Két győzelem, két vereség a dublini felkészülési torna mérlege. Úton hazafelé értékelésre kértük a szövetségi kapitányt.

KEMÉNY DÉNES a vlv-nek:

- A román meccsen érződött a csapaton a három nap pihenő, és a frissítő edzések hatása, benne volt szerintem a vasárnapi cosenzai meccs rossz emléke, és „túlzottan pozitív” is lett az eredmény, de nem baj. Az angolok ellen nem összeadódott, hanem összeszorzódott a reggeli meccsidőpont és a gyengébb tudású ellenfél lustító hatása, és ez így együtt sok figyelmetlenségben nyilvánult meg, elsősorban a védekezés terén. Mondjuk, a kapott gólok fele belefér az angoloktól, és hogyha nincsen 8, csak 4, akkor egyértelműen többet is lövünk, mert minden egyes labdaszerzés az angolokkal szemben - gólszerzési lehetőség. Tehát lehetett volna lényegesen jobb az eredmény, de ezt én megértéssel fogadtam. Arra megkértem mindenkit, hogy az egyéni kirívó hülyeségein gondolkodjon el, mert hogy most belefért az angolok miatt, az egy dolog, de más meccsen majd nem fog.

Nem tudom, hogy megtették-e, de Montenegró ellen igazából azért veszítettünk, mert miközben sok jó dolgot csináltunk, alig tudok felmenteni játékost, akinek ne lett volna olyan egyéni, kottából kilógó hibája, ami vagy egyedül vagy valamelyik társ hibájával együtt vagy nem lőtt, vagy kapott gólt eredményezett. A lényeg az, hogy sokkal jobban játszottunk velük szemben, mint előtte hat nappal, de bármennyire is jó lett volna ezt látni az eredményben, ez nem sikerült, mert az utolsó két percben két borzasztó banális, elkerülhető gólt kaptunk, és nem tudtuk kapitalizálni az addigi játékunkat. Az a csapat, amelyik 29 perc alatt kap hét gólt, nem kaphat három perc alatt hármat, ez egyértelmű, illetőleg ha kap, az ennyibe kerül. Magáról a játékról, azt kell mondjam, hogy a csapat a jó játéka, meg a rossz játéka között, valahol középúton volt.

A horvát mérkőzésen pedig én egy kedvetlen horvát csapatot láttam az első percekben, s a játékosaiknak mi hoztuk meg a kedvét. Először a kihagyott gólhelyzetekkel, majd utána a bekapott gólokkal. Ha az ember sokáig nem lő, holott ott van a kezében a lehetőség, akkor előbb-utóbb kap. Aztán a horvátok belelkesedtek. Vitte is őket a hév, és 5:4-nél megint csak volt egy háromperces black out, amikor is kaptunk zsinórban három gólt három perc alatt, ezért kellett 8:4-gyel forduljunk a félidőben. A kapuscsere szerintem egy kicsit feldobta a csapatot, ez általában segíteni szokott. Nem azért, mintha Zolit hibáztatnám, hanem azért, mert a csere egy kicsit megzavarja az ellenfelet. Most ez bejött, Viktor jól tartotta a frontot. Talán egy perccel a vége előttig összesen két gólt kapott, pedig voltak azért helyzeteik. És az, hogy elkezdtünk nem kapni gólt, azt eredményezte, hogy elkezdtünk lőni, és volt tényleg egy jó időszak, amikor az utolsó negyedben a csapat megpróbálta a lehetetlent. Még labdánk is volt a 10:9-hez, emberelőny, ki is játszottuk ziccerig csak egy a sarokba beálló játékos hasát találtuk el. Mondjuk mentségére legyen szólva a csatárnak, hogy háttal állt a kapunak, és úgy húzta, tehát ő nem érzékelte, hogy ott a sarok előtt áll egy védő, ha látja, valószínűleg nem ezt csinálja, na mindegy, ez már csak folklór. A lényeg: a horvátok elleni meccsen az volt a legszembetűnőbb, hogy azok a játékosok, akik az előző napon halványabbak voltak, jobban elkapták a fonalat, és fordítva: akik eddig húzóemberek voltak, azok most visszaestek, tehát összességében a csapat jó néhány játékosa hullámzik. Szerencsére volt ma olyan pozitív teljesítmény, amit eddig nem nagyon láttunk. Sajnos olyan is volt, aki a múlt héthez képest, annak ellenére, hogy közben kihirdettem a londoni 13-at, jelentősen visszaesett, mind a négy meccsre. Na, hát ezen el kell gondolkozni az egyénnek, mert ez nem fog beleférni sem a társakkal szemben, sem magával szemben. Úgyhogy ennyi.

Nem csináltunk még soha ilyet, hogy 12 nap alatt 9 meccs, és ráadásul ebből azért, akárhogy vesszük, több mint a fele topcsapat ellen volt. Most ugye sok mindenki emlegeti az érem-, vagy aranyérem-esélyeseket, és ezek között ugye az olasz, a délszláv csapatok, meg a magyar neve hangzik el rendszeresen, hozzá lehet még nyilván mást is gondolni, de hogyha azokat vesszük alapul, akiket aranyérem-esélyesnek tartanak, azok közül néggyel játszottunk, kettő ellen győztünk, két csapattal szemben pedig veszítettünk. Úgy gondolom, hogy most egy nagyon precíz, komoly felkészülési terv ideje jön el, mert most már tényleg látni, hogy mik az utolsó szükséges előrelépések, egyénileg és csapatszinten is!

(Lejegyezte: Di Giovanni Szandra)