Ez nem a mi hétvégénk volt. Így összegezhető a Melbourne-i eseményekről tudósító magyar sajtó véleménye. A vízilabdázó lányok érem nélkül maradása, Cseh László (önmagának is) csalódást keltő szereplése csak kis mértékben vonta el a figyelmet attól, hogy a legnagyobb reményekkel övezett csapat, a férfi vízilabda-válogatott egy hajszállal ugyan, de lemaradt az aranyéremről. Lapszemlénk:

A Népszabadság helyszíni tudósítója szerint Melbourne-ben megdőlt az utóbbi esztendőkben eluralkodott nézet, miszerint a sportágban két csapat van csupán, a többi nem számít. Az újságíró hozzáteszi: fájdalom - a horvátok nem érték be ennyivel. Az utolsó negyed végén, amikor az ellenfél vesztett helyzetből visszaszerezte az esélyt „noha a medencében még nem, lélekben elveszett a meccs”.

A Magyar Nemzet arról ír, hogy a döntő előtt úgy kalkuláltunk: a horvátokból hiányzik majd az az érzelmi plusz, ami a szerbek elleni elődöntőben tüzelte őket, és „laboratóriumi körülmények” között jobbak a mieink. „Ám a számításba több hiba csúszott. Csapatunk rossz hatásfokkal használta ki emberelőnyös helyzeteit, azonos létszám mellett is gyengén lőtt közép-távolról, a „nagyágyúk”, Benedek, Kásás és Biros szinte mindvégig hallgattak. Ám még így is az utolsó pillanatig megmaradt a nyerési esély, mert a védekezés működött, a kapuban Szécsi nem csak a kötelezőt fogta, hanem az idő előrehaladtával azon felül is egyre többet, elöl pedig két kipattanót sikerült „bónuszként” gólra váltani Varga Dániel és Szivós Márton révén.” (E két utóbbi játékos kihagyott ziccerét is megemlítik a lapok, hangsúlyozva: bármelyikük betalál, Magyarország 1973 és 2003 után harmadszor is világbajnok.)

A Magyar Hírlap (amely egyébként tudósításában a vlv.hu-n megjelent Kemény-nyilatkozatot idézi) megállapítja, hogy a bírók nem szóltak bele az arany sorsába, „a magyarok kettővel több emberfórt kaptak, a kontrafaultokat összevissza fújták be, tehát aligha ezen múlott. Inkább azon, hogy az első vb-aranyukat nyerő horvátok (csak a kapitánynak, Ratko Rudicsnak nem volt új érzés, neki ez már a harmadik diadala volt) egy hangyányival jobban figyeltek a kritikus pillanatokban.”

A Nemzeti Sport több magyar játékos mérkőzés utáni nyilatkozatát is a vlv.hu-ról vette le, és forrásmegjelölés nélkül, mintegy saját szellemi termékeként közölte, ami sajnos nem szokatlan a magyar sajtóban, de ettől még szakmailag (jogilag, erkölcsileg stb.) elfogadhatatlannak tartjuk.

A lap saját közlése szerint egyelőre nem bocsátkozik egyéni értékelésbe, de azt megjegyzi, hogy a támadójátékban fordult elő a legtöbb hiba, a legtöbb pontatlanság. „A döntőben is vissza-visszatérő jelenet volt, hogy a figurát remekül megcsinálták a játékosok, ám a lövés után a labda elakadt a blokkban, a kapufán csattant, vagy a kapusé volt az utolsó szó.”

A sportnapilap ugyanakkor mindenképpen pozitívumnak tartja, hogy „közepes játékkal is a döntőig menetelt a csapat, és ott is csak a hosszabbításban kapott ki a Ratko Rudics által remekül összerakott, előzetesen sötét lónak tartott Horvátországtól. Mindez azt is jelenti, hogy kis szerencsével Magyarország is nyerhetett volna. Hogy nem nyert, nyilván másként kell hozzáállnia a szakmai stábnak a történtek elemzéséhez, ám az, hogy első is lehetett volna, némi könnyebbség. Tragédia nem történt, hiszen így „csak” nüanszokon kell túllépni ahhoz, hogy ne jöjjön egy újabb, úgymond nemszeretem ezüst. Más kérdés, hogy mostantól apróságok döntenek a lényegről, így a kicsiségek jelentősége hatalmas” - írja a lap.

A Népszava a rövid meccsleírás után a nekikeseredett Varga Danit idézi: "Úgy érzem, az a csapat, amelyikben játszom, mindig kikap. A Vasassal sem nyertük meg a bajnokságokat, most a válogatottal sem a vb-t. Átok ül rajtam” Peking után, reméljük, máshogy nyilatkozik majd – teszi hozzá a napilap két helyszíni tudósítója.

Az első részletesebb értékelést az Index közölte a csapat teljesítményéről. A Nem a magyar győzelem unalmas, hanem az ezüst című, hétfő délben kikerült írás az arany elvesztésének okait keresi, de nem talál választ arra a kérdésre, hogy ami történt, idejében jött figyelmeztetés, vagy több annál.

„Talán nem játszottak jobban a horvátok, de a kapu előtt biztosabbak voltak, veszélyt jelentett valamennyi előnyös helyzetük, míg nálunk ezt ilyen határozottan egyáltalán nem lehet kijelenteni. Többször az volt az érzésünk, hogy túljátszottunk néhány variációt, a jobbnál is jobbat, a biztosabbnál is biztosabbat kerestünk már az első negyedben is.”

Az Index elsősorban azt tartja szembetűnőnek, hogy a korábbinál jóval kevésbé volt hatékony az emberelőnyös helyzetek kihasználása. „A helyzetkihasználással már a felkészülés alatt is gondok adódtak, csak akkor gyengébb ellenfelekkel szemben belefért, lehetett legyinteni, mert őket izomból agyon tudtuk verni. (Önmagában alighanem valamennyi játékos legyintett is egyet.) Ez most visszaütött, és a folytatásra is intő jel lehet. Talán a kapitány is érezte ezt, ezért sugallta: próbálja elhitetni játékosaival, a kis bajra is nagyként tekintsenek, és akkor nem hatalmasodhat el.”

Súlyos kritikaként fogalmazza meg a szerző, hogy „góljaink nem kidolgozott, tervszerűen megkomponált támadások után estek - erre voltunk sokszor büszkék, leginkább a húzásokra -, hanem néhányszor szerencsével. Szivós és Varga pöccintése létre sem jöhetett volna, ha a lövők pontosabban céloznak. Melbourne-ben ez nem sikerült.

Biros, Kásás és Benedek teljesítménye, Szivós helyzetkihagyása, valamint a döntőre szinte megszűnt centerjáték - nagyjából ennyiben írja körül a döntő elvesztésének „személyes felelőseit” a cikkíró, aki szerint az olimpián a magyar csapat még így is „főesélyes”. „Kivált, ha nem lesznek ilyen formaingadozásai, és ha a legerősebb összeállításban utazik.”