ENGLISH VERSION // A Kemény-legények egyik „őstagja” 15 évnyi együttlét után a tévé előtt nézte egykori társait. Amikor kihagyták az olimpiára készülő keretből, a vlv-nek adott interjújában összegezte csaknem másfél évtizedes tapasztalatait, s ezután kicsit új életet kezdett. Jelenleg az olasz bajnokságban a vártnál jobban szereplő Nervi alapembere, de a pekingi olimpiát még Máltán nézte végig. Szurkolóként szorított az aranyért, s pontosan tudta, mi van éppen a játékosok fejében. A döntő előtt egyetlen dologtól félt, újabb interjúnkban elmondja, mi volt az…

- Ott vesztettük mi el a fonalat veled kapcsolatban, hogy elmentél jó messzire, melegbe, üdülgetni. Mi történt Máltán?

- Eddig nem volt rá időm…

- Jó, jó… De attól még lehetett volna, elég hosszú a pályafutásod.

- 1993 óta minden nyaramat, minden percemet (nyáron) a válogatottnak szenteltem, ezért mondtam, hogy eddig nem volt rá lehetőségem. Meg egy időszakban, két évvel ezelőttig nem játszhattak külföldiek, volt ugyanis egy verekedés, amikor Ferretti ott játszott, s ezt követően négy vagy öt évig nem lehetett külföldieket szerepeltetni a máltai bajnokságban. Érdekes tapasztalatokat szereztem. Jól éreztem magam, a családommal voltam, de nem gondolja senki, hogy ez csak nyaralás, mert annál azért jóval komolyabb. Összességében kellemes két és fél-három hónap volt.

- Ott nézted az olimpiát?

- Igen minden egyes mérkőzést meg tudtam nézni, mert az egyik vezető lakásában műholdas parabola-antennán keresztül vagy kétezer adót lehetett befogni. Így nem csak a magyar meccseket láthattam, hanem mindent, amit meg akartam nézni.

- Hogy ültél le egy meccs elé, izgultál, vagy bekészítetted a sört és nyugodtan hátradőltél?

- Legtöbbször idegesen. De amikor jól ment a csapatnak, én is éreztem, hogy annyira nem kell izgulni. Például ott volt az ausztrál mérkőzés, amikor nagy hátrányból elkezdtek feljönni, akkor azért a borsószem ott volt a gatyában, hogy most ezt miért, meg hogy, meg mint. Mivel ismerem a csapatot, ismerem a játékosokat, ismerem az edzőt, eddig közöttük éltem, nagyjából átéreztem minden pillanatot. Ezt tudom csak mondani. Nagyjából éreztem, hogy mikor mi lehet a fejükben. Amikor idegeskedtem, az csak azért volt, mert nem tudtam, hogy most akkor ez egy rövidzárlat-e.

- Ahogy jöttek sorra a meccsek, érezted, vagy láttad a csapaton a magabiztosságot, azt, hogy ez meglehet?

- Egyre jobban. De azt kell mondanom, hogy az olimpiákon ez rendszerint így zajlott, hogy a csoportmeccsek többnyire a játékba való beleszokásra mentek el. Az utolsó három meccs a lehető legfontosabb. Így volt Sydneyben és Athénban és természetesen Pekingben is. Egyre jobban belejött a gárda, egyre biztosabbá váltak a játékosok. És örültem egy-két nagyon jó egyéni teljesítménynek is.

- Például kiének?

- Például Gergely Pistiének. Például Benedek Tibiének. Például Kásának az elődöntőben és a döntőben mutatott mezőnybeli, megismételhetetlen produkciójának.
Papesznak is örültem, szerintem ő is nagyon hasznosan és jól játszott. Például a távoli góljai... Aki ismeri őt, tudja, hogy ez is benne van, de nem jellemző a játékára. Most lőtt két nagyon fontos távoli gólt is, ezek nagyon kellettek.

- Nem volt benned keserűség?

- Keserűség természetesen volt bennem, de az egy más történet, azzal nem tudok mit kezdeni.

- Mennyire tudtad a tévéképernyőn keresztül lemérni a pszichés állapotukat, például amikor mutatta őket a kamera „holtidőben”?

Ez így nehéz lett volna, ilyen távolságból. Azért a tévéképernyőről ilyesmit nem nagyon lehetett levenni.

- Mennyire izgultál a döntőn? Hogy élted meg?

- Azt kell, hogy mondjam, csak azért izgultam, semmi másért, hogy valami olyasmi, ami ránk nem jellemző, most nehogy előjöjjön. Vagyis nehogy elbízzuk magunkat. Igazából ez nem jellemző ránk, nagyon nem, de ki tudja? Ez mégiscsak egy olimpiai döntő. Sok játékosnak ez volt az első, és csak ezért izgultam, nehogy az elődöntő sikere mentális gondot okozzon. Számomra az elődöntő bizonyos szempontból valahogy mindig fontosabb volt, mint a döntő, talán mert ott nagyobbat lehet bukfencezni. Az az eufória, ami ilyenkor a győzelem után bekövetkezik, hogy „micsoda nagy siker újra olimpiai döntőt játszani”, vagy akik még nem játszottak, azoknak egyáltalán döntőt játszani - nehogy lemerítse az agyi energiákat, csökkentse az összpontosítási képességet. Reméltem, hogy nem bízzák el magukat.

Nem mondom, hogy biztos voltam a győzelemben, de nyugodtabb voltam, hogy olyan ellenféllel kerülünk szembe, amely a döntőben való szereplés terén rutintalan. Én is és a társaim is a saját bőrünkön megtapasztaltuk: ahhoz, hogy nyerjél egyszer, sok döntőt kell játszanod, hogy megszokd ezt a „műfajt”.
Azt a pillanatot vártam, - ami a harmadik negyedben be is következett, - hogy elkezdjenek sorozatban hibázni (azt hiszem akkor volt, hogy kihagytak három fórt egymásután), a magyarok meg játszották tovább a játékukat és a végére négy lett közte. Azt mondom, hogy ez reális - se nem sok, se nem kevés. Bár ilyenkor azt mondja az ember, hogy elég egy is, de ez valóban reális különbség volt a két csapat között.

- Az eredményhirdetés?

- Megnéztem, persze.

- Milyen volt?

- Szép.:)

- Mire gondoltál?

- Sok mindenre.

- Például?

- A korábbi kettőre, hogy Sydneyben meg Athénban milyen volt (maga a döntő) és utána hogy álltunk fel a dobogóra. Annyira két véglet ez a kettő, az út egyik végén van Athén, a másikon Sydney és valahol a kettő között félúton helyezkedik el Peking, mind a játék képében, mind érzésben, bár ezt csak heten érezhették így - akiknek ez harmadjára adatott meg.

- Meccs után hány sms-t küldtél Kínába?

- Szám szerint?

- Hát mindenkinek küldtem, akinek tudtam a telefonszámát, több mint tizennégyet, ez biztos.

- „Egyenszöveg” volt?

- Nem. Azt nem mondom, hogy mindenkinek másmilyent küldtem, de nem „egyenszöveget”, volt benne személyes is.

- Kaptál választ?

- Volt, akitől igen, volt, akitől nem…

- Olimpiai után kicsit itthon voltál, aztán mentél ki Nervibe?

- Igen, tíz napot voltam összesen otthon.

- Milyen ajánlatok közül választottad a Nervit?

- Először nyilván a Honvéddal tárgyaltam, de azok után, hogy a válogatottbeli ügyem így alakult, nem kötöttem magam ahhoz, hogy mindenképp otthon játsszak. Nyitva hagytam a dolgot. Közben a Honvéd-vezetők mondták, hogy kicsúszunk az időből, mert ők sokat nem tudnak várni, de ennek ellenére ragaszkodtam ahhoz, hogy ne kapkodjam el a döntésemet. Végül az általuk szabott határidőre nem tudtam választ adni.. Több országból volt ajánlatom, volt egy spanyol (ez volt talán a legkomolyabb), montenegrói, olasz, meg hát nyilván az otthoni.

- Nervibe mennyi idős szerződés köt?

- Egyelőre úgy néz ki, hogy kettő év biztosan és van egy opciós év, de majd meglátjuk, mert itt elméletileg, most már majdnem biztos, hogy 2010-ben bevezetik azt, hogy csapatonként egy külföldi lehet csak. Most az a kérdés, hogy melyik klub hány külföldi játékost fog 2010-ig honosítani. Szerintem mindenki „Recco-taktikát” alkalmaz majd és szépen játszani fognak a honosított „olaszok”. Sok csapatnál van ilyen, és amelyik ezt nem teheti meg, vagy nem elég ügyes, annak romlik a helyzete. Az is igaz, hogy 2010-ig még sok minden történhet, például ha látják, hogy nem a kellő hatást váltotta ki a három külföldiről két külföldire való redukálás, akkor még át is gondolhatják a szigorítás értelmét. A másik része pedig a pénzügyi helyzet. Ami most történik a világban, nem azt mutatja, hogy jövőre, meg két év múlva itt hatalmas pénzek lennének bármelyik sportágban. De ki tudja.

- Hogy fogadtak Nerviben? Milyen a csapat? Milyenek az eddigi tapasztalatok?

- Nagyon kellemes volt a fogadtatás és a családom minden tagja nevében mondhatom, hogy jól érezzük magunkat. A kislányom óvodába jár, olaszul is gagyog már, úgyhogy ez a része abszolút rendben van. A vízilabdát illetően annyit: abszolút normális a kezdő csapatunk, de a kispadunk fiatal gyerekekből áll. Van egy tapasztalt, sok eredményt felmutató edzőnk, aki a Reccóval éppen a Honvéd ellenében nyert Euroligát, Marco Baldinetti. Dolgozunk rendesen, aminek szerintem már látszódik az eredménye, mert az utolsó négy meccsünkből kettő esetében (a Brescia és a Savona elleni meccsekről van szó) mindenki más eredményt várt. A Brescia ellen pontot tudtunk otthon tartani, úgy, hogy nyerhettünk is volna. A Savona ellen szintén akár meg is nyerhettük volna a meccset, s erre kis esélyt adtak előtte, de döntetlenre mindenképpen kihozhattuk volna. A papírforma alapján többgólos vereségeket kellett volna szenvednünk, tehát jól helytálltunk. Dolgozunk rendesen, nekem tetszik a munka, élvezem. Úgy gondolom, hogy a játék is jól megy. Abszolút nem panaszkodom.

- Mi a hivatalos elvárás?

- Eredetileg a bennmaradást tűzték ki célul. Ez a hivatalos elvárás. A nem hivatalos pedig az, hogy az első hatba jussunk, de mindenféleképpen az első nyolcba, hiszen ez már play off-ot jelent. Ott pedig meglátjuk, mire leszünk képesek.

- Hogy látod a kinti helyzetet vízilabdázás szempontjából?

- Érdekes, mert például a Florentia-Recco meccset, amivel a vlv is foglalkozott, én is láttam élőben (Kásával együtt néztünk az ő lakásában) - borzadály volt. Én szégyenkeztem, hogy ezt a sportot űzöm, annyira színvonaltalan volt az a mérkőzés. Hogy a régi csapatom ennyire legyen csak képes… Számomra borzasztóan elszomorító volt. És szerintem ennél azért a Recco is sokkal, de sokkal jobban tud játszani. Szerintem nagyon hiányzik a három magyar, aki a bajnokságban nem szerepelhet, és valószínűleg Vujasinovics hiányát is megérzik. Megint egy új csapatot kell gyúrnia Porzionak, ez azért még látszódik. Tehát a vízilabda szempontjából az a meccs borzalmas volt. De nem minden meccs ilyen. A mi eddigi négy bajnoki mérkőzésünk színvonalban ezt messze-messze túlszárnyalta.

Azelőtt egyébként tényleg nagyon éles bajnokság volt itt, sok jó csapattal. Most nagyon úgy érzem, hogy van a Recco „mindenek felett”, utána jöhet a Brescia és a Savona, akik közül igazából a Savonát érzem most jobb formában. A Brescia meg… Nem tudom, hova érnek az idén, de lehet, hogy nem fognak bajnoki döntőt játszani.

- És a Posillipo?

- A Posilliporól semmi infóm nincsen. Annyi, hogy volt bajnoktársam, Zsolt ott játszik. Nem láttam még őket játszani idén, úgyhogy róluk nem tudok mit mondani.

És utána szerintem jön egy olyan csoport, hogy Sori, Nervi, esetleg Bogliasco. A végén pedig a Catania, a Latina, a Lazio, a Civitavecchia, akiket sereghajtóként aposztrofálnak, őket sem láttam még játszani.

(Interjúnk óta a Nervi hazai pályán 14:6-ra legyőzte a Civitavecchiát - Fodor Rajmund két gólt lőtt -, s jelenleg, a bajnokság alapszakaszában a hatodik helyen áll.)