A csúcson fejezi be játékos-pályafutását minden idők egyik legjobb vízilabdázója, a háromszoros olimpiai bajnok Benedek Tibor. A válogatottságot a pekingi olimpiai dobogó legmagasabb fokán zárta, most újdonsült olasz bajnokként a klubszerepléstől is búcsúzik.

- Tibi, gratulálok az újabb bajnoki címedhez! Nem tudtunk még beszélni a bresciai meccs után, ezért kérlek, először erről mondj pár szót! A tévén nézve elég sima győzelemnek tűnt.

- Igen, az ő nagy esélyük ellenünk inkább az első meccsen volt, amelyen még kisebb volt a felelősségük. Ott azért nekünk nehezebb dolgunk volt, nem is játszottunk jól, de az utolsó percekben lőtt góllal győztünk. A második meccshez sokkal agresszívebben álltunk hozzá és már az elején úgy tűnt, hogy sima győzelem lesz. Aztán egy kis bírói segítséget kaptak, hogy azért ne legyen olyan egyszerű a dolog, mégiscsak döntőről van szó. Fel is álltak, de a negyedik negyedre már abszolút kijött az a különbség, ami ki szokott jönni – amiatt, hogy hosszabb a kispadunk, 13 jó játékossal játszunk, az ellenfelek meg héttel-nyolccal.

- Húznám még az időt, de hát felesleges halogatni, rá kell térnünk arra, hogy mi a hír...

- A hír az, hogy befejezem a játékos pályafutásomat.

- Negyvenéves leszel ezen a nyáron, tehát azért ez várható volt. Mégis, szomorú vagy? Milyen érzéseid vannak?

- Nagyon vegyesek, mert azért fél évvel ezelőtt nem így gondoltam. De azután, hogy a Recco jelezte, igazából nem számít már rám, onnantól kezdve egyre inkább úgy gondoltam, hogy jól van ez így. Ha pedig nem a Reccóban játszom, akkor nincs értelme máshol újrakezdeni. Hiszen így olyan eredményekkel fejezem be, főleg hogy a bajnokságot is megnyertük, ami hát, a csúcs… Erre mondják, hogy a csúcson érdemes abbahagyni. Így fejeztem be a válogatottságot, s most a klubot is a csúcson hagyom abba. Lehetséges, sőt biztosan el tudtam volna vízilabdázni még két-három évet, abszolút nem volt problémám, annak ellenére, hogy ez az utolsó hónap sokkal nehezebb volt, mint amire számítottam. Valószínűleg lelkileg elfáradtam abban, hogy tudtam, abba kell hagyni, ezért elég sokat betegeskedtem, és emiatt az állóképességem is jóval gyengébb volt, mint mondjuk március környékén.

Mindezek miatt örültem, hogy két meccsel sikerült befejezni a bajnoki döntőt. Ez volt az ötödik bajnoki győzelmem a Reccóval, és összesen a tizenkettedik, talán erre mondják, hogy ez még gombócból is sok… Ha belegondolok, a nyolc évből, amit Reccóban töltöttem, hét bajnokságot játszottam, (mert Peking után nem szerepelhettem,) ötöt nyertünk meg, kettőt az utolsó percekben veszítettünk el, ez elfogadható arány. Nyertem három Euroligát is a Reccóval, egyet pedig 1994-ben az UTE-val, felejthetetlen sikerek. Idén már nem játszottam az Euroligában, de ez igazából könnyebbség volt nekem, együtt már sok lett volna.

- Összegeztél-e már magadban? Leültél-e, végiggondoltad-e, lezártad-e az életednek ezt a részét? Lelkileg hogy dolgozod fel, hogy váltanod kell?

- Egyelőre nem tudom lezárni, az az igazság, hogy nagyon nehéz ez, mert hát harminc évig csináltam, úgyhogy most olyan, mint hogyha elmennék nyaralni, és majd szeptemberben megint kezdeném elölről. Biztosan nem lesz egyszerű. Nekem ez az életem, de hát el kell fogadni, hogy az ember megöregszik, jönnek a fiatalok. Még ha úgy is gondolod esetleg, hogy egyelőre nem jobbak nálad, nem csak te döntesz ebben, hanem a körülmények is, a klub is. Fontos, hogy örömmel, jó érzéssel fejezhetem be, a Recco játékosaként, bajnokként, és ez nagy elégtétel nekem.

- Gondolom, hogy a klub köszönt, nyilván lesz valami búcsúféleség...

- Sajnos egy kicsit más a helyzet. A mostani Reccóban 25 játékos van, mindenki szétszéledt, sokan már az Euroliga után elmentek a saját válogatottjukhoz, aztán meg az olasz válogatotthoz. Ilyen szempontból ez egyfajta "cserbenhagyásos" dolognak tűnik, de nem rossz szájízzel mondom ezt. A keretet az jelenti, hogy ma Olaszországban és Magyarországon is megjelenik a visszavonulásom híre. A fiúk nagyon kedvesek voltak, a nézők is a döntő utolsó meccsét követően, megható volt, egy kedves gesztus a távozónak...

- Most ha hirtelen kell végiggondolnod, mi jut először eszedbe, mi a legszebb emléked?

- Mindenképpen a sydney-i olimpia, de nagyon sok szép dologra tudok visszaemlékezni, azt hiszem, ma már az olimpiákon kívül nem is tudok sorrendet állítani a győzelmek között, mindegyik valamiért fontos volt. Van amit először nyersz, azért fontos, van amikor annyira kedves a csapat, hogy értük, van amikor dacból, hiúságból, mert csúcsot akarsz dönteni vagy éppen a csúcson akarsz maradni, és van, amikor a szerelmedért. A múltkor megszámoltam, 54 döntőt játszottam a pályafutásom során, úgyhogy volt ebből minden.

- És a nagyobbik részét meg is nyerted.

- Elég sokat, igen. Ötven százalék fölött van jóval, 35 vagy 36 győzelem az 54-ből, jó az arány. Természetesen az ember mindig azokat sírja vissza, amik nem sikerültek, főleg hogyha ő is vastagon benne volt... De azt mondom, amire nagyon büszke vagyok, az az, hogy ebben az 54 döntőben mindig jelen voltam – úgy értem, hogy mindig részese voltam igazából, nem sérülten, nem a kispadról, hanem ha kikaptunk, abban is benne voltam, ha nyertünk, abban is, meghatározó módon. Ez egy óriási büszkeség nekem. És az is, hogy ezekben a csapatokban játszhattam, ilyen játékosokkal, mindig a legjobbakkal, megalkuvás nélkül, mindig a legjobb csapatokban - 20 éven keresztül.

- A vízilabdát gondolom nem untad meg, de akkor is új helyzet van. Hogyan tovább? Mihez kezdesz?

- A terv az, hogy a sportágban maradok, de a részletekről egy kis idő múlva tudok csak beszámolni, mert még nem dőltek el száz százalékosan a dolgok.

- De a válogatottban biztosan maradsz Kemény Dénes másodedzője, ugye?

- Igen.

- Tibi, akárhogy is, szomorúan kell befejeznünk ezt a beszélgetést. A magyar szurkolók nevében köszönöm mindazt, amit adtál nekünk az elmúlt két évtizedben és kívánom, hogy találd meg a helyedet, érezd jól magad a civil életben is!

- Köszönöm! Sokszor mondjuk azt, hogy olyan helyzetben van a vízilabda, hogy a gyerekeinket inkább focizni kellene küldeni, én mégis boldog vagyok, hogy a fél életemet az uszodában tölthettem és bár a fiamnak nehéz dolga lenne vízilabdázóként, nem kívánhatok neki nagyobb kihívást, - ha ez lesz a vágya, - mint a nyomdokaimba lépni. Örülök, hogy sérelmek, és rossz érzések nélkül hagyom ott a medencét, valószínűleg nem az uszodát  – imádom a klórszagot még mindig és ez várhatóan így is marad...

(Lejegyezte: Di Giovanni Szandra és Ötvös Csilla)