Hogy mit élt át pályafutása utolsó meccsén, azt egy könyvben fejtette ki nemrégiben. Mi most életének második 36 évéről kérdeztük, mert egy kicsi már abból is eltelt...

Mi történt az utolsó londoni meccs lefújása óta veled?

- Amikor hazajöttem, a nehéz nyár után jól esett a pihenés, az, hogy nem kell semmit csinálni. Akkor már ugye tudtam, hogy nem folytatom a pályafutásomat, úgyhogy jó ideig itthon voltam, azt élveztem, majd kint voltam tíz napot Los Angelesben. Nyaraltam is, meg beszélgettem "bizonyos dolgokról". Aztán visszajöttem, bár nagyon nem volt kedvem, mert jól éreztem magam kint. Hirtelen sok időm lett, elmentem négy napra Nápolyba, ahova hívtak a régi barátok. Hat évet játszottam ott, nagyon szeretem a várost, jó volt kicsit visszamenni, nosztalgiázni, különösen, hogy ott még október vége felé is nyár volt. Azóta itthon vagyok és tulajdonképpen semmi konkrét dolgot nem csinálok, csak amihez éppen kedvem van. És várom a januárt, amikor visszamegyek Amerikába.

- Mit fogsz ott csinálni?

- Ez még nem tisztázódott teljesen, nem is akarok addig sokat beszélni róla. Majd ha elkezdem csinálni. A lényeg az, hogy felkértek, dolgozzak fiatalokkal, segítsek az edzőknek Los Angelesben egy egyetemi csapatnál, ahol nagy tervekkel vágnak neki a munkának. Tetszik a feladat és jó kiszakadni az itthoni közegből, várom a környezetváltozást. Ráadásul a kint töltött 10 nap alatt nagyon jól éreztem magam.

- Játszani nem fogsz, csak szakmai segítséget nyújtasz?

- Nem fogok. Néha valószínűleg bemegyek a vízbe megmutatni ezt-azt, de meccseim nem lesznek.

- Itthon hogy telnek a napjaid, merre jársz, mit csinálsz? Lelkileg hogy vagy, gondolkodsz-e folyamatosan a pályafutásod utolsó szakaszában történteken, vagy abszolút relaxálsz lélekben is?

- Egyelőre nem tudok mást csinálni, csak relaxálni, de ez nem mindig jó. Amíg jó idő volt - még szeptemberben is -, lejárkáltam a Császárba, a nyitott uszodába és úsztam viszonylag rendszeresen, kétezer métert egy nap, de lazán. Senki nem mondta meg, hogy mit kell csinálnom, csak magamtól úsztam, ahogy jólesett. Aztán ahogy az idő egyre rosszabb lett, úgy volt mind nehezebb felkelni. Reggelenként mindig kinéztem és kopogott az eső az ablakon, ködös volt és hideg, úgyhogy inkább tovább aludtam ahelyett, hogy lementem volna úszni. Szóval mostanában sokkal nehezebb rávennem magam arra, hogy mozogjak, pedig nagyon kéne, mert máris megérzi a testem, hogy abszolút elengedtem magamat. Igaz, ez nem a súlyfeleslegben nyilvánul meg...

- Éppen azt akartam mondani, hogy láthatóan nem híztál.

- Az izmaim nem mozognak, nincsenek megfeszülve, a pulzusom nem megy föl, úgyhogy ez így..., emiatt sokszor nincs jó komfortérzésem. Mindenképpen vissza kell majd valahogy állnom a rendszeres mozgásra. Amúgy, ha a tévében nézek egy vízilabda-meccset, akkor szerencsére nincs az az érzésem, hogy hiányzik, viszont maga a játék, bemenni és elhülyéskedni, játszani csak úgy, különösebb tét nélkül egy csapatnál, egy közösségben, ez azért hiányzik, ehhez hozzászoktam, jó dolog volt. De ez nem azt jelenti, hogy megbántam a döntésemet, abszolút nem. Várom a januárt, addig itthon vagyok. Van időm mindenre, amit eddig nem tudtam megcsinálni, ezek apróságok, hétköznapi dolgok, de jó lesz azért, ha egy kis rendszeresség megint lesz az életemben.


- Amikor visszajöttél Londonból, mennyire érezted egy korszak lezárásának a történteket? Mit szóltak az ismerősök, barátok, azok az emberek, akikkel az utcán találkoztál? Mennyire derült ki számodra a visszajelzésekből, hogy mindenki tudja: Kásás befejezte?

- Azt kell mondjam, hogy az olimpia után egyetlen negatív hangot nem hallottam. Nem mondták, hogy bénák voltatok, öregek vagytok már... Csak a köszönetet lehetett érzékelni a szavakból, bárhova mentem, elismerően beszéltek arról, amit ebben a közel két évtizedben elértünk. Jó volt, jólesett, hogy az emberek tényleg csak a jóra emlékeztek. Valahogy úgy tűnt, átérzik, hogy negyedszer nyerni nagyon nehéz dolog lett volna, a többiek igenis feljöttek, mi meg valahol megálltunk. Úgy gondolom, hogy a magyar vízilabda-szurkolók is egyre világosabban láttak dolgokat az évek múlásával, felismerték a természetes változásokat, s érezték, tudták, elfogadták azt is, hogy most Londonban csak ennyi volt a csapatban - sajnos.

- A Londonban történteken sokat töprengtél, visszagondoltál a tornára? Foglalkoztatott?

- Nem. Természetesen a legjobb eredménnyel akartuk befejezni, legalább dobogós helyet szerettünk volna elérni. Azt tudtuk, hogy a legnehezebb olimpia lesz, de reálisan nézve az esélyeket és az ott látottakat is, az ötödik helynél azért lehetett volna jobb. Tényleg nüanszokon múlt, de hát azt tudjuk, hogy a nüanszok mindig annak a javára döntenek, aki jobban megérdemli. Úgyhogy szerintem az olimpián kialakult sorrend teljesen reális volt, attól függetlenül, hogy megverhettük volna az olaszokat. Valamiért nem vertük meg őket, tehát jobban megérdemelték, hogy elöl végezzenek. Úgyhogy nem nagyon elemeztem, mert valahogy természetes volt minden, egyből meg tudtam emészteni, el tudtam fogadni, hiszen teljesen "igaz" volt, ami ott történt, Londonban.

- A pályafutásodat végiggondoltad vagy nem nosztalgiázol?

- Nincs miért nosztalgiázni. Nyilván, hogy most ez a könyv megjelent, sokat beszélgettem erről, visszajöttek az emlékek, s ha visszagondolok az életemnek erre a részére, akkor nagyon-nagyon elégedett vagyok. Sokkal többet nem tudtam volna kihozni belőle eredményekben, nyilván lehetett volna még egy arannyal több, de lehetett volna eggyel kevesebb is. Nem maradt bennem hiányérzet, nyugodtan tudtam lezárni ezt a korszakot.

- Ez a los angelesi feladat nyilván foglalkoztat, hiszen ez a legközelebbi terv, de azt végiggondoltad már, hogy mit szeretnél csinálni hosszabb távon? A sportolói pályafutásodnak vége, kikristályosodott-e benned valami, amit szeretnél csinálni és mi az?

- Nincs még ilyen, és el is határoztam, hogy a következő egy évben nem fogom magam stresszelni ilyesmivel. Ami lehetőség jön, azzal élek, de nem a pénzt üldözöm, hanem jól akarom érezni magam, ki akarok kapcsolódni. Aztán ez alatt az egy év alatt nyilván letisztul, kialakul, hogy mit fogok csinálni, de nem akarok "rágörcsölni". Most van ez a lehetőségem, hogy kimenjek, ezt akarom kiélvezni. Természetesen vannak bennem apróbb ötletek, "álmok", de ezekről csak akkor beszélek, ha aktuálissá válnak, mert addig nem érdemes. Most csak egyszerűen próbálom élvezni azt, hogy nem járok edzésre, bár mondom, azért hiányzik, de csak annyi, amennyit én szeretnék csinálni. Nem hiányzik a napi két kemény edzés - pont emiatt gondoltam úgy, hogy be kell fejeznem, mert fejben már nem tudtam magammal "megbeszélni", hogy lemenjek és minden nap megfeszüljek.


- Nem szeretnék a zsebedben turkálni, de valamit árulj el arról, hogy a játékos-pályafutásod alatt milyen anyagi biztonságra sikerült szert tenni. Nyilván, ha megteheted, hogy most egy évig nem foglalkoztat a pénz, ezt megalapoztad. Ezzel tudatosan foglalkoztál, gondoltál erre?

- Erről tényleg nem akarok sokat beszélni. Ha valaki 14 évig külföldön játszik, akkor ennek nem csak az az oka, hogy Olaszország szép és az ember jó csapatokban játszik, hanem az is számít, hogy jobbak a feltételek. Én ilyen szempontból is szerencsés vagyok. Ugyanúgy, mint mindenki más, én is gondoltam arra, hogy a jövőmet meg kell alapoznom. Ez részben sikerült is, de természetesen nem akarok a babérokon ülni és "malmozni" egész életemben. Az tény, hogy most szeretnék nem ezzel foglalkozni, hanem azzal, hogy azt az időt, amit az elmúlt évtizedekben edzésekkel töltöttem most másra fordítsam.


- Itt van ez a könyv... Kicsit messzebbről futok neki. Mióta ismerjük egymást, azóta hallom tőled, hogy ha majd egyszer befejezed a pályafutásodat, lesz egy könyv és abban mindent megírsz. Tulajdonképpen tényleg majdnem mindent megírtál, bár szerintem lehetne az elmúlt 36 évedről két másik könyvet írni, s szinte alig lenne átfedés, csak a fő elemekben. És mindegyik ugyanilyen érdekes lenne. Felteszem hát az obligát kérdést: "Hogy jött a könyv ötlete?"

- Ahogy mondod, erről viccelődtünk mindig és ez tényleg vicc volt akkor, nem gondoltam komolyan! És amikor megkeresett M.Kiss Csaba, mondtam neki, hogy dehogyis, hagyjál, nem akarok én könyvet. Akkor még játszottam, Reccóban, bár már az olimpia éve volt. Azt mondtam, hogy hagyjuk. Többször győzködött, hogy tegyünk legalább egy próbát. Leültünk, beszélgettünk, emlékszem, nagyon nehezen tudott belőlem bármit is kihúzni. Aztán ahogy jobban megismertük egymást (bár én valamennyire ismertem már őt régebbről), egyre könnyebben ment a beszélgetés, és amikor láttam az ő stílusában leírva azt, amit elmondtam, tetszett, könnyen olvasható volt. És miután eldöntöttem, hogy London után befejezem, úgy gondoltam, hogyha ez egy szép, maradandó dolog lesz, igényes formában megcsinálva, akkor büszke lehetek rá. A pályafutásom során egyébként nem ő volt az első, aki felajánlotta, hogy könyvet ír rólam, ez is azt sugallta számomra, hogy az emberek kíváncsiak lehetnek erre. És azt mondtam, hogy végül is viszonozni lehet ezzel azt a sok szeretetet, érdeklődést, amit kaptam az évek alatt. Mert azt hozzá kell tennem, hogy végig éreztem a pályafutásom során, hogy érdekli az embereket a személyiségem - talán néha túlságosan is, meg kellemetlen módon is... És akkor azt mondtam, hogy ha tudjuk és Csaba képes rá, akkor egy ilyenféle nagyon olvasmányos stílusban írjuk le, s ez talán sok embernek fog örömet okozni. Meg kell, hogy mondjam, nagyon sok levelet kapok azóta, hogy megjelent a könyv és csak pozitív visszajelzéseket tapasztalok. Mindenki azt mondta, hogy egyetlen lélegzetvételre kiolvasta, olvasmányos volt, vízilabdás anyukák írták, hogy köszönik szépen és hogy ez nekik nagyon nagy segítség volt, vízilabdás fiúk írtak, hogy hát ez milyen nagy dolog, hogy ennyi mindent megtudtak és hogy mennyire emberi ez az egész, mennyire hétköznapi dolgok vannak benne, amikről mindenki magára is ismer, hiszen ők is átmentek ugyanezeken. Most legalább ebből a könyvből kiderül, hogy én sem vagyok csodabogár, hanem egy ember vagyok, akinek van lelke, egy élsportoló, aki kívülről esetleg tökéletesnek tűnik, de ugyanúgy rágódik magában sok mindenen. Ez a jelek szerint nagyon sok embernek érdekes. Valahogy úgy vagyok ezzel, mint magával a vízilabdával. A játékban az volt a jó, hogy közös célért küzdöttünk és nyertünk, de a másik, még nagyobb élményt az jelentette, hogy az embereknek ezzel örömöt tudtunk okozni, s ez mindig pluszt adott. Azt mondtam magamnak, hogyha ez a könyv is ilyen lesz, hogyha ezt sokan elolvassák, tetszeni fog és örömöt okoz embereknek, akkor csináljuk meg. És megcsináltuk. De ennyi. Tehát se előtte, se utána... Nem fogok magamról beszélni sokat, ez egy egyedi eset volt, ami ebben a formában megszületett.


- Itt most meg kell jegyeznem valamit. Az elmúlt évek alatt, ha a vlv-n csak egy picit áttértünk a "nem közvetlenül vízilabdás információra", akkor mindig megkaptam tőled a zrikáló megjegyzést, hogy már megint a bulvár... Hozzáteszem: tudom, hogy akkor, amikor a könyvben részletesen elmesélt dolgok zajlottak, iszonyúan menekültél minden olyan publicitás elől, ami ezekkel foglalkozott, márpedig voltak ilyenek jócskán. Az minek tulajdonítható, hogy ebben a könyvben gyakorlatilag nem csak a kapcsolataidat, hanem a lelkivilágodat, annak változásait is ilyen részletességgel "kiadtad"? Mert ez teljesen ellentétes az eddigi hozzáállásoddal.

- Szeretek meglepetést okozni :-) Ez a legrövidebb és legdiplomatikusabb válasz. A vlv-t azért kritizáltam, mert vízilabdás honlap, ott ne legyen bulvár! Viszont egy könyv készítésekor, amikor az ember az életéről beszél, bizonyos dolgokat nem tud megkerülni, mert különben nem ad teljes képet magáról. A hétköznapok hangulata, az embert foglalkoztató érzések hozzátartoznak ahhoz, hogy milyen egy élsportoló, hogy bizonyos dolgokat miként emészt meg, milyen hatással van rá egy másik ember. Hogyha már elhatároztam magam - nem könnyen - erre, akkor azt akartam, hogy komplett legyen olyan szempontból, hogy mindenből legyen benne egy kicsi, tehát teljes képet adjon arról, hogy ki vagyok.

Az évek során nagyon sok cikk jelent meg rólam, gyakran anélkül, hogy nyilatkoztam volna. Felkerültem bulvárlapok címlapjára, mindig úgy kerültem a középpontba valamiért, hogy azt nem én akartam. Nem én köveztem ki magamnak ezt az utat, hogy most akkor én népszerű leszek, hanem minden jött magától. Valamiért írtak rólam valamit, vagy egy kapcsolatomról. Éppen ezért nagyon elzárkóztam mindentől, nem vettem fel telefonokat, nem érdekelt az egész, hagyjanak engem békén. Azt szeretem, ha a vízilabda miatt dicsérnek, utáltam másról beszélni - és mondom, ebben a könyvben egyszer, s mindenkorra, de tényleg csak ilyen formában le vannak írva bizonyos dolgok, amikről úgy éreztem, hogy beszélnem kell, olyan terjedelemben és stílusban, ahogy én akarom. Viszont ez most nem felhívás keringőre a bulvársajtó számára, hogy ezentúl bármit kérdezhetnek, mert ugyanúgy nem fogom felvenni a telefonokat és ugyanúgy nem fogok senkivel beszélni. Nyilván most a könyv miatt van egy kampány, így sajnos néha a csapból is elég sokat fogok folyni, de meg kell, hogy mondjam: már alig várom a végét. Én arra vagyok büszke, amilyen a könyv lett, és amilyenek a visszajelzések. A körítés az a szükséges rossz. Minden csoda három napig tart és egyszer ennek is vége lesz, szerencsére :-).

Egyébként fontos információ, szeretném jelezni, hogy én ebből a könyvből semmit nem fogok keresni jótékony célra ajánlom fel, amit kapok. Még pontosan nincs meg, hogy mi lesz ez. Nehéz dolog, mert az ember azt szeretné, ha oda jutna el a pénz, ahova ő szeretné, hogy eljusson. Még jól át kell gondolnom, de az egyik része valószínűleg gyermekek, a másik állatok megsegítésére megy majd. Ezt már az elején elhatároztam.

- A könyv megjelenése óta történt-e veled olyan dolog, amit beleírnál, ha még nem lenne kész?

- Azóta annyira nem történt velem semmi, hogy egy oldalt sem tenne ki, sajnos... Ha nagyon megerőltetném magam, akkor talán kettőt - de csak azért, mert olyan jól fogalmazok, meg "színezek". Ha már ez szóba került: a legközelebbi könyvet egyedül fogom írni, addigra annyira ügyes leszek... Kevesen tudják rólam, hogy szeretek írni, szoktam is. És azt is kevesen tudják, hogy ebben a könyvben is van pár oldal, amit én írtam és Csaba hozzá se nyúlt, mert azt mondta, hogy annyira jó. Úgyhogy lehet, hogy még itt is van jövőm...


- Sokat foglalkoztál már eddig is írással?

- Hogyha ihletem van, gondolataim támadnak, leülök és leírom. Nem foglalkoztat a dolog olyan szempontból, hogy könyvet írjak, de élvezem az írást, jó dolog, ha van egy jó napom és leülök, leírom, hogy mi ad nekem boldogságérzetet aznap.

- Ezek ilyen naplószerű írások?

- Igen, mintha blogok lennének.

- Szerintem lesz jelentkező a blogbejegyzéseid állandó közlésére, itt van például mindjárt a vlv... Máris megígérem az állandó helyet a címlapon!

- Jó :-). Szóval a sok ötlet közül, amire gondolok a jövővel kapcsolatban, az egyik lehet, hogy éppen ez.


- Visszatérve befejezésként a vízilabdához, az új, egyelőre ideiglenes magyar válogatottról mi a véleményed? Gondolom, a két Világliga-meccset láttad, tudod, kik kaptak meghívást. Hogy látod a helyzetet?

- Nagyon korai erről beszélni. Egyrészt még nincs megválasztva a szövetségi kapitány. Bár úgy gondolom, hogy e két meccs alapján, és ahogy ismerem Tibit, én legalábbis biztos, hogy neki ítélném a kapitányi posztot. Tudom, hogy nagyon felkészült, Reccóban sokat beszélgettünk, sokszor elmondta, hogy képzeli el a dolgokat, milyen újításokat szeretne. Látom rajta, hogy hihetetlenül ambiciózus, és nagyon komolyan, profin csinálná az egészet. Nekem is nagyon tetszettek az ötletei, meg ahogy az egészhez hozzá akar állni. Úgy gondolom, hogy egészen más mentalitást tudna vinni a csapatba. Ami a játékosokat illeti, ugye ez a keret még nem volt végleges. Sajnos nem ismerek minden fiatalt, de azt tudom, hogy Tibi is akar az utánpótlással foglalkozni, párhuzamosan szeretné mindkettőt a felügyelete alatt tartani, ami nagyon fontos. Nem tudom, kik jelentkeznek még, de az biztos, hogy Tibi tökéletes választás lenne. Nincs még rutinja a "meccselésben", ebbe bele kell szoknia, nyilván lesznek szoros, kemény meccsek, jönnek vereségek is, de az biztos, hogy őt semmi nem fogja eltántorítani, menni fog a maga útján és szerintem jól fogja csinálni, örülnék, ha ő lenne a kapitány.

- Hogy fogsz viszonyulni az új válogatotthoz? Milyen érzéseid lesznek a meccsek alatt?

- Nem tudom, biztos, hogy figyelem majd az eredményeket, ha lesz meccs, megnézem, mert érdekel. Az is biztos, hogy ha mondjuk négy évvel fiatalabb lennék, akkor érdekelne, hogy milyen lehet Tibi keze alatt dolgozni, de hát sajnos csak egy életünk van és van más is, mint a vízilabda. Ez most lezárult. De figyelemmel fogom kísérni és biztos vagyok benne hogy előbb-utóbb nagyon ütőképes csapatot hoz össze a szövetségi kapitány. Aztán persze a többieken is sok múlik, hogy ők milyenek lesznek, mert várhatóak változások itt is, ott is. A horvátokról is hallottam, hogy abbahagyják jó páran. Mindenesetre úgy gondolom, azért az nem változik, hogy ott leszünk a dobogóesélyesek között. Ez biztos.

- Köszönöm szépen a beszélgetést!

(Fotók: vlv és a könyvborító)