Az idén 37 éves Varga Tamás, a Debrecen kétszeres olimpiai bajnok védője a pekingi aranyérmes meccsen volt legutóbb válogatott. Kedden délben egy kerti partin a feleségétől (egy neki küldött sms-ből) tudta meg, hogy ismét kerettag. A telefonján 41 nem fogadott hívás várta. Az elsők között a vlv-t hívta vissza.

- Gratulálok!

- Köszönöm-köszönöm!

- Na, hát mesélj, mi az első reakció, és utána egy picit azért mélyebben mondd el, hogy mennyire gondoltál erre...

- Annyit tudok csak neked erre mondani, hogy az egész évem tényleg erről szólt. Erről is. Természetesen arról is, hogy ötödikek legyünk, ugye ez volt a cél Debrecenben, de hát nekem a fő célom az volt, hogy visszakerüljek még egyszer a válogatottba.

- Mennyire láttál erre esélyt?

- Én úgy indultam ennek neki, hogy 50-50 százalék. Attól is függ, hogy én hogy játszom, attól is függ, hogy Dénes az eddig kipróbált játékosokat milyennek találja. Tehát én azt gondolom, hogy 50-50 százalékkal indultam szeptemberben, és végigcsináltam ezt az egészet, tényleg. Nem akartam elmenni Máltára, visszautasítottam ugye mind a két máltai szerződést. Azt mondtam, hogy nekem ez ennyit megér mindenképpen, sőt jóval többet, hogy az utolsó pillanatig fenntartsam az esélyt. Az ember nem tudhatta, hogy hogy alakul, de hát ez a minimum, amit meg kell tenni egy olimpiáért, egy ilyen csapatban való újabb játéklehetőségért, naná!

- Na, most térjünk ki arra egy kicsit, hogy mintha ez már lett volna egyszer, nem? Mintha lettél volna már pont ugyanilyen helyzetben…

- 2008-ban, igen.

- …hogy a végén jöttél vissza. Milyen emlékeid vannak, beugrik az, hogy akkor mi történt?

- Azért megmondom neked őszintén, hogy nagyon izgultam, mint akkor is. Nem tudok mit mondani. Olyan szintű határtalan boldogság van rajtam, hogy újra a magyar válogatottal edzhetek, hogy újra a kapitánnyal dolgozhatok, hogy újra ehhez a csapathoz tartozhatok, hogy újra megcsinálhatom azt a zongoracipelő munkát, vagy bármit, ami ahhoz szükségeltetik, hogy Londonban újra a legmagasabb fokon álljunk, mert ott kell, hogy álljunk!

- És látsz rá esélyt?

- Mindenképpen! Énbennem akkora tűz van, akkora fajta vágy arra, hogy újra nyerjek, hogy azt el nem mondhatom!

- Jól van, Csuvi. Annyit mondjál, hogy hogy tudtad meg?

- Én azt hittem, azt gondoltam, hogy ugye május 1. van, meg minden, majd holnap lesz keret, és a telefonomat bent hagytam az autóban. Most egy kerti partin vagyunk a barátainkkal, és a feleségemnek egy páciense írt, hogy gratulál Tamásnak a keretbe kerüléshez. Erika odafordult hozzám, hogy „Te, ez igaz?”. Azt válaszoltam, hogy tőlem kérdezed? A kocsiban van a telefonom. Kijöttem, és láttam, hogy negyvenegy nem fogadott hívásom, és harmincnyolc sms-em van, úgyhogy most szépen mindenkit hívogatok vissza.

Mindenkinek szeretném megköszönni az egész éves támogatást, segítséget, a Debrecennek, Tojásnak, a csapattársaimnak, ők mind kellettek ahhoz, hogy én ezt elérjem, hogy meg tudjam mutatni, tudjam bizonyítani azt, hogy igen, tényleg odakerülhetek még, azon a szinten bekkelek és játszom. Nagyon hálás vagyok, őszintén mondom, hogy nagyon hálás vagyok mindenkinek. Azoknak is, akik a vízilabdán kívül segítettek, gondolok itt az én természetgyógyász, szellemi, spirituális vezetőimre, masszőreimre, mindenkire, Dankó Misire Debrecenben, mindenkire, Noémire, mindenkire, aki engem ehhez hozzásegített, és tartotta bennem a lelket, a hitet, azt, hogy nyomjam tovább, amikor az ember néha egy picit úgy meg-megcsömörlött. Tojás volt, aki tényleg egész évben űzött, hajtott engem, hát nélkülük ez nem sikerült volna. Nagyon nagy köszönet mindenkinek ezért!

- Na, most nem akarom elrontani a kedved, de ez még csak egy 19-es keret...

- Hát az! Ha a 19-es keretbe nem kerülök be, akkor hogy kerülök be a 13-ba? Tehát, hiába játszom jól, ha a lehetőséget sem kapom meg arra, hogy bekerüljek a 13-ba, akkor…

- …akkor vége.

- Innentől kezdve viszont minden csak rajtam áll, rajtam múlik, hogy bekerülök-e a 13-ba!

- És erre mennyire látsz esélyt?

- Nem szeretek százalékos esélyeket mondani. A célom, hogy kijussak Londonba, benne legyek a 13-ban, és megnyerjük az olimpiát! Ez az én célom. Ez az én célom már tavaly szeptember óta, de még korább óta.

- Jól van, Csuvi. Gondolom, hogy ott a kerti partin okozott egy kis jó hangulatot ez a hír.

- Igen. De én nagyon sokáig csak ültem, aztán néztem ki a fejemből...

(Lejegyezte: Di Giovanni Szandra)

Egy emlékkép, kevesebb mint négy éve volt...