Hosszú pályafutása során először kellett (volna) visszatartania a sírást. Meg sem próbálta. Pekingi történetei megvilágítják, hogy mitől igazi CSAPAT a magyar válogatott. Számára most egy nyugodt év következik, a világ legjobb klubcsapatában, nagyon sok pénzért, kizárólag nemzetközi kupameccseken fog játszani. Még az is lehet, hogy kipiheni magát és éveket fiatalodik...

- Rúgjunk fel minden hagyományos dramaturgiát és kezdjük a lényeggel. Csaknem egy éve, amikor a vlv olvasóinak kérdéseire válaszoltál, ezt mondtad: "Ha ma kéne döntenem, azt mondanám, az olimpia után abbahagyom a válogatottban való szereplést. De soha nem lehet tudni." Mit mondasz most?

- Most azt mondom, valószínűleg abbahagyom, de várok még, hadd ülepedjenek le a dolgok.

- Mármint válogatott szinten hagyod abba?

- Persze. Nem nagyon hinném, hogy ez a szándék változni fog, most úgy érzem, elég.

- Fizikailag érzed magad fáradtnak vagy a sok-sok év monotóniája, esetleg lelki gyötrelmei nem vállalhatók már?

- Természetesen fizikálisan is eszméletlenül fárasztó volt ez a sok év. De mentálisan, pszichésen is legalább ugyanannyit kivesz az emberből. 1994 januárjában hivott be Horkai György először, 18 éves voltam. Rá két évre már stabilnak volt mondható a helyem. Azóta folyamatos az elvárás, mindig a legjobbat várják az embertől, klubban és válogatottban egyaránt. És "ezek ketten" soha nem voltak tekintettel a másikra - tegyük hozzá: jogosan.

- Számomra megdöbbentő volt, ahogy a pekingi siker után gyakorlatilag a legnagyobb élményedként azt fogalmaztad meg, hogy magadat láttad az "első aranyosok" örömében. Tényleg visszapörgött benned a pályafutásod filmje?

- Ezt azért nem mondanám. Viszont amikor pár perccel a vége előtt az egyik gólunk után a visszaúszásnál azt mondtam Duminak, hogy olimpiai bajnok vagy, ugyanazt a kaján mosolyt láttam az arcán, mint ami rám volt jellemző fiatalabb koromban. Ráadásul már ennél a mondatnál elkezdett töredezni a mécses. És ez valami hihetetlenül felemelő érzés volt.  Aztán, ami a lefújás utáni pillanatokat illeti, na olyat még nem éreztem amióta vizilabdázom.

- Miért, az milyen volt?

- Azt kezdtem érezni, hogy sírnom kell. Mondogattam magamban, ez nem lehet, 14 év válogatottság alatt egyetlen meccs után, egyetlen egy himnusz közben még csak egy csepp sem gördült ki. De nem tudtam visszatartani, és talán nem is akartam. Nagyon megkönnyeztem a végét.

- Hát itthon is sírt mindenki, igaz, már Sydney-nél is... Te meg biztos megöregedtél...

- Nem tudom, nem hiszem, hogy a kor tenné ezt. Abban a pillanatban sok minden előhozhatta ezt belőlem. Maga a tény, hogy sporttörténelmet írtunk. Az, hogy úgy nyertük meg a harmadik olimpiánkat, hogy valljuk be, nem sokan hittek benne nyár elején. Ennek a három hétnek a leírhatatlan feszültsége. Ennek a 14 évnek a leírhatatlan feszültsége. Ahogy ránéztem a fiúkra, azokra, akikkel az első sikereinket együtt értük el még kamaszon. És most ennyi év után ismét sikerült. EGYÜTT, úgy, ahogy régen.



- Szóval azért csak benne van a kor, a közös fiatalságotok, ez egyfajta búcsú...

- Igen, lehet hogy a búcsú íze is benne volt. És ilyen befejezés csak az álmaimban volt, de ott sokszor. Mert így szerettem volna befejezni. Tökéletes. Erről álmodoztam, hogy meglesz a harmadik.



- Papesznél a dobogón tört el a mécses, te akkor már rendben voltál?

- Igen, akkor már nagyon vidám voltam, de mielőtt kivonultunk volna az eredményhirdetéshez, még pici meghatódottság volt bennem. Talán mert akkor láttam Gergely Pistit is sírni. Aki, ha jól emlékszem, a vízben még azt mondta nekem: úgy sírsz mint egy kislány...

- És akiről pedig közismert, hogy fizikailag talán a legerősebb a csapatban...

- Igen, de a lelke is legalább akkora, mint a fizikai ereje.

- Mindenki tudja, hogy a te lelked az "átlagosnál" (ha van ilyen) sokkal érzékenyebb. Kemény Dénes azt mondta, másnál a kisebb durvaság válik be, nálad csak a simogatás. Tényleg ennyire számít, hogy hogy szólnak hozzád?

- Azért arra is volt már példa, hogy Dénes keményen leszúrt meccs közben, erre a következő negyedben gyorsan lőttem három gólt.

- Igen, ezt ő is emlegeti, de hozzá is teszi, hogy ennek nagy kockázata volt...

- Nem tudom, milyen kockázatról beszélt?

- Hát hogy esetleg rosszul sül el ez a hangnem...

- Az biztos, hogy nem szálltam volna ki a medencéből és nem estem volna neki. Olyat meg sohasem csináltam, hogy csak azért, mert engem lecsesznek, beleszarok a csapat munkájába.

- Néhány héttel az olimpia előtt 60-70 százalékosnak mondtad magad. Mennyi jött ki a végére?

- Körülbelül ugyanannyi és borzasztóan sokat szenvedtem emiatt az olimpia alatt. Utólag már nem zavar annyira, hogy nem villogtam sokat, már értékelem az apróbb pozitívumokat is, azt, ha csak egy pici jót hozzá tudtam tenni. Persze kint nem volt könnyű feldolgozni és elfogadni azt, hogy nem sikerül kiadnom a tudásom legjavát.

- Szinte szégyellem magam, ne már, hogy én vigasztaljalak, de a kapitány pekingi nyilatkozata szerint is végig nagyon hasznos volt a játékod, a végére pedig megjöttek a gólok is.

- Igen, hasznosan akkor is tudok játszani, ha nagyon nem megy, ez valamennyire a véremben van. De a képességeim alapján ennél sokkal többre vagyok hivatott. Szinte fizikailag fájt, hogy ez nem tört a felszínre.

- Nem aludtál miatta? Rossz kedved volt? Beszélgettél róla például a pszichológussal?

- Inkább magamban örlődtem, de a hangulatom csak akkor volt rossz, amikor egyedül voltam. A fiúk között jól éreztem magam, nem éreztették velem, hogy többet várnának, sőt, nagyon aranyosak voltak. A Montenegró elleni elődöntő után például Dumi odajött hozzám, már a faluban, és azt mondta: "Jó volt téged látni örülni a szereléseidnek és a gólodnak!" De a legszebb mégis az volt, amikor Tibi leült velem beszélni. A csoportmeccsek után a szobánkban megkérdezte: mi a baj? Valószínűleg látta rajtam az elkeseredettséget. Nem igazán tudtam mit válaszolni, de ő meg is előzött. Nem szeretném szóról szóra elmondani, a lényeg az, hogy eszméletlen jól esett, amit mondott. Mindig is tudtam hogy elismer és tisztel engem, mint játékost, de ebből az ötperces monológból megint csak ez derült ki és az ilyen szavak egy Benedek Tibi szájából óriási lökést adnak.

- Váltsunk témát. 2007 tavaszán, amikor Reccóban megkérdeztem, meddig leszel egyedül, azt mondtad: ennek a dolognak magától kell jönnie, így (és csettintettél egyet), egy pillanat alatt. Most már egy éve, hogy nem vagy egyedül. Tudom, hogy minden korábbinál szívesebben jöttél volna haza az elmúlt szezon végén. Miért vagy még most is reccós? Ráadásul a következő évben az idegenlégiósokkal kapcsolatos szabály miatt csak a kupában játszhatsz...

- Mivel legszívesebben Budapesten játszottam volna, ezért csak 2-3 csapat jöhetett szóba.

- Nem hívtak?

- De hívtak. Vagyis egy csapat hívott még karácsonykor. Megbeszéltük, hogy ha márciusban otthon leszek a válogatott miatt, leülünk beszélni. Így is történt. Nagyon lelkesek voltak, állítólag mindenféleképpen szerettek volna megszerezni. Mondtam, hogy ha visszamegyek Reccóba, pár napon belül jelzem, mit kérek tőlük. Ez is megtörtént. Erre viszont már nem jött válasz sem. És azóta sem hallottam felőlük, pedig nagyon sokáig húztam kint a szerződésem aláírását úgy, hogy a Recco minden nap nyaggatott.

- A csapat nevét nyilván azért nem árulod el, mert esetleg később még ott fogsz játszani. Így viszont a többi pesti klub is "hírbe kerül"...

- Nem hiszem, hogy valaha ott játszanék, bár soha nem lehet tudni. A legerősebb csapatról van szó. Hadd tegyem hozzá: engem nem az bánt, hogy nem akartak leszerződtetni, hanem hogy hallgattak, nem voltak képesek felvenni a telefont, hogy figyelj Tomi, mégsem veszünk meg, más terveink vannak, nem akarunk többet áldozni vagy bármi. Bármit elfogadtam volna, de egy telefont talán megérdemeltem volna a sunnyogás helyett. És ezek után furcsa másoktól azt visszahallani, hogy mi tulajdonképpen nem is tárgyaltunk. Mindegy, nincs bennem harag, csak nem volt korrekt, ahogy viselkedtek. Nagyon sok pénzről mondtam volna le, csak hogy hazajöhessek és egy szupererős csapatban játszhassak. Egy élmény lett volna abban a csapatban játszani. 



- Maradt Recco, ahol most horribilis összeget fizetnek azért, hogy levezess, egy év alatt 8-10 meccsen játssz?

- Na igen..., bár azért a levezetésnél még nem tartunk, ez az év éppenhogy elősegítheti klubpályafutásom meghosszabbítását.

- Most kipihened magad? És mi lesz, ha egy év múlva öt évvel fiatalabbnak fogod magad érezni? Vagy ez hülyeség, a biológia kérlelhetetlen?

- A most következő év mindenképpen ideálisnak mondható. Kevesebb meccs lesz, viszont mindegyik fontos. Többet leszek itthon, hiszen fele-fele arányban fogok kint és itthon edzeni. Meglátjuk, hogy sül el, még az is lehet, hogy túl jól, és valóban fiatalodom pár évet. 

- Öööö, esetleg London...?

- Nem, erre még csak gondolni sem merek.

- Majd később...?

- A későbbről még nem tudok nyilatkozni, de tervezni nem tervezem Londont.

- A játék utáni élet már körvonalazódik?

- Haloványan. Ezért is kellenek a szabad nyarak, hogy több időm és energiám legyen ezzel foglalkozni. 

- Szerintem nagyon nagy lesz a hiányérzeted.

- Igen, lehet hogy így lesz, biztos lesz olyan érzés bennem, hogy kívülről nézve egy-egy meccset majd elmorfondírozom magamban: hozzátehetnék még valamit. De nagyon fontos az is, hogy a fiatalabb játékosok okosan, szép lassan, türelemmel be legyenek építve a csapatba.

- Ehhez adod át gyakorlatilag a helyedet?

- Én azért adom át a helyemet, mert úgy érzem, elég. Lehet, hogy a sok fiatal mellett még elférne egy rutinos róka, aki összefogja őket, de jelenleg úgy érzem, ez a szép befejezés. Persze az ember mindig kitűzhet további célokat, de tudni kell megállni. Nem szabad telhetetlennek lenni, másról is szól az élet, mint labdákat dobálni egy kapuba. Úgy gondolom, nagyon sokat adtam a válogatottnak, és ugyanannyit kaptam is. A folytatást kicsit erőltetettnek érezném.

- Köszönöm a beszélgetést!