- Tanácsadóként már a második jelentését is leadta a magyar vízilabda utánpótlásának helyzetéről. Mint tudjuk, az első észrevételeit nem követték tettek, ezt viszont már igen.

- Az elsőre nem volt reagálás, a másodikra már igen, de ez törvényszerű. Az eredmények olyan rosszak voltak, hogy markánsan megfogalmaztam, baj van az utánpótlással. A nagyválogatottal nincsen, még az olimpián is a helyére fog kerülni, szerintem döntősök lesznek, de mindenképpen éremesélyesek, akár nyerhetnek is. De az annyiban nehéz, hogy kérdés, a nemzetközi zsűri engedi-e, hogy négyszer egymás után győzzön a magyar csapat. A képesség megvan a válogatottban, hogy nyerjen. Az utánpótlásnál viszont nagy bajok tűntek föl. Eléggé utánajártam a dolgoknak, az utánpótláscsapatok nem voltak megfelelő kézben. Hála Isten a szövetség reagált a második anyagra, és egy markáns húzással Horkai Györgyöt nevezték ki az utánpótlás-válogatott vezetőjének. Úgy érzem, jó kezekbe került az irányítás, mert ő egy rendkívül munkaigényes, jó szakember. A nagyválogatottnál voltak vele problémák, de nem a munkájával, inkább személyes összetűzésekről volt szó. A magyar utánpótlás-válogatott semmiképpen sem olyan gyenge, mint amilyen gyengén szerepelt. Időként lemegyek az edzésükre, meggyőződésem, hogy Horkai nagyszerűen csinálja a dolgát. Merem remélni, hogy az ő munkája ki fogja tölteni a hézagot és nem lesz probléma az utánpótlásvonalon. Ha az elmúlt évtizedeket nézzük, 15-20 évenként kitermelődött egy nagy csapat, de közben voltak olyan intervallumok, amikor nem szerepeltünk olyan jól. Három aranyérem után elképzelhető, hogy jön egy szünet, és 10-12 évig nem nyerünk olimpiát. De meggyőződésem, hogy a képességek alapján mindig itt leszünk a legjobbak között.

- 2000 előtt ellentmondásosan szerepeltek a különböző korosztályok. A sydneyi aranyérem előtt legutóbb 1976-ban éppen az Ön irányításával lettünk olimpiai bajnokok, az azóta eltelt időszakban a nagyválogatott nem szerepelt jól az olimpiákon, az utánpótlásversenyeken viszont taroltak a mieink. Ez a tendencia az elmúlt 11 évben megfordult. Ennek mi lehet az oka?

- Ellentmondásos volt a szereplésünk, így alakult. A válogatott hosszú évekig gyengén szerepelt, ugyanakkor az utánpótlás meg mindig jól vizsgázott. Tulajdonképpen ezen időszak alatt állt össze a Kásás, Benedek-féle csapat, akik aztán fölnőve győzelmet győzelmekre arattak. Van egy ritmusa ennek, a felfelé ívelő időszak, a zenit, aztán törvényszerűen a hullámvölgy. Érdekes, hogy a magyar csapatsportok közül volt, amelyik felfutott a legmagasabb szintig, aztán soha nem ismétlődött meg a siker. A vízilabda kádereit mindig maga sportág adta, nem kintről jöttek a szakemberek. Abban is rejlik az ereje, hogy tanult emberek csinálják, mindig volt igény a továbbtanulásra. Nem átlagos intelligenciaszintű fiúk alkotják a szakmát. Az évek során pedig mindig a világ élvonalához tartoztunk, 1928-ban Amszterdamban másodikak voltunk, azóta két olimpia kivételével – Szöul és Barcelona – a legjobb négy között végeztünk. A vízilabdának tehát van egy konstans, megtartó ereje. Megvan a közegben a tanulási igény, amiből kinőtt Komjádi, Rusorán, adott esetben Gyarmati és Kemény Dénes is. Olyan figurák tűntek fel, akik magas szintű edzők lettek.

- Melyik a fontosabb? Egy folyamatosan eredményes utánpótlás-válogatott kialakítása, vagy olyan játékosok kinevelése - akár az eredmények rovására is -, akikből később olimpiai bajnokok lehetnek?

- Ezt nem lehet így megfogalmazni. A vízilabda nehéz sportág, ahol minimum nyolc év kell egy első osztályú játékos felkészítéséhez, kezdve ott, hogy egy idegen elemben kell otthonosan mozogni. Tíz évig csináltam ezt a KSI-ben. Mindenki ugyanonnan indul, de a tehetségesebb kinő a többiek közül. De kérdés, hogy a tehetséges mennyire tehetséges, elszánt, szorgalmas ahhoz, hogy kihozza magából a maximumot. Egy edzőnek érdekessé is kell tennie a sportágat, személyesen kell ráhatnia a versenyzőjére. Ezek már magasabb szinten való eredményességhez szükséges edzésmunkát igényelnek, amit nem lehet tanulni. Ha az ehhez szükséges szándék megvan az edzőben és a versenyzőben is, akkor szerencsés találkozásról beszélhetünk, például Benedek Tibor, Darnyi Tamás, Egerszegi Krisztina vagy Kásás Tamás esetében.

- Önnél is ez volt a helyzet annak idején.

- Az 1936-ban olimpiai bajnoki címet szerzett Bozsi Mihály nem volt különlegesen nagy edző, de egy áldott jó ember volt. Rajta keresztül szerettem meg a sportágat. Szerettem lejárni az uszodába, mert szerettem az edzőmet. Mindent, többletmunkát is hajlandó voltam csinálni a kedvéért. Pedig ő ebben nem is volt olyan igényes, de egy szeretetteljes ember volt. Jól éreztem magam az uszodában. Ezek egy bizonyos szint után nagyon fontosak. Amíg kezdetben ömlesztett munka megy egy-két évig, addig ez nem jön ki. De aztán kiugrik az ember az átlagból, akkor már számítanak ezek a nüanszok.

- Az idei Universiadén kikaptunk például Japántól, a junior világbajnokságon Görögországtól, olyan csapatoktól, akiktől azelőtt talán soha. Ezek alapján nem csak a nüanszok hibádzottak. Elmegy mellettünk a világ?

- Nagyon rosszul volt csinálva az utánpótlás, nem megfelelő embereket tettek felelős pozíciókba. Az olimpiai bajnok Székely Bulcsút nagyon kedvelem, még a játékosom is volt. De gyakorlat nélkül tették oda az utánpótlás-válogatotthoz, ami gyakorlatilag a felnőtt csapat után következő második garnitúra. Innen kerülnek ki az OB I-es játékosok, illetve a későbbi nagyválogatottak. Csucsu még gyakorlatlan, rutintalan, pedagógiai érzékkel nem megáldott ember. Bár utóbbit nem lehet tudni, három-négy év edzősködés után derülhet ki, lehet, hogy egy nagyon jó pedagógus is. De a szövetségnek már két-három ilyen húzása is volt, amelyek az irreális rossz eredményeket hozták. A vízilabda szerencsére el van látva pénzzel, de a világot sújtó gazdasági válság, a bizonytalanság dominálása hatással volt, van egy ilyen, a világra befolyást kevésbé gyakorló sportágra is. Ha egy kicsit nyugalmasabb időszak jönne, a vízilabda megint fel tudna virágozni, amellett, hogy a háromszoros olimpiai bajnok válogatott – fiatalokkal kiegészítve – még ütőképes.

- Pedig a 2016-os, riói olimpián már ennek a korosztálynak kell villognia.

- Most visszajött Kásás Tomi, remélem, Molnár Papesz is így tesz majd, nagyon jól játszik. De ha nem, akkor is több háromszoros, kétszeres, illetve egyszeres olimpiai bajnok lesz a csapatban Londonban. Viszont utánuk már egy másik generációnak kell helytállni. Úgy nőttünk fel, hogy négyéves ciklusokban gondolkoztunk, olimpiacentrikusak voltunk. El lehetett veszteni világversenyeket közben, de az olimpián jól kellett szerepelni. Ez így alakult ki, de nem csak a szakma, hanem a sportszerető közönség körében is, négyévenként lázban ég az ország. Az adottságok, a képességek, a technika, a rutin és az érettség megvan a mostani csapatban is, hogy döntőt játsszon. A fináléban pedig már bármi lehet. Kemény Dénesnél jó kezekben van a csapat.

Takács Márton - SportKlub Online