Beszélgetés a háromszoros olimpiai bajnok, a válogatottságtól elköszönő Benedek Tiborral, aki 35 évesen még úszóedzőhöz járt, hogy javuljon a technikája. (Csurka Gergely interjúja a SPORT Pluszból.)

- Bírod a felhajtást?

- Megszoktam, nem gond.

- Szoktad figyelni, mi jelenik meg a veled készített beszélgetésekből?

- Nem. Nem olvasok semmilyen újságot.

- Egyáltalán nem?

- Egyáltalán nem.

- A jó kis bulvársajtót sem?

- Azt, amelyik pert vesztett velünk szemben, és azóta még a csapatképekről is lehagy rendszeresen? Amelyik nemrég írt egy gonosz cikket Panniról?

- Ezek szerint mégis…

- Nem, nem, csak mesélik. De nem érdekel.

- Tényleg nem?

- Hidd el. Interneten követem néha a híreket, ennyi. Az olimpia alatt még ott sem. És megkértem a többieket, hogyha nézik is, látnak, olvasnak valamit, különösen a fórumokon, nekem senki ne mondjon semmit. Teljesen elzárkóztam a külvilágtól.

- Muszáj?

- Így jobb. Nekik nem tilthattam meg, hiszen nem vagyok sem az apjuk, sem az edzőjük, viszont ha valaki nem bírja ki, akkor olvasson, csak mást ne zavarjon meg vele.

- Miként lehet létezni egy ilyen világban?

- A miénkben az a nagyon jó, hogy dönthetünk, eljussanak-e a hírek hozzánk egyáltalán. Ez a legegészségesebb része a sportolók világának, hogy reális opció az elzárkózás. Természetesen egyre nehezebb, hiszen Sydneyben még alig volt téma az internet, Athénben már eljárogattak egy központi helyre, most meg esténként harmincan-negyvenen üldögéltek a magyar szállás előtt a kertben laptopokkal. Ennek ellenére én ezt nem vagyok hajlandó elfogadni, még ha az is a világ rendje, hogy hárompercenként valami új hírt szállítanak. Ha ezt kizárod, akkor is rengeteg jó és rossz élmény ér, látod a többieket, ki hogy készül, milyen boldog, együtt élsz az ő sikerükkel, kudarcukkal, hiszen amikor belépsz a házba, rögtön ott van a dicsőségtábla, látod az új helyezéseket… Ezért is volt jó, hogy mi legfelül, a kilencediken laktunk, mindenkitől elszeparálva – ugyanakkor mindig mindent együtt csináltunk, közösen mentünk kajálni, a tornaterembe, edzésekre, mintha egy burokban léteztünk volna; persze, azért nem minden egyes percben, azaz egyéni dolgok is belefértek.

- Mégis, miként lehet egy olimpia három hetét a kilencediken végigcsinálni?

- Playstation, videó, könyvek…

- Milyen filmek mentek?

- A többiek a Chopper címűt nézték, valami idióta bérgyilkosról szól, az nekem sok volt. Én a saját dvd-lejátszómat használtam.

- Például?

- A három testőr Afrikában.

- Hazai pálya…

- Még nem láttam.

- Több mint tíz év után nézted meg édesapádat a Nagy Levin szerepében?

- Most volt rá idő…

- Említetted a többi sportoló eredményességét, mint befolyásoló tényezőt. Pekingben azért elég lelombozó lehetett az újabb és újabb elbukott esélyesekkel összefutni.

- Nézd, most mondhatnám, hogy a dicsőségtábla olyan szerencsétlenül lett kialakítva, hogy leginkább az 5-6-7-8. helyezettek voltak szem előtt, ott meg azért szépen bővült a lista… De az az igazság, hogy szóba került, ha már első helyezésekre vágyunk, legalább legyenek szem előtt, már csak kabalából is. Egyébként ha már itt tartunk, sikerült rácáfolni az összes babonára: a fiúk a Hard Rock Caféba akartak menni félidőben, én mondtam, az nem jött be ’96-ban, Atlantában, mire hülyének néztek, és közölték, nincsenek ilyen babonák – elmentünk, aztán tessék. De a kérdésedre visszatérve természetesen drukkoltunk másoknak, hisz nem csak magunknak akartuk a sikert, és néha tényleg rossz volt nézni, hogy nem igazán jöttek be a várakozások. Viszont igazából csak a másik két csapatsportágat követtük szorosabban, a lányok, illetve a kézilabdások ugyanis mindig a mi szünnapunkon játszottak, nekik nap nap után drukkoltunk a tévé előtt. Ja, meg Boczkó Gabi vívása volt még emlékezetes… Hát, tudod, állnak egymással szemben, és három percük van, hogy egyetlen tussal eldöntsék, kié lesz az érem… És elkezdesz gondolkodni, Úristen, micsoda meditáció, milyen trükkök kellenek ahhoz, hogy egy ilyen szituációra felkészülhess. Egy nap a verseny, és a végén egy ilyenen múlik minden…

- És hálát adtál a sorsnak, hogy édesapád anno nem Kulcsár Győzőékkel zsugázott, hanem Csapó Dudiékkal…

- Hát, az biztos… Kásás Tomival ellentétben, aki teniszben vagy kosárlabdában is nagyon sokra vitte volna, ez meggyőződésem, én nem vagyok egy sportfenomén. Az tuti, hogy csakis ebben a sportban lehettem csak sikeres, hiszen nem vagyok kifejezetten tehetséges, amit elértem, a kitartásomnak és a küzdenitudásomnak köszönhetem. Én a magam csekélyke gömbérzékével érdeklődéssel figyelem, hogy a Varga-testvérek lábbal akarnak passzolni – nekem egy picit túlzás is volt, nekik meg nyilván jön, csak úgy, belülről…

- Na igen, Dani és Dumi… Aki 16 évesen megjegyezte egy amerikai túrán, a hátsó ülésen, hogy „jól nyomja az öreg”, mármint te, a volánnál. Miként lehet 15 év korkülönbséget áthidalni?

- Nagy feladat volt. De Dumi is tett egy lépést az öregek felé, az öregek is feléje, Danival már ugyanez megtörtént tavaly, így mindenki tudta pontosan, hol a helye. Régebben késések miatt kellett szólnom, ma már nem követelt pluszenergiát, hogy figyeljek Dumira, megszűnt a különcködés.

- Jól hangzik ez annak a szájából, aki huszonévesen a belügyminiszteri fogadáson egyedüliként tűnt fel fekete garbóban az egyenöltönyös társak között.

- És Ratko Rudics is jelent meg ott rövidnadrában, ahová mindenki más zakóban ment. Azt hiszem, az ilyenek tudják később a legjobban kezelni ezeket a helyzeteket, amikor később vezetővé válnak. Én például sosem voltam egy pontos ember, nagy feladat volt megtanulni, hogy időben érjek oda mindenhová.

- A legendás, Benedek-féle, transzbaesős eligazítások működtek még?

- Az egyik ok, amiért visszamentem a Honvédból a Reccóba, hogy ne legyek unalmas, amikor az olimpián beszélni kell. Mert egy idő után nem tudsz újat mondani – viszont így az idei nyáron remekül sikerült az a néhány, igazán fontos alkalom.

- És most? Mi a helyzet háromszorosként? Érzed, hogy ez más dimenzió? Hogy nagyon vágytál az elsőre, most meg hirtelenjében itt állsz, egy szinten olyanokkal, akik szinte megközelíthetetlennek tűntek?

- Ennek két oldala van. Nyilvánvalóan szeretnénk szerények maradni. A többieknek is megmondtam, nem az a lényeg, ki egyszeres, ki kétszeres, ki háromszoros, az megosztana. Az a lényeg, hogy ez a csapat olimpiát nyerjen. És ez igaz volt az utolsó pillanatig: aztán már az éremosztás pillanatában volt néhány olyan, aki ott legendává vált, hiszen nem csak háromszoros bajnoknak mondhatta magát, hanem három egymást követő olimpián győzött, ami ebben a sportágban is egyedülálló, de talán sok másikban is. Ettől függetlenül továbbra is állítom: nekem az első volt a legfontosabb, ezerszer, tízezerszer fontosabb, mint bármi más. A háromszoroson nem gondolkodtam – bár így, hogy már megvan, jó ki érzés. Már csak azért is, mert mégiscsak a magyar vízilabdában nőttünk fel, ahol gyerekkorunk óta zengik, milyen fényes, nagy nevek vannak – mi pedig most a különféle egyéb győzelmeinkkel a legsikeresebbekké váltunk. És persze kívánom, legyenek olyanok, akik négyszeresekké válnak.

- Te biztosan nem?

- Nem, nem leszek az. Nem akarok telhetetlennek tűnni…

- Miért lenne ez az?

- Nem tudom… Én az egynek is nagyon örültem. És még néhány hónapja sem a harmadikon járattam az agyam, csak azon, hogy nyerjünk.



- Na, akkor járasd azon, hogy elmész a hatodik olimpiádra, és negyvenévesen állsz a dobogó tetején.

- Nem a negyvennel van probléma, hanem az odáig vezető úttal. Hatunk közül egyébként szerintem két-három embernek meglesz a lehetősége, ráadásul az erőviszonyok se fognak nagyon változni, mindenütt abbahagyja néhány ember…

- Csak azt ne mondd, hogy nem fog hiányozni.

- Hiányozni mindig fog, de úgy hidd el, hogy ez életem legfárasztóbb nyara volt, és nem hiszem, hogy ezt én még egyszer kibírnám fizikálisan és mentálisan. Olyan szintű volt a feladat, olyan szintű koncentrációt igényelt, amit egészségesen nem lehet többször végigcsinálni. A várakozások, a felelősség, amit a csapatkapitányi poszt jelent… Lehet, hogy én éltem meg sokkal fontosabbnak, mint amilyen, de mivel Athénben tettem, amit tettem, csak ahhoz tudtam viszonyítani, és legalább vagy még jobban akartam csinálni. És igen, azt hiszem, sohasem sikerült még annyira jól megoldanom a kettőt, azaz a játékot és a csapatkapitányságot együtt, mint most. De rengeteget dolgoztam érte. Talán kellett az a kisebb elgyengülés Athén után, hogy rájöjjek, mit kell pluszban tennem, hogy a végén, amikor a legfontosabb, minden tökéletes legyen. Milyen segítségek kellenek pszichológustól, táplálékkiegészítők terén, úszóedzőtől…

- …úszóedzőt mondtál?

- Igen.

- Egy pillanat. Benedek Tibor kétszeres olimpiai bajnok 35 évesen úszóedzőhöz jár?

- Ez két éve volt, még a Honvédban. Lementem Egressy Jancsihoz, mert azt tudtam, hogy én nem tanultam meg igazán szépen úszni, és a rossz technika kompenzálása rengeteg energiát vitt el. Ha viszont tartani akartam a szintet, akkor ezen javítanom kellett, hogy ez ne vigyen el extra erőt – ezért jártam hónapokon át külön. Aztán a szárazföldi munkában is kitaláltam egy speciális módszert, utánamentem, gyakoroltam – hasonlóképp a szellemi felkészülésben is, így állt össze minden, hogy Pekingben száz százalékot tudjak nyújtani.

- Itt akár meg is állhatunk: valahogy így fest egy példakép.

- Tisztában vagyok vele. És amint átvettük az érmet, az első ember, akihez szóltam, Varga Dumi volt. Azt mondtam neki: amennyire öröm, annyira felelősség is ez az érem a nyakunkban. Ezzel nem csak a dicsőséget adják, de a terhet is, mostantól ugyanis nem mindegy, hol, mit csinálsz, tudni kell, mit lehet és mit nem, pontosan azért, mert mostantól te is példakép vagy.

- Nem tudom, mihez fognak kezdeni nélküled…

- Megoldják. Jók vagyunk. Nagyon jók…

Csurka Gergely – SPORT Plusz