Megint elment Valaki az öreg Csasziból. Igaz, az öreg Császár uszoda ebben sokakat megelőzött. Mi, harmincasok vagyunk az utolsó hírmondói a „nagy” KSI fellegvárának, ahol oly sokan felnőtté váltunk. Nagy KSI, hiszen soha egy magyar klub sem nevelt ki ennyi bajnokot, mint a sportiskola. Nagy KSI, hiszen soha ennyi képzett edző nem dolgozott egy helyen, azóta sem. Az én gyerekkoromban Dömötör Zoltán, Kőnigh György és Pék Gyula voltak ennek a klubnak a pillérei. Félelmetesek voltak, tekintélyesek, de egyben igazságosak. Én azóta is pont így gondolok rájuk, nem is akarok máshogy.

Hálátlan az utánpótlásedzők sorsa, évente harminc gyerekből jó esetben, ha egy beválik, aki aztán továbbkerül a következő edzőhöz, és mire végigjárja az összes korosztályt, már azon veszekszenek, kié is volt a legnagyobb érdem. Az edző feladata eldönteti, mi a fontosabb, mindent megtenni azért az egy gyerekért, vagy győztes csapatot nevelni. Csak a legjobbak képesek mindkettőre.

Kőnigh György ezek közé tartozott. Egyszerre nevelt embereket és képzett vízilabdázókat. Egyszerre épített csapatot és kereste a leendő tehetségeket. Ő csinált belőlünk vízilabdázót.

Mi volt a titka? Talán az, hogy tudta melyik korosztály nyelvét beszéli a legjobban, akik a legfogékonyabbak arra, amit ő adni tudott és ennél nem akart többet. Nem telt el edzés például történelemóra nélkül, megesett, hogy minden pihenőidőben feleltetett valakit. A történelem volt a szenvedélye és percre pontosan tudott minden csatát, békét, szerződést.

Első bajnokságunkban, hogy önbizalmunk ne szenvedjen kárt az egyébként verhetetlen Tungsram ellen, idősebb játékosokat is szerepeltetetett és az így megnyert bajnoki döntő után még jutalomsüteményt is kaptunk.

Megtanított nekem egy cselt, amit úgy nevezett el, hogy bicikli. Amikor bekiabálta meccsen, hogy Benedek! Bicikli!, akkor ezt nekem mindig meg kellett csinálnom. Ezt a cselt mai napig is használom.

Az első úttörőválogatott-keret-edzésre 13 évesen hívtak be, ahonnan azonnal haza is küldtek, mert egy edzés alatt úgy látták, hogy nem vagyok oda való. Sok gyerek pályafutásának ez a befejezését jelentette, Gyuri bácsi gondoskodott róla, hogy az enyémnek ne ezzel legyen vége. A következő edzésen újra ott voltam, azóta sem tudtak hazaküldeni. Gyuri bácsi bízott bennem, talán jó szeme volt, talán más kárára.

Egyik edzésre lehozott egy gumírozott úszónadrágot, drága kincs, addig csak álmodtunk róla. Azt mondta, azé, aki 100 méter gyorson magához képest a legtöbbet javul. Az én legjobb időm addig 1:07 volt, Varga Zsolté 1:01. Én 1:05-öt úsztam, Zsolt 1:01-et, én nyertem a nadrágot. Igazságos? Nekem egy életre jó emlék, Zsoltnak talán egy életre rossz, de ma mindketten olimpiai bajnokok vagyunk.

Gyuri bácsi sosem adta fel a tehetségek kutatását, néhány évvel ezelőtt újságolta, hogy megtalálta a kisbenedeket. Akkor mesélte el azt a megfigyelését is, amit 20 éves edzői tapasztalatára alapozott: az a játékos, aki úszás közben balra veszi a levegőt, az támadó, amelyik jobbra az védő szellemű játékos.

Kőnigh György rengeteget tett a magyar utánpótlás-nevelésért és személy szerint értem is. Szerencsére többször lehetőségem volt személyesen is megköszönni ezt. A köszöneten és a hálán kívül azt ígérhetem, hogy igyekszünk méltó utódai lenni majd a medenceparton és továbbadni mind azt a tudást, aminek általa részesei lehetünk.

BENEDEK TIBOR