ENGLISH VERSION // A világ egyik legjobb játékosa, a háromszoros olimpiai bajnok Kiss Gergő beszámol gyógyulásáról, montenegrói hétköznapjairól. Személyes vallomásnak beillő részleteket árul el a vlv olvasóinak arról: mi befolyásolja várhatóan tavasszal megszülető döntését, hogy folytatja-e a válogatottban, harcba indul-e részben új társakkal a negyedik olimpiai aranyéremért.

- Hogy vagy? Hogy van a kezed?

- Köszönöm szépen. Pont ma csináltunk röntgenfelvételt itt a helyi, kotori kórházban és eljuttatom a képet emailen haza. Megnézi a főorvos úr otthon, s az interneten keresztül próbáljuk megejteni a kontrollvizsgálatot. Elvileg a jövő hét végén lehet levenni a gipszet.

- És utána mi következik?

- Jöhet a labdázás és az ujjam úgymond megerősítése, tehát külön is dolgozom majd, valószínűleg plusz lövésekkel és passzoló gyakorlatokkal, hogy visszajöjjön a csuklóm és az ujjam ereje, mozgása. Játék élesben csak február végén. Érdekesség egyébként, hogy tépőzáras gipsz van rajtam. Minden nap többször tornáztatom, még otthon felvettünk cd-re gyógytorna-gyakorlatokat, annak alapján tornázom. Megvan az a 20-30 gyakorlat amit megcsinálok, aztán vissza-zippzározom a gipszet és abban edzem, abban alszom, abban vagyok nap közben. Ez azért előnyös, mert az ujjam mozogni tud. Egy átlagembernél a gipsz rajta van hat hétig és azután kezdi el tornáztatni az ujját. Nálam ugye ez azért nem jó, mert akkor még 3-4 hét lenne, a teljes gyógyulás. Ezért találtuk ki ezt a tépőzáras, vízálló gipszet a főorvos úrral.

- Milyen a közérzeted? Mit érzel, túl azon, hogy mit mutat a röntgen?

- Nem száz százalékos az ujjam mozgása és ez természetesen zavaró. Rajta van még a műtét utáni duzzanat, nem tudom kinyújtani száz százalékosan és teljesen ökölbe sem tudom még szorítani. Azt mondom, olyan 70-80 százalékos a mozgástere a teljes nyújtáshoz és teljes hajlításhoz képest. Akkor érzek fájdalmat, ha kicsit megerőltetem, vagy megpróbálom megnyújtani vagy jobban behajlítani, de alaphelyzetben nincsenek fájdalmaim. Idegesítő dolog, hogy bár tudok edzeni, de mégis itt van ez a gipsz rajtam. Nem tudok száz százalékos munkát végezni nyilván, külön kell edzenem, nem labdázhatok. Az viszont pozitív, hogy legalább tudok edzeni, nem nulláról kell kezdenem, mint 20 évvel ezelőtt kellett volna esetleg. A mai technika már megengedi, hogy ilyen gipszeket csináljanak. Mindenesetre ez a fiú ezzel a sporszerűtlenséggel elvett tőlem tulajdonképpen 9 mérkőzést és két hónapot az életemből, így a karrieremből. Nyilván ez idegesítő, dühítő dolog.

- Ő jelentkezett nálad azóta?

- Nem.

- Hogy hívják? Ki volt?

- Franicsevicsnek hívják.

- Hogy látod kívülről a saját csapatodat? Mintha visszaestek volna azzal egy időben, hogy ez a sérülés ért téged. Érezni a hiányodat.

- Mindig vannak betegségek, sérülések, előfordulhat formaingadozás. Elég hektikus maga a szezon is ezzel a sok meccsel. Utazás Splitbe 6-7 óra busszal, aztán itthon egy nagyon fontos meccs, majd utazás Athénba. Ugye nálunk Magyarországon az volt, hogy maximum 2-3 óra egy utazás, ha vidékre megyünk busszal. Ebéd után elég elindulni, itt sokszor előző nap el kell indulni és egész nap utazni. Itt ez az egész kicsit nehezebb és bonyolultabb. És hát ugye a sérültek, betegek… Szerintem a legjobb csapattal nem is játszottunk 4-5 meccsnél többet együtt. Mindig volt hiányzó. A formánk sem annyira jó, szóval le kell valahogy küzdenünk ezt az időszakot. Jó lenne egy szép athéni eredmény az Euroligában, de nem tudom, hogy mire lesznek képesek a fiúk. Abban bízom, hogy jól fognak játszani, meglepetést lehet okozni Piraeuszban, de nehéz, az biztos. Ha nem sikerülne, akkor a Brescia és a Sibenik ellen mindenképpen nyernünk kell az utolsó két meccsen a továbbjutás miatt. Ha viszont nyerünk Athénban, akár az első hely is meglehet a csoportban.

- Mész Athénba?

- Nem, itthon edzem…

- Magyarországon nem egyértelmű a Jadranska Liga megítésése, van aki jó példaként hozza fel, mert sok komoly csapat szerepel benne és nincs lazsálás, szinten tartják a meccsek a csapatokat, mások szerint viszont nagyon kemény, durva a póló, és ez kinyírhatja a „magyar típusú” játékosokat

- Valóban nehezebb itt a bajnokság, de itt is van 3-4 gyengébb csapat. Mondjuk annyi, ha elmész egy 8-9. helyen álló csapathoz idegenbe játszani, nem nyersz 8-10 góllal, hanem csak kettővel, de biztos a győzelmed azért. Ez a hat csapat viszont itt tényleg erős a Sibenikkel bezárólag. (Herceg Novi, Dubrovnik, Mladost Zágráb, Kotor, Budva, Sibenik, a szerk.) Ott van a Rijeka, idegenben szintén nehéz falat, és van még több ilyen. Számításaim szerint ha sikerülne hoznunk a papírformát, aztán az utolsó fordulóban megvernénk a Mladostot, akkor egy tisztességes ezüst- vagy bronzérem lenne a vége. Valószínűleg bronzérem a Herceg Novi és a Dubrovnik mögött. Még az a kérdés, hogy mit játszunk majd a Herceg Novival március 6-án. Az Adria Ligának nagyobb a presztízse, mint a tétje. Utána indul majd a play off. Az igaz, hogy több nehéz meccs van itt és emiatt kicsit furcsább, plusz még az említett utazások.

- Nem nagyon durva a játék? Nem készültök ki a más stílusú, rakkolós, test-test elleni küzdelemben?

- Más stílust tanulunk itt, akárcsak Olaszországban, s amikor ott játszottam, ott is más stílus volt. Itt lassabb, kevesebb improvizációval színesített játék van. Kiállításokat szerezni, emberelőnyöket belőni, védekezésben az ellenfél kontratámadásait megszűrni, ezek a fő feladatok. Pont az én csapatomban van egy kis fifika, elég sok akciógólt lövünk, még nehéz mérkőzéseken is. Ha mindenki bele tudja adni a maga tudását és nem várunk egymásra, vagy a legrutinosabb játékosokra, akkor jól szokott elsülni. Azt, hogy mennyire fáradunk el ettől, nem tudom, majd utólag lehet csak megmondani. Főleg így, hogy kihagytam, kihagyok sok meccset. De mi azért egész jól megoldjuk a hiányzók pótlását is. Tizennyolcan vagyunk a keretben, illetve 19-en egy ifi sráccal, három kapussal, három védővel… Tehát eléggé el vagyunk látva minden poszton emberekkel, úgyhogy van mozgás, kimaradnak emberek egy-egy meccsen. Így talán nem annyira nehéz. Birkózás persze van bőven. Sok mérkőzést játszunk, ezek közül jó néhány nehéz és fárasztó. Otthon viszont az állandó úszás miatt fárasztó játszani, hiszen pörgősebbek a meccsek. Itt a birkózás illetve a játék taktikája miatt nehezebb.

A kotori öböl. Erre laknak Gergőék

- Mit csináltok szabadidőben? Hogy illeszkedett be a család? Mi van a gyerekekkel? Milyen a hétköznapi életetek?

- Röviden: nyugodt. A nagyobbik lányom oviba jár ebédig, ő már barátkozik a társaival és tanulgatja valamennyire a nyelvet. A párom nap közben a házimunkát látja el, illetve a kisebbik lányommal van otthon, amikor edzésem van. Délelőtt és késő este van edzés, s ezt kihasználjuk, nagyon sokat vagyunk együtt, közösen foglalkozunk a gyerekekkel. Koruknak megfelelően igyekszünk foglalkozni velük, a nagyobbiknak már az iskolai előkészítés van napirenden, nagyon sok készségfejlesztő feladatot oldunk meg együtt, a kicsivel pedig a kétéveseknek való játékokat játsszuk. Nagyobbik lányom angol leckéit elhoztuk otthonról. Amikor lehet, kirándulunk. Egyébként alig van olyan hét, hogy ne vendégeskedne nálunk valaki, a családból, a baráti körből. Telik az idő, ráadásul utazások is vannak, s azok kicsit megváltoztatják a hétköznapok programját. Voltunk már otthon kétszer hosszabb ideig, először amikor Pesten voltunk edzőtáborban novemberben a csapattal, akkor én egy hétig voltam, a család két hétig. Most pedig karácsonyra mentünk haza, de a sérülésem miatt nem csak 7-8 nap, hanem egy hónap lett belőle.

- Térjünk rá a következő témára: válogatottság. Amikor hazajött a csapat a nagy örömködés után gyorsan előjöttek a kérdések, hogy a háromszoros olimpiai bajnokok közül ki folytatja, ki nem folytatja. És emlékeztetlek, hogy Dénes lamentálása is részben erre volt visszavezethető. Benned volt valamiféle elhatározás, amikor visszaérkeztetek Pekingből?

- Nem is értettem igazából ezt az egészet. Elkényeztettük a magyar közvéleményt a vízilabdával kapcsolatban, mert több évtizedes hagyomány, hogy a vízilabda aranyérmet kell, hogy hozzon, az ezüst már kudarc. Ez rendben van, ez már tradíció, ha a vízilabdások nem nyernek az fekete nap, tragédia. Megtettük, háromszor nyertünk, de ezzel el is kényeztettük a közvéleményt. A fogadásunkon kevesebben voltak, mint amennyire éreztük a felénk áramló szeretetet. Jöttek a levelek, az utcai gratulációk, meghívások az iskolákba, különböző programokra. Éreztük, hogy nagyon sokan szeretnek minket, mosolyognak, integetnek, volt olyan élményem, hogy valaki csak ránk nézett és könnybe lábadt a szeme. Ez a legmeghatóbb pillanat, amit egy sportoló átélhet valaha. Ehhez képest viszonylag gyorsan előjött, hogy ki folytatja, ki hagyja abba… Honnan tudja egy sportoló két nappal az esemény után megmondani, hogy mit fog csinálni a következő négy évben. Főleg 30-32 éves korban.

Nehezen lehet ezt eldönteni, illetve természetesen van egy-két ember, akiben fele sem merült olimpia előtt se, alatt se, után se, hogy ne folytatná. A mi generációnkban, azokban akik lenyomtak 15-16 évet a válogatottban ott voltak minden nyáron, azért 10-12 év után előfordulnak már ezek a gondolatok, hogy akkor ezt meddig lehet csinálni. És miért ne fordulhatna elő? Hiszen tudjuk, hogy a pályafutásunk véges, a vonalat alapvetően nekünk kell meghúzni. Nekünk kell eldöntenünk, hogy mi az a pont, amikor tényleg vége van (ha ugye nincsen sérülés). Nehéz döntés ez, hát még ha az olimpiákat is belevesszük, hiszen az egy hatalmas diadal, siker, az önmegvalósítás újabb lehetősége. Szokták kérdezni az idősödő játékosoktól, hogy hány évük van még, mikor fejezik be a pályafutásukat. Most mit mondjak erre ennyi idősen, 31 évesen? Még 4-5-6 év? Vagy 4-5-6-7-8? Meddig lehet húzni? Van, aki negyven éves korában még simán játszik, van, aki meg 25 évesen abbahagyta annak idején, mikor még fiatal voltam, mert nem érezte magában az erőt. Ezért nehéz döntés, nem lehet csak úgy „megmondani”, főleg amikor egy-két nappal az olimpia után bombáznak minket ezekkel a kérdésekkel úton útfélen.

Annyira gyors lett a világ, egyre gyorsabban feldolgoznak minden hírt az emberek, túllépnek rajta, minden csoda 15 percig tart, azután már a másik oldalát nézik a dolgoknak. Mi azt szerettük mondani, mikor egy világversenyt megnyertünk, hogy azt az évet még hadd élvezzük ki, azután kezdődik a klubszezon, a bajnokság. Hadd ülepedjen le a dolog, hadd értsük meg magunkban azt a folyamatot, ami lezárult az aranyéremmel. Hadd ünnepeljünk, hadd fogadjuk el a meghívásokat, hogy elmeséljük az embereknek: mit éreztünk, hogy működik ez a dolog a csapat körül. Hogy bizalmat csepegtessünk a társadalomba a sok negatív élmény ellenére, hogy lássanak egy kis pozitív példát is, hogy milyen jól működünk mi együtt. Ehhez képest augusztus 26-27-28-án már jöttek ezek a kérdések. Ez sem segített, hiszen ha az embert állandóan kérdezik a döntéséről, nincs ideje nyugodtan napirendre térni a dolgok fölött. Én úgy voltam vele ősszel, hogy a sok sürgetés ellenére tavaszig szeretném eldönteni azt, ami eldöntésre vár. Ezt szeretném még most is tartani. Okom nincsen abbahagyni egyelőre, illetve hát a család, ők a legfontosabbak ez ember életében. Ők kérhetnének arra, hogy ne legyek többé válogatott. Bár ők ezt a dolgot elég jól viselik, bármennyire is hiányoznak nekem egész nyáron, amikor dolgozunk, vagy utazunk, tisztában vannak azzal, hogy egy pályafutása van az embernek, érdemes ezt kihasználni. Még mindig csak február van, nem kapkodok el semmit, de okom nincs arra, hogy nemet mondjak, vagy, hogy elegem legyen. Bírom fizikailag, szellemileg. Aki gipsszel, műtét után három héttel úszik napi 4-5 kilométert-t meg lábgyakorlatozik, az valószínűleg még kellően motivált. Van, aki gipsz nélkül sem úszik annyit. Úgyhogy azt mondom, akadálya nincsen, de száz százalékosan nem tudom még megmondani.

- A cél, a negyedik arany mennyire motivál ebben a döntésben?

- Ez megint egy jó kérdés, hogy három arany után mennyire tűnik reálisnak a negyedik, hogy a csapat jó lesz-e. Rémálom lenne, ha három arany után egy nagyon rossz, érem nélküli szereplés zárná a pályafutásomat. Nyilván azt mindenki el szeretné kerülni, de a mai csapatban szerintem ugyanúgy benne van (benne lehet) az aranyérem, ahogy az eddigiben benne volt. De azért ezt a generációt, amiben mi voltunk, ami most lassan, de biztosan fogy, nehéz lesz felülmúlni. Amikor azt mondjuk, hogy van egy-két tehetséges fiatal, ez valóban így van, de mi heten-nyolcan voltunk így egy generációból. Ezt nem lehet überelni szerintem vagy 20 évig. És ez egy nehéz lelki folyamat, látni a társakat elkopni. Az ember nagyon boldog, nagyon örül minden győzelemnek, de közben látja, hogy egyre jönnek a fiatalabbak. Lassan abba a korba lépek, hogy már akár a gyerekem is lehetne egy-egy fiatal (biológiailag biztos). A fiúkkal, akikkel együtt játszottam, olyan régen vagyunk együtt, olyan sok közös emlék van, bulik, sztorik, hiszen mi juniorként kezdtünk annak idején és úgy lettünk nagy játékosok, válogatottak, gyakorlatilag együtt. Közülük kevesen maradtak, ha szűken vesszük, Szecska meg Peti az, akikkel egy generációban vagyunk, és régóta együtt dolgozunk (bár Peti is utánpótlás-korában még a kézilabda meg az úszás felé kacsingatott). Sok minden megváltozott, ezeket az élményeket fel kell dolgozni. Jó példa, hogy a Horkai utáni korszakban, mikor az idősebbek ezt a változást feldolgozták és elfogadtak minket, csapatként érkeztünk „fel”, és rögtön kezdő játékosok voltunk, nagyon fiatalon. Éppen a minap nézegettük családdal a sevillai EB-döntőt, amit 3:2-re nyertünk meg. Nagyon fiatalon voltunk kezdők, Dénes bízott bennünk rögtön. A mostani fiatalok is ügyesek, tehetségesek, de ez már más. Hát ezeket is mérlegelni kell. Fizikálisan és mentálisan bírom. Nem éreztem fáradtságot az olimpiai döntő után sem. Csinálnám, csak most már nem az a 17 éves, minden szempontból független ember vagyok, több dolgot figyelembe kell vennem, főleg úgy, hogy 1993 óta vagyok válogatott és most 2009 február van.

- Dénessel beszéltetek erről? Agitál?

- Persze, sokat és jókat beszélgettünk erről és mondom, nincs is semmi akadálya a folytatásnak, de ennyi tapasztalattal a hátam mögött szeretnék minden kérdést tisztázni. Ha az én gondolkodásmódom szempontjából minden rendben lesz (szakmailag, a fiúkat is beleértve), és ha azt látom mindenhonnan, hogy ennek van értelme és van esélyünk, akkor nem lesz akadálya.

- Köszönöm a beszélgetést!