A háromszoros olimpiai bajnok Kiss Gergely budapesti klubban folytatja. A válogatottsággal kapcsolatban úgy érzi, számára vége, de aktív pályafutása további részében is bármikor hajlandó újra csatasorba állni, ha ez kell a mindenkori magyar válogatott sikeréhez.

- Kis zűrzavar keletkezett a jövőddel kapcsolatos nyilatkozatodat illetően: most lemondtad a válogatottságot vagy nem?

- Ha mindenféleképpen választ kellene adnom egy ilyen kérdésre, akkor most azt mondom, hogy nem leszek többet válogatott. De nem jelenthetem ki, hogy ez mindig így lesz, s hogy semmilyen visszautat nem tudok elképzelni. Más sportágak sportolói és vízilabdázók is voltak már úgy egy periódus után, hogy elegük lett, vagy nem éreztek már magukban annyit, hogy folytassák. Más dolgok kerültek számukra előtérbe, aztán néhány év múlva mégis visszatértek. Hiányzott nekik vagy egyszerűen szükség volt rájuk. Most úgy gondolom, hogy itt a vége. A négy olimpia komoly egységet alkot, egy teljes egészet, akkor is, hogyha az utolsó négy év a magyar vízilabda szempontjából sikertelen volt. Az első 12 viszont nagyon szép. Talán példátlanul szép, akár a jövőt, akár a múltat tekintjük. Hogy mi lesz két-három-négy év múlva, nem tudom. Nagy esély van arra, hogy nem fogok jövő nyáron játszani a válogatottban. Most úgy érzem, hogy 35 évesen, ennyi sok meccsel, edzéssel a hátam mögött, ennyi elég lesz.

- Gondolom, azon kívül, hogy fizikailag regenerálódsz, le kell, hogy ülepedjenek a dolgok benned, s nyilván azon is múlik majd, hogy milyen lesz a csapat, ki lesz a kapitány.

- Bárki is lesz a kapitány, marad Dénes, vagy más jön, nem kétséges, hogy drasztikus fiatalítás következik. Én nem fogom hívogatni a kapitányt, hogy  próbáljon ki, adjon esélyt. Ez talán az edző szempontjából is megnyugtató, csak az ő döntésén múlik, hogy kikből áll az új csapat. Ha viszont pár év múlva nagyon kérnek, és úgy érzem, hogy valóban szükség van rám szakmailag és emberileg, tehát segíthetek, és olyan szinten teljesítek, akkor nagyon szívesen állok a magyar vízilabdacsapat rendelkezésére. Magamtól, ahogy a folyamat kinéz, azt mondom, hogy nem. Tehát sok körülménynek kell összeállnia, hogy újra válogatott legyek és ugyanezt mondtam a sportvezetői munkára is. Most még nagyon sok a kérdőjel, nem tudjuk, hogy alakul a vízilabdasport helyzete nemzetközi téren, itthon. Megérzi az ember, ha szükség van rá és nyilván bele is kell férnie egy új koncepcióba. Ha netán három év múlva van egy fontos világverseny és a jobbszélen számításba jövő játékosok közül mindenki beteg vagy sérült és azt mondják, hogy látják a játékomat klubszinten, megfelelőnek tartják a teljesítményemet, segítsek arra a nyárra, akkor a magyar csapatért megteszem. Ez kicsit olyan, mint ahogy a katonák mondják: "A hazámat szolgálom!"


- Mit lehet tudni, hol folytatod a következő szezonban a klubpályafutásodat? Magyarország vagy külföld? Vannak ajánlatok, még gondolkodsz vagy már döntöttél?

- A külföldi ajánlatokat visszamondtam, így a kör leszűkült. Hoztam egy döntést, ami kompromisszumokkal jár, nem megyek külföldre, se vidékre, hanem szeretném már megalapozni a vízilabda utáni életemet. Megadom az esélyt magamnak arra, hogy saját, otthoni környezetemben elindítsam a dolgokat, amellett, hogy még vízilabdázni is komolyan szeretnék. Így tehát Budapestre korlátozódtak a lehetőségek. Hogy pontosan hol folytatom, azt augusztus végén tudom közölni a nyilvánossággal.

- Beszéljünk a pályafutásodról. Mire emlékszel vissza legszívesebben? Mi az az emlék, ami kitörölhetetlen?

- Erre a kérdésre először az első válogatott meccsek képei ugranak be, még Horkai György irányításával a barcelonai olimpia utáni időszakban lettem válogatott, nagyon fiatalon, gimnazistaként. Aztán természetesen előjön Sydney és Athén. Sydneyben két csoportvereséggel - kikaptunk szerbektől, horvátoktól - lettünk olimpiai bajnokok. Az, hogy két vereségből felálltunk, egy lelki folyamatot feltételezett az olimpia alatt, néhány napon belül. A csalódottságból és a bizonytalanságból kellett felépíteni magunkat és végül felmasíroztunk a dobogó tetejére. Athénból rögtön beugrik, hogy határozott, komoly játékkal, nagyon kevés gólt kapva vittük végig az olimpiát, mint idén a horvátok. Szívesen emlékszem vissza, hogy a szerbeket kétszer vertük meg azon az olimpián. Az első csoportmeccsen szintén hátrányból lőttünk három gólt a végén és úgy fordítottunk. Nagyon kevés gólt kaptunk Athénban, azért is szép emlék nekem. Ezek ugranak be először. Több mint 300-szor játszottam a válogatottban hivatalos meccsen és ezen felül még ott voltak a barátságos és az edzőmérkőzések. A piros-fehér-zöld zászló van előttem, minden kontinensen, minden városban, ahol voltunk. Meghatározó emlékek ezek, nagyon nagy köszönet mindenkinek, aki szurkolt nekünk, segített és mai napig - biztatva - bajnoknak nevez minket, annak ellenére, hogy Londonban nem sikerült megvalósítani a saját tervünket és a szurkolók vágyait.

- Amikor kimentetek, mennyire bíztál abban, hogy meglehet a negyedik?

- Úgy voltam vele, hogy akadt pár gyengébb meccsünk a felkészülés alatt, de a számunkra megszokott nagyon jó sportolói attitűdöt kell bevinnünk az olimpián a medencébe, vagyis hogy minden meccs egy külön történet, sőt minden meccs minden perce egy külön történet, és ha ezeket a meccseket lépésről-lépésre haladva megnyerjük és nem törődünk azzal, hogy mi volt korábban, hanem csak azzal foglalkozunk, hogy az ellenfél várhatóan mit fog csinálni, arra nekünk mit kell reagálni vagy fordítva, és ezzel meglepjük az ellenfelet. Ha ezekre az apró részletekre tudunk koncentrálni, akkor meg tudjuk nyerni az olimpiát. Azzal a tudattal vágtam neki, hogy az első és az ötödik hely között bárhol végezhetünk. Többen is nyilatkoztuk, hogy 5-6 ország  válogatottja pályázik az érmekre, ezt komolyan gondoltuk, így is mentünk ki. Igazából most azt mondom, hogy hét ország pályázott az érmekre. Az olimpia közben próbáltuk ugyanúgy felépíteni magunkat, mint Sydney-ben, mentálisan, lelkileg sokat foglalkoztunk magunkkal – ennek ellenére nem jött össze. Emiatt nagyon csalódottak vagyunk. Aki sokszor nyert, úgy szerette volna befejezni, hogy abszolút, teljes csúcsot ér el, ő ezért csalódott, aki még fiatalabb és mondjuk ,,csak” egyszer nyert olimpiát, ő azért, aki pedig nem nyert - nem kell mondani, hogy miért. Megfosztottuk magunkat egy lehetőségtől, de másrészt az ellenfelek jó játéka fosztott meg minket. Azt szoktuk mondani, hogy ha küzdünk, hajtunk és az ellenfelek jobbak, akkor megemeljük a kalapunkat, csak magunkat ne verjük meg. Most, ha nem is vertük meg magunkat, de nyilván maradt bennünk teljesítmény egyénileg és csapatszinten is, ez fájó.

- Nyilván még nem ülepedtek le teljesen a londoni torna fejleményei, de most, néhány nap elteltével van-e valami, amiről úgy gondolod, hogy máshogy kellett volna csinálni, vagy valami, amin múlott, amit most így utólag értékelve azt mondod, hogy ezt lehetett volna máshogy is, és akkor nem ez a végeredmény?

- Azt mondom, hogy Londonban nagyon sok mindent szuperül csináltunk, példamutatóan egymás iránt, meg magunk iránt is. Minden idegszálunkkal azon voltunk, hogy sikerüljön. Lehet, hogy egy-egy apróságot jobban csinálhattunk volna, de külön ettől még nem lett volna szerintem aranyérem. Kicsit én most úgy érzem, persze lehet, hogy tévedek, és a többiek mást mondanának, hogy az elmúlt négy év folyamatában tettünk sokat azért, hogy ne legyünk most olimpiai bajnokok. Például azzal, hogy túl sokszor adtunk önbizalmat az ellenfeleknek. A korábbi kemény, férfias, kicsit pszichológiai, kicsit demonstratív hozzáállás nem volt annyira meg a csapatban, amennyire kellett volna. Erre lett volna szükség ahhoz, hogy egyes pillanatokban a javunkra dőljenek el a dolgok, hogy meg-megremegjen az ellenfelek keze, vagy éppen rossz döntést hozzanak. Most, ahogy beszélek erről, eszembe jut, hogy 2002-ben Belgrádban játszottunk kétszer is Világkupa-meccset az akkor még Jugoszlávia néven szereplő hazai csapattal és annyira jól, ellentmondást nem tűrően vízilabdáztunk, hogy Vujasinovics (aki azért nem akárki) emberelőnyben szélre akart passzolni, de ijedtében kidobta a labdát kötélen kívülre. Fölé lőttek tiszta helyzeteket, érezni lehetett, hogy betojtak tőlünk. Ez múlt el sajnos az ellenfeleknél. Azt tartják, hogy jó csapat a magyar, veszélyes is, de legyőzzük őket. Ha pedig egytől tízig osztályozzuk a mostani londani teljesítmény különböző paramétereket lelki, szakmai, egyéni és csapat szinten, védekezés, támadás, mindenféle szempontból, valószínű, hogy mindenhol hoztuk a 6-7-es átlagot, csak hát ezzel nem lehet olimpiát nyerni. Miközben azért más sportág elsőosztályú bajnokságában - nem akarom megnevezni -, ha valaki 6-ost kap egy sportújságtól, az jó teljesítménynek számít.


- Azt hiszem, talán titeket is meglepett, hogy a közvélemény nem húzta rátok a vizes lepedőt, nagyon-nagyon sok szép megnyilatkozást tapasztalhattatok, pedig az ötödik hely nyilvánvalóan a szurkolók számára is csalódás volt.

- Amikor a lakóhelyünkre, Szadára hazaérkeztem, utcabállal fogadtak. Nem csak a család, a barátok, az ismerősök vártak, hanem sokan a település lakói közül. Ismeretlenek ölelgettek, megköszönve az elmúlt másfél évtizedben okozott örömöket, s azt, hogy az olimpiát így fejeztük be, két győztes meccsel. Ami azóta eljutott hozzám, vélemény, reakció a szereplésünkről, azoknak talán egy százaléka volt negatív és én még azt is el tudom fogadni, hiszen nagy volt az elvárás, felfokozott a hangulat. Miért ne kívánná valaki egy hivatalban ülve vagy műhelyben dolgozva, hogy legyünk megint a világ legjobbjai? Mi magunk is azt hirdettük, és őszintén gondoltuk, hogy megnyerhetjük. Ha valaki ennek most hangot ad - szíve joga. Nekünk meg az a dolgunk, hogy ne foglalkozzunk túl sokat a pozitív, meg a negatív kritikákkal, illetve a pozitívból próbáljunk építkezni, hogy minél jobbak lehessünk, hogy megfelelő módon szolgáljuk ki az igényeket. De most valahogy tényleg megérezték az emberek, hogy ez nem az a pillanat, amikor számon kell kérni, vagy éppen leszidni valakit, mint amikor az illető egy sima bajnoki meccsen rosszul játszik. Egy korszak végét jelentő tornán nem sikerült nyerni, de azért ez a korszak egyedülálló, és sporttörténetileg jegyzik a világon.

- Gergő, köszönöm a beszélgetést. Van-e valami, amivel zárni szeretnéd ezt az interjút?

- Tudod, 18 éves koromban, érettségi után hívtak Amerikába, a világ egyik legjobb jogi egyetemére, s én azt mondtam, hogy köszönöm, nem, megpróbálom itt, a válogatottban, ehhez kötöm inkább az életemet. És most azt mondhatom, nem bántam meg. Már 1997-ben Európa-bajnokok voltunk, s már akkor tudtam, hogy jó döntést hoztam. De ha valaki annak idején odajön, azt mondja, hogy négy olimpián fogok részt venni és ebből háromszor aranyérmes leszek, azonnal a tenyerébe csapok, sőt, valószínűleg elsírom magam örömömben. Nekünk, legidősebbeknek erre kell gondolnunk, és még most, közvetlenül London után sem szabad átengedni magunkat a csalódottság érzésének. Végezetül szeretném megköszönni a közös munkát mindazoknak, akikkel vízben és parton együtt dolgoztam az elmúlt években. Mindenkinek, akitől a válogatottnál eltöltött 18-19 évem alatt bármit kaptam, akár szakmai téren, akár lelkileg, nagyon szépen köszönöm, legyen szó akár a jelenlegi generáció tagjairól, akár a "régiekről". Ha olvassák ezt az interjút, akkor fel tudják eleveníteni a közös élményeket. Örülök, ha a játékommal sikerült hozzátennem valamit ennek a csapatnak a sikereihez, a kimagasló eredmények eléréséhez!

(Lejegyezte: Tina és Di Giovanni Szandra)

(MTI-fotó, Illyés Tibor)