Ezen a héten Balatonfűzfőn folytatja a kapitány nevéhez méltó Kemény felkészülését a jövő heti Világliga-döntőre válogatottunk. A csapat balkezes bombázójával, Kiss Gergellyel a hétfő esti edzés után szerettünk volna pár szót váltani, ám szó szót követett, melyet nagymonológ formájában érdemes közreadnunk.

Természetesen szeretnénk megnyerni a Világligát, hiszen igazi sportemberek vagyunk, és az ilyenek mindig a jelenben élnek és gondolkodnak. A múlt sikerei szépek, de nem helyettesíthetik a jelen dicsőségét. Persze tudjuk, hogy ez a sorozat nem hasonlítható az olimpiához, de még egy VB-hez, vagy EB-hez sem, de aranyérmet osztanak itt is. Nekünk az ilyen színű medáliából az athéni olimpia óta nem jutott.  Bevallom engem különösen az egygólos vereségek dühítenek, ne feledjük 2004 óta két VB, egy hazai Világkupa és egy EB döntőt buktunk el így. Együttesünk idősebb tagjai nem az ezüstérmekhez vannak hozzászokva, a fiatalok pedig még nem érezhették a győzelem ízét, úgy hogy kellően fel vagyunk pörögve a berlini finálé előtt. 

Néhány csapat félvállról vette ezt a sorozatot, de elsősorban a szerbek és mi nem. A papírforma alapján ez a két csapat vívja majd a döntőt, amelyen mindenképp szeretnénk nyerni.  Be kell bizonyítanunk, hogy nem csak jó, hanem újra nyerő csapatunk van. Mindemellett a Világliga pénzdíjas is, a győzelem pedig - külön szerződések alapján - nem csak a szövetség, hanem a játékosok kasszáját is gyarapítaná.

A végső cél persze a pekingi olimpia megnyerése.  Igazából ilyenkor még nincs olimpiai hangulata az embernek, hiszen közel 400-at kell még aludni a játékok megkezdéséig, de ez a „távolság”, már belátható. Együtt az olimpiai keret, mindenki tudatosabb, koncentráltabb, a begyakorolt figurák egyre automatikusabbak, nagyobb figyelemmel és fegyelemmel tréningezünk, senki sem szeretne megsérülni és így tovább.

Ami talán a legnagyobb pozitívum, hogy a nem egy klubban játszók is egyre jobban érzik egymást, néha ösztönösen is a legjobb megoldást választjuk egy-egy kritikus szituációban. 

Nekem ez a harmadik olimpiai felkészülésem, de nem érzem, hogy a szervezetem megkopott volna. Igaz az évek során megférfiasodtam, 10-12 kilóval több vagyok, mint 19 évesen. Ennek hátránya az, hogy nagyobb súlyt cipelek, az ellenfeleken viszont az érzem, hogy nekik rosszabb, hiszen még erősebb lettem. A munkát bírom, de egy Kemény Dénes-féle edzéstől azért én is el tudok fáradni...

Pekingig persze van még egy EB is, ahová nyilván az olimpia közelsége miatt teljes csapattal utazik mindenki, bár minden ütőkártyáját egyik együttes sem játssza majd ki, azért önbizalom-romboló lenne, ha ott nem nyernénk érmet. De a lelki felkészülés titka az is, hogy nem szabad korán túl nagy terhet rakni magunkra.

Bennem még nincs olyan vágy, hogy négy gólt dobjak az olimpiai döntőben, mint Athénben, egyszerűen jól akarok játszani a felkészülés alatt, biztos utazóvá szeretnék válni. Ám, ha az ember hall egy pekingi hírt, akkor önkéntelenül is belegondol, milyenek lesznek a körülmények, az olimpiai falu, az uszoda és még sorolhatnám. Ráadásul az emberek azért léptem nyomon emlékeztetnek arra, hogy jövőre mit várnak tőlünk. Azok a szurkolóink, akik még egy barátságos mérkőzés előtt is elsírják magukat a magyar himnusz alatt, állandóan biztatnak, és ez bizony jól esik. A másik véglet az a típusú magyar, aki kárörvendő, szemünkre veti, hogy nem vagyunk robotok, bár a színünk most ezüst. (Nyilván az ilyen mindig mindenben aranyos a saját életében…) A nagy többség büszke ránk, hiányolja az aranyakat, de azt senki sem felejti, hogy a legrangosabb tornán, az olimpián még mi vagyunk a címvédők. 1996 óta más nemzet nem nyert vízilabdában olimpiai aranyérmet, és remélem ezt úgy 400 nap múlva is büszkén elmondhatom.