Munkatársunk már az olimpia helyszínén. Riport az első benyomásokról.

Úgy kezdődik, hogy amikor kimész a repülőgépből, be a csőbe, a rövid kacskaringós út végén, mielőtt betennéd a lábad Angliába, áll egy hölgy, a kezében tábla: Hungary. Nem kérdez ő semmit, hogy sportoló vagy, újságíró, esetleg volt olimpiai bajnok, mosolyogva köszönt és az utazók összes magyarját elvezeti a "hivatalos helyre". Ez a reptéri folyosó elkülönített része, ahol teljes műszaki felszereltséggel ellátott kis munkaállomásoknál ülnek emberek és pillanatok alatt véglegesítik a magaddal hozott előakkreditációdat. Körülbelül egy perc alatt a nyakadban az elkövetkező 18 napban nélkülözhetetlen akkreditációs kártya, s mivel ez mindenkinél így van, a kis csoport indul a Budapesten feladott csomagokért. Meg is vannak azok, mindenkiben oldódik a feszültség. A hölgy menet közben és folyamatosan szóval tart mindenkit, mesél arról, hogy az önkénteseket hogy választották ki, miként tesztelték őket. Ahogy vonulunk, szinte tízméterenként ránk köszön egy hasonló önkéntes (nem csak fiatalok, sőt, inkább idősebb emberek), aki csak áll a folyosón, nyilván a dolgára vár, vagy csak azért van ott, hogy megmutassa, neki más színű olimpiai logós trikója van. (A különböző színek más funkciót jelentenek.)

Szóval mindegyik a szemedbe néz, mosolyog egyet és köszön - megadja az alaphangot, hiszen van ebben valami furcsa, személyes kontaktusba lép veled valaki, akit aztán soha többé nem látsz. A "mi hölgyünk" elköszön, de előtte lefényképezteti magát minden egyes istápoltjával, külön-külön!

Angol vezető vesz át, s elkísér ahhoz a ponthoz, ahol a "szállítmányozást" intézik. Itt is flottul megy minden, így vagy úgy, mindenkit eljuttatnak, oda, ahova mennie kell. Kézről kézre adnak minket, de megnyugtató az egész, nem idegeskedsz, vendég vagy, fontos nekik, nincs dolgod, csak időnként várni pár percet. Ilyenkor megkínálnak egy kis mézes sütivel, megkérdezik, nem vagy-e szomjas, és mivel innál, ők mennek el a 10 méterre lévő vízautomatához, kitöltik és a kezedbe adják a vizet. Mindenki mosolyog, kedvesen kérdezget, hogy áthidalja a néhány perces várakozási időt, addig se érezd egyedül magad.



A városon rendesen látszik, hogy olimpia van. Az utakon mindenhol táblák, zászlók, s a leggyakoribb közlekedési tábla jelenleg azt mutatja, hogy az egyik sávban csak olimpiai járművek mehetnek. Ez rendkívüli módon meggyorsítja közlekedésünket az olimpiai helyszínekre - erről videót is tudok mutatni. (Az út a Russell Square-től, az Olimpiai Parkba 33 perc volt, olimpiai sáv nélkül ez egy-másfél óra lett volna legalább.)

Amikor az újságírók busza megérkezik az olimpiai helyszínek bejáratához, valóságos zsiliprendszeren kell áthaladni. Két katona bőszen integetni kezd, amikor észreveszi, hogy az emeletes busz felső részén, az első sorban kamerázok - így hát itt véget ér a videó.

Az olimpiai falu a versenyhelyszínek közvetlen szomszédságában

Csak szóban tudom ismertetni, hogy alapos vizsgálat következik, nem csak kívűl, hanem egy katona a buszt is végigjárja, feljön az emeletre, körülnéz, hogy nincs-e valami gyanús. Hangsúlyozom, olyan hivatalos buszról van szó, amely egész nap ingajáratban közlekedik, s csak olyan ember szállhat fel rá, akit erre feljogosít a nyakában lógó akkreditáció (amit természetesen szintén tüzetesen ellenőriznek). Fizikai elemek is "színesítik" a zónát, gombnyomásra vagy két méteres, tankcsapda-szerű betontömb emelkedik ki a sávunkban, 50 méterrel előttünk. Amikor meglátom a tükrös embereket, azonnal beugrik: Berlin-Nyugat-Berlin, a hetvenes-nyolcvanas években. Ott láttam ilyen ellenőrzést, amikor két katona egy hosszú bot végén lévő tükörrel vizsgálja végig a busz alját.

Az Olimpiai Parkban már óriási a nyüzsgés, legalábbis a sajtóközpontban. Végeláthatatlan hosszúságú terem, munkaállomások ezreivel. Kábel és wifi van, és sűrűn helyeztek el tévékészüléket is, sokan eleve innen tudósítanak, nem a helyszínről. (Éppen a spanyol-japán focimeccs megy és a japán újságírók nem bírnak magukkal, amikor csapatuk 1:0-ra nyer...) A különböző sportágak olimpiai piktogramjait látjuk a fakkokon, ide helyezik el a legfrissebb, kinyomtatott információkat. A fotósok zárható szekrényt igényelhetnek, hogy itt helyezhessék el felszerelésük éppen nem használt részét.

Mi is felvesszük a fotós mellényt, amivel majd elfoglalhatjuk helyünket a medence partján (a 1173-as számot érdemes figyelni, ha valaki a vlv-sre kíváncsi).

Külön javítóműhely járja a fotósokat, a kisebb hibákat gyorsan orvosolják, ingyen kitisztítják a gépeket, objektíveket. Nagyon bízunk abban, hogy az ígéretnek megfelelően 24 órára térítésmentesen kölcsönözhetünk komoly teleobjektívet, hogy ez sikerül-e arról olvasóink nagyon hamar, már a szerb meccs után meggyőződhetnek majd.

Végigsétálva az Olimpiai Parkon, személyesen győződöm meg arról, hogy minden létesítmény (nagyjából) egy kupacba került, de azért a távolságok finoman szólva "nem elhanyagolhatók".

A Waterpolo Arena egyelőre gyalogosan nehezen megközelíthető, a környékét még csinosítják, kertészek dolgoznak mindenütt.

A versenyuszoda szép, jó lesz itt nekünk, remélem, sok szép emlék fűződik majd ehhez a képhez.

Éppen az olaszok kezdik edzésüket ők még 14-en vannak, a mai technikai értekezletig ugyanis nagyon indokolt esetben változtatni lehet a már leadott 13-as listán). Nézem a vízben gyakorló világbajnokokat, s közben legeltettem a szememet körbe, szokom a látványt. Egyszercsak rám köszön valaki, felkapom a fejem, Pino Porzio jött oda, hogy üdvözöljön. Hát mi történt veled??? - kérdezem természetesen, hátha valamivel többet megtudok a Pro Reccóval történt emlékezetes szakítás okáról. De természetesen nem tudok meg többet. Pino azt mondja, gyönyörű hét évet töltött el Reccóban, de vége, ennyi volt. Megkérdeztem, persze, hogy mi lesz vele, erre azt válaszolta, hogy nem siet, egyelőre megvárja az olimpia végét. (Egyébként hivatalosan az egyik tévétársaság szakértő kommentátoraként van jelen.) Ő is kérdez, mit tudok a magyar fiúkról - és természetesen a reccósokra, Kására, Norbira és Tibire gondol. Elmondom, amit tudok, ez nagyjából olyan mélységű információ, amit ő közölt a saját sorsáról :-)

"A mi uszodánk"

Kicsit már közelítve magához a vasárnap kezdődő tornához, elmondom, miket tudtam meg az utazás közben Juhász Györgytől, a Játékokon részt vevő magyar bírótól. Londonban arra lehet számítani, hogy erélyesen szankcionálják majd a durva fizikai bánásmódot. Nem kell csodálkozni, ha az eddiginél gyakoribb lesz a páros kiállítás, ennek alkalmazása is az új bíró eszközök közé tartozik majd. Mindezt egyelőre nem közölték "hivatalosan" a játékvezetőkkel, lehet, nem is fogják, de a fejtágítókon elhangzottak mégis ebbe az irányba mutatnak, s a bírók természetesen mindig alkalmazkodnak a hivatalos elvárásokhoz.

Bírói szempontból fontos döntések is várhatók az olimpia alatt az illetékes testületektől. Rebesgetik például, hogy felemelik öt évvel a jelenlegi korhatárt. Ez esetben nem csak a mi Juhász Gyurink maradna még - feltehetően -, hanem a tavalyi búcsúévében minden szép feladatot megkapott Tulga is visszatérhet. (Erről meg A Tanú című film jut eszembe: "a kaját is megette és fel sem akasztják" - ha érti a nyájas olvasó, hogy mire gondolok...)

Legyünk optimisták: bírói felfogás ide vagy oda, ha a magyar csapat NAGYON jól játszik, akkor még kifejezett játékvezetői nyomást is ellensúlyozni tud. Erre szükség is lesz, mert a két dolog közül csak egyben lehetünk biztosak: bírói kísérlet biztosan lesz a negyedik arany megakadályozására. Hogy éppen akkor ellenállhatatlan lesz-e a csapat, ez a nagy kérdés, amire a következő jó két hét adja meg a választ.

Várjuk a fiúkat és a torna kezdetét! Nagy-nagy reményekkel, ahogy otthon is mindenki.

AZ OLIMPIAI VÍZILABDATORNA TELJES MENETRENDJE


vlv-képek