A szövetségi kapitány egy szép őszi napon újra leül azokkal a csapattagokkal, akikről biztosan tudja, hogy kizárólag a pekingi arany megszerzése foglalkoztatja őket. Megpróbálnak együtt kisütni valamit, hogy változtassanak a jelenlegi szomorú realitáson: az olimpiai győzelem legnagyobb esélyese Szerbia. Csurka Gergely cikkét a SPORTplusz című lapból szemléztük.

Két napig gondolkodott azon, hogy így, a tizenegyedik szezon végén megválik posztjától Kemény Dénes. A vízilabda-válogatott kapitánya végül a maradás mellett döntött a berlini ezüstérmet követően, azt azonban vallja, újabb "vérszerződésre" van szükség a játékosokkal, hogy eséllyel induljanak harcba Pekingben. Jóllehet elismeri: egyértelmű, ma nem a magyar válogatott a világ legjobbja.

Persze, a hatodik ezüst is bántó volt - az azonban még inkább, hogy nem igazán volt esélyünk a berlini Világliga-döntőben a szerbek ellen. Eddig rendre egy-egy gól döntött a vetélytársak javára a kiélezett végjátékban, most azonban hárommal maradtunk alul, és már a negyedik negyed előtt érződött, nincs esélyünk.

Amikor Kemény Dénessel belefogunk, kicsit elmerülünk a meccs részleteiben, hogy ez most ugyan három volt, de a tavalyi pesti Világkupa-döntőn sem érezte azt, hogy ez a mi napunk, holott ott a hosszabbításban kaptunk csupán ki. Hogy még 3-6-nál is megvolt az esély a kettős fórral arra, hogy nyitottnak tűnjön a meccs a félidőben, de "3-6-nál azért nem olyan egyszerű önbizalmat adni, mert nem a görögökkel játszunk, hanem a szerbekkel, ami nagyon nem mindegy." Aztán fóroztunk egy sort, elvégre elég riasztó, hogy a statisztikák alapján a 2006-os és 2007-es fináléban rendre tíz vagy annál több emberelőnyt hagytunk ki, a négy év alatt 55/12 a statisztikánk, amivel nagyjából meg is adtuk a kulcsot a vereségekhez - a kapitány viszont amondó, az idén, a portugaletei Világliga-meccsek alatt kezdték el gyakorolni a megjátszás felgyorsítását, hogy szakítsanak végre a magyaros "kapok egy passzt, lóbálok, aztán tovább adom" beidegződéssel. Ráadásul "fontosak a sémák, az utóbbi időben ráálltunk erre, miután az Olaszországban, Spanyolországban játszók hozzászoktak, mert arrafelé a séma nagy úr, megtetszett nekik, azaz mi is átvettük. Athénban, az olimpiai döntőn a séma kétszer is jól működött az utolsó negyedben, ezzel nyertünk. Csakhogy a séma egyszer segít, más szituációban viszont lehet béklyó. És amikor kihagysz hat fórt, amelyek közül a többséget nem rosszul játszottuk meg, hanem az első passz után rálőttük vagy kiesett a labda a kézből, szóval akkor mindjárt visszajön a régi beidegződés, nincs gyors passz, van viszont felesleges lóba, hogy biztosan jó legyen a következő átadás, és ez az egész a védelem malmára hajtja a vizet. Ez természetesen pszichés alapú: Fecsó (Kemény Ferenc, a kapitány édesapja) szokta mondani, hogy a sportoló azért ember is, neki is vannak érzelmei. Hát, nálunk előjöttek az érzelmek..."

Bezzeg a szerbek kőkemények dolgoznak

Ezek után vettünk egy nagyobb lélegzetet, mert azért a nagy egésszel kapcsolatban is akad néhány súlyosabb kérdés. Itt van például a párhuzam a legnagyobb vetélytársakkal. A velünk együtt Melbourne-ben olimpiai kvalifikációt szerzett horvátok és spanyolok valósággal "kimenekültek" a Világligából, hogy pihenhessenek, a szerbek pedig a berlini döntő mezőnyét látva szintén otthon hagyták több ászukat. Egyedül mi vonultunk fel teljes vértezetben: a súlyosabb csigolyaprobémákkal küszködő Kásás Tamás és Steinmetz Ádám kivételével mindenki végigcsinálta a nyarat, beleértve a harmincon túliak társaságát. Felvetődik, megérte-e elmenni teljes csapattal Berlinbe, és beszedni egy újabb vereséget, ahelyett, hogy a rutinosabb pólósok szintén pihenőt kaphattak volna.

"Először is a Világligáról. Nem az arany miatt volt fontos, hanem mert abszurdnak tartottam volna, hogy az olimpia előtti utolsó idényben már áprilisban elköszönjek a többségüktől, és legközelebb a következő tavasszal kezdjem el velük újra a munkát. Ami pedig az idősebbek pihentetését illeti: úgy láttam az európai kupák és a hazai bajnokság után, hogy senkit nem küldök el magamtól pihenni, mert olyan állapotban vannak, hogyha nem dolgoznak a nyáron, sokkal nehezebb lenne a szeptemberi újrakezdés. Azaz a Világliga ezen szempontból igenis sikeres volt. Mert a meccseken kiderült, a fiúk továbbra is tudnak vízilabdázni. Legyünk őszinték, többen is voltak olyanok a bajnoki véghajrában, akikkel kapcsolatban már-már azt hittük, hogy elfelejtett játszani..."

Mielőtt azt gondolnánk, hogy a világot rózsaszínben kellene látnunk, Kemény doktor rögvest megjegyzi: "az egyik játékosom a döntő után megjegyezte: az a baj, hogy a szerbekről tudható, ők egész évben kőkeményen dolgoznak. Legyen elég ennyi. Illetve, akadt olyan is, aki túlságosan könnyedén tette túl magát azon, ami Berlinben történt."

Lebeszélték a távozásról

Keménynek ez megint nem sikerült. 2001-ben és 2002-ben is az ágya mellett ültem, amikor a budapesti Eb-elődöntő, majd a belgrádi Világkupa-finálé elvesztése után arról beszélt, hogy elég, inkább abbahagyja. Most nem ültem ott, ezért itt és most tettem fel neki a kérdést: gondolt-e arra, hogy be kellene fejezni.

"Gondoltam, igen. Az elmúlt két napban sokat forgattam a fejemben, hogy lemondok. Azért, mert ha többen is úgy látják, akkor én nem akarok az oka lenni annak, hogy nem nyerjük meg az olimpiát. Ha az aranyhoz más kell, akkor vezesse más a csapatot. Huszonegy érmet nyertem a játékosokkal, annyit, amennyit soha, egyetlen szövetségi kapitány sem tudott produkálni a vízilabda történetében. Ezt a huszonegy érmet, köztük a két olimpiai aranyat, meg a többi elsőséget akkor sem vehetik el tőlem, ha most elbúcsúzom. Az eddigi tettek értéke akkor sem csökken, ha Pekingben más vezeti őket a csúcsra. Egy grammal sem! De lebeszéltek. Mégpedig azok, akiknek a véleménye a számomra a legfontosabb."

Az biztos, hogy tizenegy év irdatlanul sok idő egy edző és egy kapitány életében. Fáradnak a kapcsolatok, a gesztusok, több mint egy évtized során unalomig ismertté válnak a grimaszok, a gesztusok, apró rezdülések már fel sem tűnnek, mások, amelyek korábban nem tűntek fel, esetleg halálra idegesítik a feleket. Azt szokták mondani, új impulzusok kellenek. Kérdés, Kemény Dénes tud-e még ilyenekkel operálni ennyi idő után?

"Igyekszem. Csináltam olyanokat, amiket a megelőző tíz évben egyszer sem. Ami tetszett nekik. Persze, ha az a kérdés, hogy mondjuk a taktikai megbeszélésen van-e valami újdonság, akkor a válasz: nem, nincs. Régen sem tartott, és most sem tart tovább öt percnél. Viszont anélkül, hogy vissza akarnék lőni, csendben megjegyezném: bocsánat, érmet nyertünk. Tizenegy év alatt a huszonegyediket. Ez azért vállalható. Viszont azt is vállalom, hogy nem azt szajkózom, mi vagyunk a legjobbak, csak megint nem sikerült. Amikor ötödször is kikapunk a szerbektől, ebből négyszer komplett csapattal, akkor be kell ismerni: nem mi vagyunk a világ legjobbjai. Ők most jobban vízilabdáznak nálunk. Az olimpián éremesélyesek vagyunk. De ha az a kérdés, hogy ki a legesélyesebb, a válasz egyértelmű: a szerbek. Ebbe nem akarunk beletörődni, ám reálisan ez a jelenlegi helyzet."

"Kétszer meggondolom, felhívom-e őket"

Persze, az olimpia éve más. Nem kell extra-motiváció, még tán azoknak sem, akik kétszer már álltak a dobogó tetején. Még kívülállóként is sejthető: az az érzés megunhatatlan. Azaz a szent cél sok mindenre alkalmas. Tán arra is, hogy elmossa az ellentéteket. Már ha vannak. Betemesse az árkokat. Már ha vannak.

Vannak? Néha az az ember érzése, játékosok és mesterük eltávolodtak egymástól. Érthető lenne, ennyi idő után. Amikor elkezdték, a csapat gerince huszonéveinek elején járt, őket egészítették ki az idősebbek. A kapitány "Deni" volt - amikor egymás között beszélgettek róla, akkor is. Ma a mag harminc fölött jár, köréjük épülnek a fiatalok. A megszólítás inkább már "Dénes", egymás között pedig "Főnök"-ként emlegetik. A nagy közös célt már elérték, kétszer is. Kinőtték magukat. Játékosok, edzőjük egyaránt. A kis, alagsorból induló kft-ből üvegpalotában székelő részvénytársaság lett. Közös légtérben kezdték, ma már szintek vannak, párnázott ajtók. Kevesebb lelkesedés, még több profizmus.

"Ha annak idején azt mondjuk, hogy biztosan nyerünk Sydneyben, de sem előtte, sem utána nincs arany, mindenki boldogan elfogadja. Ehhez képest még Athén is sikerült. Eközben és ezután változtunk. A tíz év alatt a játékosok nyilván többet, mint én. Ma már kétszer annyira meggondolom, hogy felhívjam valamelyiküket, mint régebben, amikor tudtam, hogy a mamájukhoz mennek haza, a szobájukba. Ma saját lakásuk, házuk van, a többségnél egy vagy két gyerek, feleség, a hétvégén zavarni már csak nagyon indokolt esetben szoktam őket. Amivel csupán azt akarom érzékeltetni, hogy valóban, ma már kevesebb időt töltünk együtt akkor, amikor nem vagyunk úgymond összezárva. Amikor együtt kell lennünk, akkor mindannyian azon vagyunk, hogy a hangulat megfelelő legyen. Az én dolgom ugyebár az, hogy utasításokat adjak, a srácoktól pedig elvárható, hogyha valamit olyasmit észlelnek, akkor szóljanak, mi az, ami szerintük nem stimmel, és változtatni kell rajta az eredményesség érdekében."

Ami az esetleges eltávolodást illeti, Kemény megerősíti: "Egy szép őszi napon el fogom hívni azokat, akikről biztosan tudom, kizárólag a harmadik aranyérem megszerzése foglalkoztatja őket. Átbeszélünk mindent. Csináltunk már ilyet korábban is, például 2002-ben, az acsai vadászházamban, amikor magunkra zártuk az ajtót, és afféle vérszerződést kötöttünk. Erre van szükség most is. Elmondják, mi az, amin változtatnom kellene, mert azért nyilván nekem is kell valamin. Lesz, amiről meg fognak győzni, és lesz olyan, amiről én fogom meggyőzni őket, hogy az eredményesség érdekében min nem tudok változtatni. Jó volna kitűzni azt az utat, amelyen haladva ismét a legjobbakká válhatunk a világon."

Csurka Gergely

Varga Dániel: "Iszonyatosan ki vagyunk facsarva"

Bár kasztok nincsenek, azért az, hogy valaki állt már olimpiai dobogó tetején vagy sem, nagy választóvíz. Varga Dánielnek nincs szerencséje: eddigi válogatottbéli mérlege hat ezüstérem. "Tényleg az lenne a legegyszerűbb, hogy elfelejtem az egészet, ám ahogy a mondás tartja: a jövő csupa múltból áll. Már csak ezért is érdemes beszélni róla, de... Őszintének kellene lennem, és úgy nem merek." Aztán mégis kötélnek állt. "Ahogy a nyolcvanas-kilencvenes években elhúzott tőlünk a világ erőnlétben, úgy állnak most jobban a szerbek bizonyos területeken. Lábtempóban például már-már látványos a különbség. Ez valahol a '81-es születésű korosztálynál kezdődött el. A szerbeknél specializálódott edzők csak a lövést vagy csak a lábtempót gyakoroltatták a gyerekekkel, vagy amikor kint voltunk, és bemelegítés közben néztük őket, láttuk, amint egy fiatal srác odaállt, és fél órán át lőtt blokkal szemben kapura. Jó, a szerbek genetikailag katonák, bírják a kiképzést, nálunk senki sem képes fél órán át ugyanazt csinálni. Viszont az is látható sajnos, hogy a magyar utánpótlásban egy ideje nincs olyan színvonalas képzés. Engem például nem tanítottak meg blokkolni. Elvárás volt, hogy tudjam. Sem a pöckölésre, sem arra, hogy labdaszerzési kísérletnél hogy álljon a lábam. Ennek isszuk most kicsit a levét."

És ehhez képest Varga Dani tagja volt a melbourne-i vb All Star csapatának... Egyébként van még egy fontos terület, amelyen súlyos gondjaink vannak - sajnos, a szó szoros értelmében.

"Iszonyatosan ki vannak facsarva a játékosok. Az élsport már rég nem az egészségről szól. Igen, felvállalom, hogy a válogatott nincs tekintettel a klubra, és a klub sincs tekintettel a válogatottra. Nem rosszindulatból, ilyen a versenynaptár. Mindent ki kell adnom magamból a válogatottban, ha olimpiai bajnok akarok lenni, és meg kell szakadnom a klubban, ha meg akarok élni valamiből. Viszont olyan ütemben követik egymást a versenyek, hogy regenerációra nem jut idő. Na most egyvalami van, amit nem tudsz becsapni: a szervezeted. Nem mész el pihenni? Menj a francba, mondja ő, és lesz porckorong-sérv derékban vagy nyakban, részleges izomszakadás a vállban, húzódás a lovaglóizomban."

Aki dekódolta volna: Kásás Tamás, Steinmetz Ádám, Biros Péter és a saját diagnózisát említette az ifjú klasszis,

És akkor mit mondjanak a "vének", akik évtizede szakadnak meg minden egyes nyáron. Molnár Tamás meglepetéssel kezdi, mint mondja, nem vágyott volna teljes nyári szabadságra. "Tudtuk, hogy egyetlen fontos meccs lesz, addig el fogunk jutni úgyis, de nem az az elsődleges, hogy ezt elbuktuk. Jó munkát végeztünk, és ha ez szükséges az eredményes felkészüléshez, akkor legyen. Ha valami felsőbb hatalom azt nézi, hogy a horvátok, spanyolok lelazsálták a nyarat, miközben mi keményen dolgoztunk, akkor remélhető, ez visszaköszön néhány befelé pattanó labdában az olimpián."

Arra a felvetésre, hogy mintha az eredményhirdetésnél nem álltak volna oly letörten, mint a régi szép időkben, Molnár doktor készséggel elismerte: "Ez a vereség egyáltalán nem rázta meg a csapatot. A melbourne-i ezüst nagyon fájt, ez nem fáj. Rossz volt a szánk íze, pláne, hogy esélyünk se nagyon volt, ám ennek a vereségnek nincs akkora jelentősége. Más volt a motiváció is, náluk elég sok jel mutatott arra, hogy az előző napi elődöntő megnyerése, és ezzel az olimpiai kvalifikáció kivívása után minden mindegy alapon játszanak, ami a szerbeknél nem megszokott. Mi egy kicsit feszültek voltunk a sok ezüst miatt, talán ezért sikerült úgy a meccs, ahogy."

S hogy van-e még étvágy annyi siker után? Mert hát, mi tagadás, Berlinben valahogy nem égett olyan hőfokon a válogatott, amilyenen szokott. "Ugyanúgy nyerni akarunk, ugyanúgy odatesszük magunkat, de mindenkinek, de tényleg mindenkinek meg kell értenie, már nem vagyunk húszévesek. Nehezen tűrjük a fölösleges stresszt. Az azonban egy pillanatig sem kétséges, hogy ha jövőre is odakerülök, százötven százalékkal fogom a munkát csinálni."

Tíz finálé zsinórban, hat ezüsttel

A modernkori vízilabda történetében példátlan az a sorozat, amit a magyar férfiválogatott produkált az elmúlt években. Több szempontból is. A kevésbé örömteli a hat ezüstérem - ennyi döntőt sorozatban nem veszített még soha nemzeti válogatott a pólótörténetben, nem csupán a miénk, másik sem. Viszont tíz finálét sem játszott még zsinórban egyetlen csapat sem: a magyar gárdának ez sikerült, a 2003-as barcelonai világbajnokság óta minden esztendőben eljutott az utolsó meccsig a soros két világversenyen, igaz, 2003-2004-ben négyből négyet megnyert, míg azóta hatból hatszor ezüstérmes lett. (Megjegyzendő, hogy a Kemény-éra összesített mérlege is elsőrangú, hiszen 22-ből 17-szer vívott döntőt az együttes, igaz, 2004-ig egészen elképesztő volt a finálékban nyújtott produkció, hiszen addig 11-ből 9-szer mi győztünk - csak az 1998-as vb-n és a 2002-es Világkupán kaptunk ki a zárótalálkozón -, a mutató az utóbbi három évben romlott le erősen, 17/9-re. Az viszont a nemzetközi mezőnyben is egyedülálló, hogy a csapat 22 világversenyen 21-szer állhatott dobogóra.)

A csapat félelmetes erejét még az ezüstszéria idején is igen jól illusztrálja, hogy a három év során 85 meccsből csupán 8-at veszített el. Az utolsó két esztendőben 59-ből mindössze négyet. Az is igaz viszont, hogy a nyolc vereség könnyen "szétdobható": hat ízben a szerbek, két ízben a horvátok győzték le a Kemény-csapatot, a többiekkel szemben rendre mi voltunk a jobbak. Avagy az 59 találkozón aratott 53 győzelem igazán imponáló, kár, hogy a vereségeket rendre a finálékban szenvedte el együttesünk.

Ritka reménytelenség

Az elmúlt tizenegy évben kevés olyan mérkőzés adódott, amelyen esélytelenül vergődött a magyar válogatott. Világversenyeken az 1997-es Világkupa-elődöntő (Görögország 4-8), az 1998-as vb-döntő (Spanyolország 4-6), a 2005-ös Világliga-döntő (Szerbia-Montenegró 6-16), és a mostani Világliga-finálé (Szerbia 6-9) számítható azon összecsapások közé, amelyen már a harmadik negyed után érződött, hogy nekünk itt ma aligha terem babér. Egyébként valamennyi, fontos, az aranyérem sorsát befolyásoló vereség egyetlen gólon múlott. A 2001-es Eb-elődöntő (Olaszország 7-8), a vb-középdöntők (Jugoszlávia 7-8, Olaszország 2-3), a 2002-es Világliga-osztályozó (Spanyolország 8-9), Világkupa-döntő (Oroszország 8-9), a 2003-as Eb-elődöntő (Horvátország 9-10), a 2005-ös vb-döntő (Szerbia-Montenegró 7-8), a 2006-os Világkupa-döntő (Szerbia-Montenegró 9-10), Eb-döntő (Szerbia 8-9) és az idei világbajnoki döntő (Horvátország 9-10) - mind-mind olyan meccs, amelyen többnyire iksznél az ellenfél lőtte a mindent eldöntő gólt.