Nemcsak olvasóink fejében fordult meg a gondolat: a pekingi szédületes siker után jönnie kell az újabb Csurka-könyvnek, hiszen az elmúlt 12 év valamennyi nagy magyar győzelmét könyvben (is) megörökítő sportújságírótól „elvárható” egy friss kötet. Megkérdeztük tehát a vlv-vel egyébként is jó kapcsolatokat ápoló Csurka Gergelyt: mire készül? Sőt, interjúnkban visszatekintünk a korábbi kötetek születésének körülményeire, s természetesen a mostani munka kulisszatitkairól is tájékozódtunk.

- Mindenekelőtt: hogy jött az ötlet annak idején, hogy a magyar csapat sikerének könyvet szentelj?

- Az első könyv, a „Győzelemre születtek” szinte lendületből jött. Már korábban, a firenzei EB után motoszkált a fejemben, hogy húú, ha megnyernénk az olimpiát, akár könyvet is lehetne írni… Ez akkoriban nem volt annyira divat, mint ma, amikor - ahogy a párom szokta mondani – csak az nem ír könyvet, akinek nincs otthon laptopja. Voltak sporttárgyú könyvek, de nem annyi, mint manapság. És aztán Sydney-ből hazaféle, a repülőn villant be, hogy végül is ezt miért ne lehetne megcsinálni. Amikor megemlítettem, a srácoknak is tetszett az ötlet, „Húú, könyv? Hát… az tényleg jó lenne…”

Természetesen karácsony előtt szerettük volna „kihozni”, de maga az olimpia abban az évben csak október elsején ért véget, azaz sietnie kellett. Akkor én a Színes Sportnál dolgoztam, ezt az újságot a Híd Rádió Rt. csinálta (ez a cég működtette az Eurosportot, meg a Rádió Bridge-et is). Ők azt mondták, jó, rámegyünk arra, hogy ez sikerkönyv legyen.  Emlékszem, 990 forint volt az ára, ami már akkor is olcsónak számított, ma már mulatságos, hiszen lassan már az is 2000 forint, hogy belépsz egy könyváruházba.

- A gyors megírás nem okozott problémát?

- Október végén a művészeti szerkesztő megkérdezte, hogy nem kellene esetleg most már valamit pihennem, mert állítólag már elég szürke arccal mászkáltam. Nagy roham volt, és közben az újságot is kellett csinálni, de nagyon élveztem…

Egyébként még utaznom is kellett, mert Varga Zsolti (Varga I. Zsolt, a szerk.) már elment Zágrábba, vissza az állomáshelyére, úgyhogy hozzá kimentem, csak az interjú miatt. Viszont igen tanulságosra sikeredett, hiszen nála aludtam, azaz nem csak egy órára ültünk le, mint a többiekkel, hanem egész este beszélgettünk, nem keveset. Nem véletlen, hogy az első könyvben ez a leghosszabb interjú.

- Milyen volt a könyv fogadtatása akkor?

- Istenigazából tavasszal indult be, amikor jött az EB, és teljes vízilabda-őrület lett úrrá mindenkin. Júniusban már rajongók hívogattak, hogy hol lehet még kapni. Egyszer két kislány felhívott a kiadóból viháncolva, hogy egy garázs mélyén megtalálták az utolsó négy darabot.

- A második munka kicsit öszvér volt, hiszen az első kötetet is tartalmazta.

- Ez a barcelonai vb-győzelem után jelent meg, amikor a kiadómmal úgy döntöttünk, hogy bár „csak” vb-t nyert a csapat, csináljuk mégis meg, mert ugye, ki tudja, hogy mi lesz az olimpián… Vastag, vegyes könyv lett, de talán ezt is szerették.

- Athén…?

- Athén után azt mondtam, hogy még egyszer ugyanazt nem lehet előadni, azaz „Győzelemre születtek 3” kötetet már nem ildomos megjelentetni. Kissé szisztematikusabb dolgot találtam ki, hiszen volt ugyebár az a bizonyos „sosem volt, sosem lesz” meccs a szerbek ellen. A könyvben ezért a szerbek elleni döntő alakulása adja a keretet, gyakorlatilag támadásról-támadásra megy végig a történet, ebbe van beleágyazva az a négy év, sőt, inkább nyolc év, meg persze az emberek. Kimentem Olaszországba azokhoz, akik kinn játszottak, és ott töltöttem két-három napot. Varga Tomi nagyon rendes volt, az akkori csapatának az elnöke egy szállodatulaj volt, elintézte, hogy díjmentesen lakhassak a hotelben, onnan indulva látogattam meg őt, meg Kását és Norbit… Igyekeztem minden barátnővel, feleséggel is beszélni, mert az is fontos volt, hogy ők hogy látták.

- El is érkeztünk napjainkhoz…

- Az ember sokat morfondírozik, hogyan tovább, legyen-e könyv, milyen legyen, de egyre csak jönnek az impulzusok. Nálunk a Magyar Olimpiai Bizottságban (főállása szerint Csurka Gergely ott sajtófőnök, a szerk.) a recepciós lány öccse már üzent, hogy szerinte mi lenne jó címe az új könyvnek. Ahogy Benedek Tibi kijött a medencéből a döntő után, az volt az első szava, hogy erről most már ne írjál könyvet, de ezt nevetve mondta... Varga Dani ugyanakkor ragaszkodott hozzá, mert ugye ő eddig egyikben sem szerepelt. Úgyhogy egy kicsit Dani felé fogunk elmozdulni... Fontos viszont, hogy ne érezzék úgy az emberek: most megkapják ugyanazt kicsit újracsomagolva, ami nagyon divatos manapság. Végül abban maradtam magammal, és ebben Dénes is megerősített, hogy talán az a legjobb, ha arról a 21 emberről szól majd a könyv, akik ezt a három aranyat megnyerték. Hiszem, a régiek is érdekesek lesznek, mert sok idő eltelt, más lesz most elbeszélgetni mondjuk Varga Zsoltival, Märcz Tomival vagy Székely Csucsuval. Az újoncokról nem is beszélve.

- Mennyiben más munka ez a számodra, mint a hétköznapok hagyományos cikkírása?

- Már akkor más, amikor beszélgetek velük. Nem olyan, mint egy újságinterjú, hogy most gyorsan találkozzunk valahol, vagy telefonon beszéljünk, időben is jóval több, legalább egy-másfél óra egy ilyen beszélgetés. Olaszországban még több is, mert ott aztán végképp nem rohan senki. Szóval a könyv nem olyan, mint egy újság, hogy elolvasod és kidobod. Ott van a polcon nagyon sokáig, s ennek megfelelően egy kicsit mélyebb minden. Olyan dolgokat is el lehet mondani, amiket egy újságban nem mondasz el. Amikor az ember tudósítóként végigköveti a mindennapjaikat, számos olyan történet marad meg benne, amit akkor az újságban nem ír meg. Néha még poénkodtunk is ezen, „majd a könyv, abban benne lesz”. Még az átlagember is szokta viccesen mondani, hogy ezt majd a memoárjaimban írom meg. És tényleg vannak ilyen dolgok. És valahogy mindkét (két és fél) eddigi könyvnek az az előnye, hogy olyan dolgok kerültek elő, amiket tudtunk mindannyian, de addig nem említettük meg. Például, hogy a spanyol túrán milyen hihetetlen feszültségek voltak még ’99-ben nyáron. Akkor az ember a Nemzeti Sport tudósítójaként erről nyilván mélyen hallgatott, például arról, hogy a csapat az egyik nap hajnalban ért haza, és emiatt Dénes mennyire meg volt rájuk sértődve, nem is akart nekik edzést tartani. Aztán Varga Zsolti odaállt eléje, hogy márpedig profik vagyunk, edzeni akarunk. Erre úgy meghajtotta őket, mint Singer a varrógépet, de bírták, és akkor helyrebillent valami. Akkor ezt nem írod meg, de utólag, amikor már megvan az arany, és ez más megvilágításba helyez sok mindent, már belefér, hogy erről is írjál, sőt, ez egy adalék ahhoz, hogy a nagy egész összeálljon, még inkább világossá váljon, hogy miért sikerült győzni, miért olyan csodálatos ez a csapat, miért egyértelmű, hogy csakis ők nyerhettek, senki más.

Vagy egy másik ilyen apró, de nagyon aranyos történet: 2000 tavaszán volt egy bajnoki meccs a Komiban. Valami rangadó - most meg nem mondom, hogy ki játszott - 12:6 volt az állás, 3 perc volt hátra, és látom, hogy Dénes távozóban, szokása szerint. Írtam neki egy SMS-t, hogy az olimpiai döntőről is el fogsz menni 3 perccel a vége előtt? Mire azt írta vissza: csak akkor, ha ugyanígy hattal vezettünk. És milyen az élet, Sydney-ben is megvolt a 12:6, de nem 3 perccel, csak 1 perccel a vége előtt… Vannak ilyen bájos sztorik, és ezek azok, amelyek inkább könyvbe valók, napi tudósítások szintjén nem kérkedik velük az ember.

- Mennyire oldódnak fel a játékosok a könyvhöz szükséges beszélgetések során?

- Egy-egy villanásnyit megmutatnak a magánéletükből ilyenkor. Ha nem is a legféltettebb titkaikból, de jellemző gondolataikból szívesebben mondanak el ezt-azt, mint máskor. Tudják, hogy nem újságcikk készül, amit az újságolvasó a sok más írás mellett olvas. A könyvet kifejezetten azért veszi meg, mert „A” vízilabdás srácokra kíváncsi.

- Akkor a mostani könyvben 22 interjú lesz?

- Nem mondanám azt, hogy 22 interjú, inkább, hogy 22 portré, mert nyilván Dénesnek is ott a helye a huszonegy bajnok mellett. Nyilvánvalóan a hosszú beszélgetések képezik majd az alapját, de azért vissza fog köszönni mind a három korábbi kötet, kicsit újra átéljük a korábbi sikereket is. Picit tehát az elmúlt 12 évről fog szólni, de annak megfelelve, hogy az ember később másként néz vissza korábbi idők történéseire, mert bölcsebbé válik, van mihez viszonyítania.

- Ez lesz az új kötet fő jellegzetessége?

- És az, hogy nagy teret szeretnék szentelni az apró kis fordulópontocskáknak, amelyek hihetetlenül fontosak ahhoz, hogy a csapat révbe érjen. Hányan emlékszünk arra, hogy a szerbek kettő az egyben úsztak a kapunkra Sydney-ben, amikor vezettek eggyel, Vaszovics ment a szélen a labdával, Sapic jött bent, és Kása kiváltott Vaszovicsra, akinek gyakorlatilag csak az volt a dolga, hogy betegye a labdát középre. Gyaníthatóan gól lett volna, elmennek kettővel, és ki tudja, hogy mi történik aztán. Csakhogy Kása hihetetlen érzékkel belekapott a labdába, pont elég volt, hogy az ne Sapic kezéhez menjen, hanem Szecska orra előtt pattanjon le. Ezekre a dolgokra halványan emlékezünk – ha emlékezünk egyáltalán. Vagy, hogy a malagai EB bronzmeccsén, a horvátok ellen, döntetlennél, az utolsó másodpercben Dumi éppen a kapu előtt kavirnyált, azzal a góllal lett meg a bronz. Ez vajon mennyire lehetett fontos ahhoz, hogy azután kint Pekingben Dumi ilyen hihetetlenül jól játsszon? Ahhoz, hogy szintén a legvégén lőtt parádés gólja miatt a Montenegró elleni csoportmeccs után ne kelljen szétfeszülni az idegességtől, elvégre vereséggel kezdeni egy olimpiát mérhetetlenül ki tudja kezdeni az önbizalmat, és rögtön elkezdi apasztani a mentális tartalékokat. Csakhogy Dumi belőtte, és azt gondolom, ez a pályafutásának egy kicsit fontosabb pillanata volt, mint a nullafokos szögből lőtt gól az olimpiai döntőn, még ha az, ugye, mégiscsak döntő...

- Hogy írod meg a könyvet, előre eltervezett koncepció alapján, vagy improvizálsz is?

- Ez egy taníthatatlan műfaj, úgy istenigazából. Nyilvánvalóan a struktúra létezik a fejemben, de azt, hogy a mondatok hogyan indulnak be és kezdenek illeszkedni egymás mellé, ennek a folyamata az egészben a legszebb. Vannak pillanatok, amikor az ember fárad, Athén után például, amikor ezt éreztem, beraktam a videóba „a meccset”, és utána rögtön nekiindult az ember fantáziája, meg minden, ami az íráshoz kell. Az igazi Dream Team írása közben nagyjából sejtettem, hogy mit akarok csinálni, de a kivitelezésnél sokat számított az ihlet és az asszociáció. Ahogy jöttek a mondatok, hirtelen beugrott ez, beugrott az. És valahogy lendületet kapott az egész.

- Hol tartasz a könyvvel? Milyen állapotban van?

Szeretném, ha október elejére összeállna. Most picit sietni kell, mert közös barátaink, akik külföldön akarnak pénzt keresni, már nincsenek sokáig itthon… Ráadásul a mostani életvitelem mellett nem tudok nagy olaszországi túrákat tenni, Montenegróról nem is beszélve. Úgyhogy most kell elkapni őket, mielőtt elmennek. Utána belemerítkezni derékig, sőt nyakig.

- Mikor jelenik meg a könyv?

- Alighanem november elején.

- Mi lesz a címe?

- Ezen még gondolkodom. Mert az túlságosan evidens lenne, hogy „A nyerő 21”, ráadásul van még itt egy +1, aki ott volt mind a háromnál, ő a huszonkettedik. Ha tudósító lettem volna Pekingben – ami nem voltam –, akkor a tudósításom címe az lett volna, hogy a „Nemzet aranya”, mert azért ez mégiscsak az egész ország boldogsága, amikor ők nyernek. Lehet, hogy többes számban lesz majd, hogy „A nemzet aranyai”. Majd meglátjuk.

- Köszönöm a beszélgetést, kíváncsian várjuk a könyvet!