Életének 86. évében elhunyt a magyar és az egyetemes vízilabdasport legendás alakja, a háromszoros olimpiai bajnok és szövetségi kapitányként a magyar válogatottal aranyérmet nyerő Gyarmati Dezső. A sportág legnagyobbjának temetéséről a család és a Magyar Vízilabda Szövetség a későbbiekben intézkedik - tudatta vasárnap a szövetség hivatalos honlapja.

Nyolcvanöt éves korában elhunyt Gyarmati Dezső háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázó, a Nemzet Sportolója.

 A miskolci születésű sportember volt az egyetlen olyan játékos, aki öt olimpián szerepelt, ráadásul mind az ötön éremmel gazdagodott: Helsinkiben, Melbourne-ben és Tokióban arannyal, Londonban ezüsttel, Rómában pedig bronzzal, s lett ezzel minden idők legeredményesebb pólósa. Kétszer volt Európa-bajnok csapat tagja is, kétszeres főiskolai világbajnok, nyolcszoros magyar bajnok, a válogatottban 108 alkalommal szerepelt.

Münchenben, 1972-ben Rajki Béla segítőjeként ténykedett, majd négy évvel később, Montrealban már mint szövetségi kapitány vezette olimpiai bajnoki címig a magyar csapatot, amellyel nyert többek között vb-t, két Eb-t, s Világkupát is. Edzőként több klubcsapatnál dolgozott, itthon és külföldön egyaránt. 1992-től a Magyar Vízilabda  Szövetség (MVLSZ) alelnöke, 1996-tól társelnöke volt.

Politikusként 1990 és 1994 között az MDF országgyűlési képviselője volt, majd 2003-ban a Fidesz kulturális tagozatában a sportszekció elnöke lett. Első felesége a szintén olimpiai bajnok úszó, Székely Éva volt, lányuk, az úszó Gyarmati Andrea Európa-bajnokságot nyert, olimpiai ezüstérmet szerzett. Unokája, Hesz Máté válogatott vízilabdázó lett, míg Szilágyi Liliána úszásban képviselte a magyar színeket tavaly a londoni olimpián.

Kitüntetései, erkölcsi elismerései közül kiemelkedik az 1994-ben megkapott Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje, illetve a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztje, amit 2010-ben ítéltek oda neki. 2004 óta volt a Nemzet Sportolója.

(MTI)

Az alábbiaikan a waterpolo.hu oldalon megjelent búcsúztatót ismertetjük:

Nehéz elfogadni, hogy örökre lehunyta a szemeit. A szemeket, amelyek mindig tele voltak élettel. A lábak már nem mozdultak úgy, ahogy megszokta, ahogy szerette volna, a kezeknek is már a járókeretet kellett markolniuk – de a szemek... A szemek, azok lángoltak, folyamatosan. Mert sohasem tudott hátradőlni. Mindig egy újabb és újabb fejezetbe kívánt belekezdeni. Húszévesen, harmincévesen ez érthető. Ötvenesztendősen még talán. Ő nyolcvanon túl is azon volt, hogy alkosson valami maradandót. Nem volt elégedett a nyommal, amit hagyott.

Pedig ehhez foghatót még senkinek sem sikerült.

Ha 1968-ban visszavonul, aztán félrevonul, már akkor is olyan pályafutás áll mögötte, amely valóban páratlan. A világ egyetlen vízilabdázója, aki öt olimpián szerzett érmet. Háromszor aranyat (1952, 1956, 1964), egyszer ezüstöt (1948) és egyszer bronzot (1960). Kell ennél több? Neki kellett.
Edzőként még hozzátett három olimpiai érmet az utánozhatatlan kollekcióhoz. Egy ezüstöt (1972, veretlenül, Rajki Béla volt ugyan a kapitány, de ő irányított), egy aranyat (1976) és egy bronzot (1980).

Érem – nyolc olimpiáról. És persze még sok évig viták arról, min múlt, hogy nem lett arany mind a nyolc.

Fenomenális képességek birtokosa volt. Balkezes zseni. Amit ő nem tudott a vízilabdáról, azt nem is volt érdemes tudni. Bármilyen poszton bevethető volt. Akár azt is hozzátehetnénk: bármelyik sportágban. Amikor huszonéves korában egy klubváltás miatt eltiltották, a Fradi jégkorongozóival lett magyar bajnok.
A medencében egy olyan korszakban számított a legnagyobbnak, amikor több olyan korszakos géniusz dobálta a labdát Magyarországon, akiknek már akkor helyük volt a póló pantheonjában. Egyszemélyben döntött el mérkőzéseket, igazi vezér volt, vízben és parton egyaránt.

Törhetetlen meggyőződése sokszor bajba sodorta. 1956-ban csak néhány idősebb pólós határozott unszolására hagyta ott a Széna téri barikád építését, hogy aztán Melbourne-ben megnyerjék az aranyérmet.

Nem állhatta a korlátokat. A szabadság szerelmese volt – jelkép, hogy október 23-án született –, Melbourne-ből hazatért ugyan, ám kint vállalt szerepe – történelmi fotó volt, amint a forradalom lyukas zászlaját vitte odakint, gyászszalaggal átkötve –, valamint sohasem titkolt meggyőződése okán annyit zaklatták, hogy végül nekiindult a nagyvilágnak.

Csakhogy magyar volt, minden porcikájában – aki sokáig nem bírta a Margitsziget színei és illatai nélkül. Visszatért, és inkább vállalta, hogy vízilabdázás helyett egy ideig egy kocsmában dolgozzon, megtorlás gyanánt. Ám mindenki tudta: bűn az ő tehetségét nélkülözni. Az 1960-as római játékok előtt reaktiválták, elkezdődött a fantasztikus pályafutás második szakasza. Még két olimpia adatott meg neki, továbbá számtalan remek siker a Fradival – hogy aztán 1965-ben úgy döntsön, ideje befejezni.

De csupán a vízből jött ki – a medencét nem hagyta ott. Soha. Némi külföldi kalandozás után edzőként kezdett nagyot alkotni. Rajki Béla rábízta a ’72-es olimpián a csapatot, nüanszokon múlt, hogy nem sikerült már akkor a győzelem. 1973-tól viszont már teljes jogú kapitányként vezette a válogatottat – és rögtön történelmet írt az első világbajnokság aranyérmének megszerzésével. Csalhatatlan érzékkel meccselt, elképesztő szemmel választotta ki a fiatal tehetségeket. A zsenigyülekezet oszlopos tagjai mellé évente talált egy új géniuszt, Csapót, Horkait, Sudárt, Gerendást. Egyenes út vezetett vissza, az olimpiai dobogó csúcsára 1976-ban. És persze ismét néhány apróság hiányzott ahhoz, hogy ismételjenek 1980-ban.

Moszkva után leköszönt – de persze el nem köszönt, továbbra sem. Történelmi bajnoki címet nyert a BVSC-vel, hogy aztán a rendszerváltás forgószele a nagypolitika színpadára repítse. Természetesen a nemzeti oldalon tette, mit tennie rendeltetett, ugyanakkor országgyűlési képviselőként is maradt az, aki mindig is volt: sportoló, vízilabdázó, olimpiai bajnok. Folyamatosan a magyar sport érdekében lobbizott, főszerepet vállalt a mai napig az egyik legjelentősebbnek számító intézmény, az olimpiai életjáradék létrehozásában.

Az MVLSZ örökös tiszteletbeli elnökeként nem hiányozhatott egyetlen fontos pólós eseményről sem. Hallatta a hangját, vagy ha nem, akkor könyvalakba foglalta, foglaltatta gondolatait. Neki köszönhetően született meg a magyar vízilabdázás történetét feldolgozó monumentális mű, az Aranykor, de később könyv állított emléket az 1956-os győzelemnek is.

Látszólag egy idősödő bajnok volt, aki délelőttönként kiül a Császár teraszára... Ám éles, élettel teli szemei folyamatosan vizslatták az ott edző játékosokat. Fiatalok fordultak hozzá tanácsért, ha megakadni látszott pályafutásuk... És ha valami nagyon fontos dolgot kellett elintézni magas szinten, akkor szintén hozzá fordultak, mert annak idején a Parlamentben épített hídfőállást a másik oldalhoz is. A sport összekötötte a szálakat, az ő legendás élettörténete köztiszteletben állóvá avatta az összes körben.

Utoljára nyáron láttuk, a szigeten, a Vodafone-kupán. Már nehezen mozgott – de jött. Végignézte a csapat mérkőzését, s bár nem volt boldog, azért azt mondta: lehet ebből valami. Még látta, hogy a legendás, belgrádi világbajnoki győzelem után 40 évvel ismét csúcsra ér a magyar válogatott... Aztán – a test gyötrelmei lassan átvették a hatalmat a szellem még buzogni vágyó energiái fölött.

Bármikor is beszéltünk, az volt az ember benyomása: az őt éltető őserő nem hunyhat ki soha.

Talán most sem történt meg. Lehet, hogy a szemekkel, az örökkön élettel telt szemekkel többé nem találkozhat a tekintetünk – ám a szelleme, a mindig jobbra, többre vágyó szelleme itt marad velünk, a magyar vízilabdával.

És persze nagyon köszönjük, hogy itt voltál velünk az elmúlt nyolcvanhat évben.

Nyugodj békében, Dezső.