámos bal(!) könyöke a Montenegró elleni döntőben megrándult, sérülten játszotta végig a vb-finálét.

Miként Hárai Balázs is, aki a kemény montenegrói védők a második negyed elején úgy vettek kezelésbe, hogy elrepedt a bordája, így küzdött tovább, majd ugrott a vízbe a partról, amikor lefújták a meccset és éppen Bedő volt bent. (Jellemző a többiek részvétlenségére, hogy az este során igyekeztek a legmesszebb menőkig kiélvezni azt a helyzetet, hogy Pufi számára a kínok kínját jelenti, ha röhögnie kell. Márpedig ugye egy vb-arany után nehezen várható el a gyászos hangulat...)

Tehát két balkezes és az egyik center küzdött folyamatosan  a néha elviselhetetlen fájdalommal. Na jó, nem véletlen, hogy egyszerre heten vannak a vízben.

Igen ám, csakhogy Varga Dumi lábát az ujjainál ekkorra már rendkívül látványos véraláfutás díszítette, amit ugye általában nem szúnyogcsípéstől kap az ember.

És még csak most jön az igazi dráma! A döntőt megelőző este, a vacsoránál néhányan betermeltek (valószínűleg) ugyanabból a tengeri valamicsodából. Reggelre mindhármójuknak hasmenésük volt. Bátorinak enyhébb lefolyású, ám Decker Ádám még hányt is, Nagy Viktornak pedig hétszer-nyolcszor kellett visszamennie a mellékhelyiségbe (emlékeztetőül: estére a világ legjobb kapusa lett).

Hangsúlyozom: mindez az este 22.15-kor kezdődő világbajnoki döntő reggelén történt!

Tóni bácsi (dr. Gábor Antal csapatorvos) minden tudását és eszköztárát bevetette, hogy "járóképes" állapotba hozza az érintetteket, akikre ugye este a szelídségéről híres montenegrói alakulat várt. (Ami egyébként Nagy Viktort illeti, ő már korábban, egy edzésen összeszedett egy kellemetlen ujjsérülést...)

És ezen előzmények után zajlott le a 2013-as világbajnokság döntője, amelyen Magyarország fantasztikus játékkal megszerezte a győzelmet.

Szóval így.

Az elmondottakat senki nem propagálta-propagálja. Mégis úgy gondolom, mindenkinek tudnia kell, hogy milyen körülmények között született meg ez a szédületes vb-siker.

Természetesen ha "csak" ezüstérem lógna a fiúk nyakában, akkor mindez nem lett volna megosztható az olvasókkal, hiszen az egyenlő lett volna a mentségkereséssel, a magyarázkodással. Így azonban, hogy megnyertük a vb-t, fontos, hogy mindenki tudja, nem akárhogy, hanem ÍGY nyertük meg!

Mert ugye, sírni csak a győztesnek szabad...

Szivós Márton könyöksérülése a döntő előtti napon, az esti edzésen újult ki