Az interjú második részében megtudhatják, hogy a Covid nemcsak a Fradi játékosait sújtotta, hanem a vezetőedzőt is, méghozzá nagyon keményen. Érez-e Varga Zsolt fradiellenes hangulatot a vízilabda világában, ha igen, ennek mi lehet az oka? És végül: az új csapat most kezdődő építése mivel jár, mennyi idő kell ahhoz, hogy a tehetséges fiatalok a csapat gerincévé váljanak?

AZ INTERJÚ ELSŐ RÉSZE

A vlv szerkesztősége az olvasók segítségével tartja fenn magát.
Kérjük, lépjen be támogatóink közé.
RÉSZLETEK

VARGA ZSOLT (FTC-Telekom Waterpolo) a vlv-nek:

- Covid. Nagyon fontos eleme volt az évnek. Rólad azt hallottam a járvány kezdetén, hogy elég határozott álláspontod van arról, hogy ez az egész ügy legkevésbé az élsporolók problémája. Az volt a véleményed, hogy itt egészséges, jó immunrendszerrel bíró fiatalokról van szó, akik folyamatosan edzik magukat és lehet, hogy a vírus átmegy rajtuk, de ennek nincs következménye... A következő emlékem pedig az, hogy te kórházban vagy...

- Tényleg az volt akkor a tapasztalat, hogy nem ez a korosztály a "target". Az idősebbeket fenyegette a vírus és voltak már leírások arról, hogy ha fiatalabb kapja el, van egy rövid időszak, de nem súlyos az érintettség, a következmény. Nézve az adatokat, a betegségi rátát, a halálozási mutatókat, nem tűnt annyira súlyosnak az egész, mint ahogyan a médiában foglalkoztak vele.

Bennem mindig volt egy kétely, hogy vajon hol van az igazság. Mert ha a spanyolnáthát nézzük, abban annak idején több hullámban sok millióan haltak meg. Nagyon sokan elmondták azt is, hogy ha valakit influenzával visznek kórházba, az is kerülhet súlyos helyzetbe. Azt gondoltam, hogy maga a félelem, a bezárkózás életellenes. És hangsúlyozom, hogy nem az óvatosság! Ha legszigorúbb szabályokat betartatják, mindenki maszkot visel, fertőtleníti a kezét, távolságot tart a másik embertől, ha egyre kevesebben mozgunk a közterületeken, ennek elégnek kell lennie ahhoz, hogy az emberek egy "lecsökkentett", de nem teljesen megállított, "leszedált" életformában éljenek - gondoltam.

Nem tudom megmondani, hogy az a rengeteg szöveges és képi információ, az állandó fenyegetettség sulykolása, a "halál, halál, halál" mennyiben jelentett segítséget azoknak, akik elkapták a betegséget. A magam tapasztalatai alapján azt mondom, hogy ha nincs ez az általános rettegés, akkor talán egy picivel könnyebb lett volna nekem személy szerint. Mert amikor bent vagy egy szobában egyedül, csak az kattog a fejedben, hogy ide be nem jöhet hozzád senki, lehet, hogy soha többé nem látod a rokonaidat, ismerőseidet, lehet, hogy holnap rákötnek a lélegeztetőgépre. Rettegve nézed a szaturációmérőt, hogy milyen a véroxigén-ellátásod, aztán elkezdesz köhögni, minden nap lázas vagy és egyre gyengébb, akkor nagyon nehézzé válik a helyzet elviselése. És hiába kérdezősködtem, nem igazán tudott senki bármit mondani. Mert nem tudták ők sem, hogy mi lesz. Azt kellett hallanom újra és újra: "Hááát, van, akinek ilyen..."



Ha végiggondolom az egész történetet, nem tudom, mennyivel voltunk előrébb a helyzet ilyen kezelésével, mint ha fegyelmezetten, de valamiféle normalitásban éltük volna a napjainkat abban az időszakban. Én az utóbbiban hiszek, úgy is, hogy átmentem a betegségen.

Hogy rám személy szerint a vírus miért hatott így - ezen rengeteget gondolkodtam. Valószínűleg az edzettség, a jó fizikum tette lehetővé azt, hogy túléltem. Ha sokkal rosszabb fizikai állapotban kapott volna el, akkor lehet, most nem ülök itt. Abban soha nem kételkedtem, hogy ha ez a vírus bejut a szervezetbe, akkor okozhat súlyos gondokat, már csak azért sem, mert voltak közeli ismerőseim, akik két héten át rettenetes állapotban voltak, oxigénbúrával a fejükön, becsövezve mindenhol. Nem volt kétséges, hogy kemény lehet nagyon. Ugyanakkor meg voltam győződve arról, hogy ha a játékosok lejönnek az uszodába, edzenek egyet, nem eddzük túl őket, de folyamatosan gyakorolnak, egészéges életet élnek, az mindenképpen jó állapotban tartja az immunrendszerüket. Meg lehetett oldani ezt kiscsoportos edzésekkel, öten hatan, aztán már csak hárman-négyen edzettek egy csoportban. Én nem értettem a sportvilág teljes lezárását, annak kikényszerítését, hogy mindenki otthon készüljön, eddzen, mert az embereknek ez a rétege nem volt "célcsoportja" a vírusnak. A sportolónak pedig ez az élete, a hivatása. Én ezeket éreztem logikusnak, de természetesen, ha a járványügyi szakemberek azt mondják, hogy így kell csinálni, akkor így kell csinálni. Elfogadtam én is. Utólag, amikor engem is ennyire megviselt ez a betegség, azt mondtam, jó, persze, értem, meg kell védeni azokat az embereket, akik veszélyben vannak, mert ha ez a kommunikáció nincs "túltolva", akkor az emberek sajnos nem hiszik el , annyira nem veszik komolyan, hogy veszélybe sodorják saját magukat és a környezetüket.

- Akkor egy kicsit változott a szemléleted az átélt betegség miatt.

- Fontos hangsúlyozni, hogy nem volt bennem tiszteletlenség, lenézés, valamiféle ostoba megközelítés. Meghallgattam minden szakértőt és ebből kialakult egy véleményem. Csináljunk már normális életet! Az volt a véleményem, hogy van járvány, de nagy óvatossággal kezelhetjük ezt a helyzetet. Fertőtlenítsünk mindent, kezet, lábat, gépeket, csináljunk mindent úgy, ahogy kell, de őrizzük meg az élet, az edzésmunka egyfajta normalitását. Ennek ésszerűségét alátámasztotta, hogy akik az első időszakban nálunk elkapták, azokon három-négy nap alatt átment, volt egy kis láz, de semmi súlyosabb. Nálam is így indult egyébként, aztán az 5-6-7. napon egyre rosszabb volt, magas láz, izzadás, iszonyatosan fájó végtagok, ízületek, minden, ami ezzel a bajjal járt. Ugyanakkor a Covidra általánosan jellemző tüneteim még akkor sem voltak, amikor bekerültem a kórházba, sem köhögés, sem fulladás. Amikor bent voltam, mondták, hogy van egy kétoldali, 40 százalékos tüdőgyulladás és egy nem annyira jó szaturalizáció. Javasolták, hogy maradjak ott, mert ez napokon belül lehet sokkal rosszabb is. A közérzetem már akkor szörnyű volt, rosszabb, mint a mérések mutatói. Három-négy nap múlva megjött a köhögés, a hevítettebb légzésállapot. És bizony, lehet, hogy mást ez sokkal gyorsabban, agresszívebben leterített volna... Hozzáteszem: azt senki ne akarja magának, amit én átéltem.

A betegség alatt egyébként nem volt halálfélelmem, nem attól tartottam, hogy meghalok. Úgy voltam vele mindig, hogy ha eljön, eljön, ennyi volt. Sok mindent megcsináltam az életemben. Jól éltem. Nyilván a szeretteim miatt aggódtam, a gyerekeimet fel szeretném még nevelni. De nem az járt a fejemben, hogy meghalok. Előfordultak kétségbeesett pillanatok, de nem a rettegés töltötte ki a teljes időt. Maximum az stresszelt, hogy milyen szenvedés várható még.

Van bennem némi fataliznus is, vizsgálgattam a mélyrétegekben, hogy mi az az életemben, ami miatt nekem mindezt meg kellett tapasztalnom.

Miután túl voltam rajta, igyekeztem segíteni másoknak, akik bajba kerültek. Már azzal jót tettem, hogy elmeséltem a történetemet, elmondtam, mik a következő várható dolgok, igyekeztem oldani a feszültséget: nyugodj meg! Mert - és erről kevés szó esik - a legnehezebb az egészben az, hogy mindenki pánikba esik. 



- Volt valamilyen utóhatás nálad? Szaglás, ízlelés elvesztése?

- Azt figyeltem meg, hogy nagyon lassan épült vissza a korábbi fizikális állapotom. Megvolt az összes vizsgálat, ultrahang, vérkép stb, elkezdhettem edzeni, de azt éreztem, hogy rendkívül lassú a visszatérés. Jó, nem vagyok már olyan fiatal, mint a játékosaim, de nagyon jó állapotban voltam. Ha nekem ez ilyen, erre másnak nagyon erősen oda kell figyelnie! Azt éreztem egyébként, hogy mintha ledaráltak volna rólam egy idegi réteget. A stresszes időszakokat sokkal nehezebben viseltem el, mint a Covid előtt.

És érdekes, amikor megkaptam az oltásokat, az első után visszajött az összes tünetem, egy hétig szenvedtem, a másodikat követően csak két napig, de nagyon rosszul voltam. Utána is azt éreztem, hogy mintha valami sokkal érzékenyebbé tenné az idegrendszeremet. Ezt érzem utóhatásnak hosszabb távon. Hogy ez megmarad-e vagy eleve én figyelem túlzottan magam - nem tudom.

Talán az volt még érdekes, hogy kicsit speciális edzést kezdtem el a tornateremben és rögtön szétment a térdem, meg is kellett műteni. Leszakadt egy porc, nem tudtam már járni sem. 

- Volt összefüggés szerinted?

- Nem voltak korábban ízületi fájdalmaim, most pedig a könyököm is fájt, a vállam is, a csuklóm is. Egyszerre jött minden. Leadtam a konditermi edzéseket, kevesebbet is futok, az úszásra került a hangsúly, azt mondtam, majd nyáron megnézem, hogyan lehet a szárazföldi munkát óvatosan újra kezdeni. 



- Térjünk vissza a Covidnak a csapatodra gyakorolt hatására. Kicsi át is kötök egy másik témára, arra, hogy miként ítélik meg a Fradit. A vízilabdában - hivatalosan - Fradi-játékosoknál jelent meg először a vírus, emiatt függesztették fel a Magyar Kupa küzdelmeit tavaly nyáron. Akkor még senki nem tudta, hogyan alakul a helyzet, de utólag megállapítható, hogy rengeteg szemrehányást kapott a szövetség és a Ferencváros renoméja is megsínylette, hogy ti voltatok az elsők, akik miatt leállították a versenyzést, később azonban nemhogy ilyen drasztikus döntést nem hoztak, hanem megszűnt az egyedi halasztás lehetősége is, egyenesen kötelezték a csapatokat, hogy Covid ide, Covid oda, a bajnoki meccseket le kell játszani. Ez egy folyamat volt, nem lehet részleteket kiragadni, de rátok vetett rossz fényt, ahogy alakultak a dolgok. Az is igaz, hogy Magyarországon vagyunk, aki tartósan sikeres annak egyre nagyobb az ellentábora, szinte várható volt a reakció: "Lám, nekik megengedték, másoknak nem..." Egy kicsit fradielenessé vált a légkör a vízilabda világában. Tudunk-e erről beszélni?

- Tudunk. Úgy gondolom, hogy különböző folyamatok zajlottak párhuzamosan. Látszólag ránk lehetett húzni, hogy "a Fradinak ezt is szabad". Holott az történt, hogy a klubvezetés itt vezette be először a folyamatos tesztelést. Szerintem rajtunk kívül az volt akkor az általános gyakorlat, hogy ha valakinek kicsit rossz volt a közérzete, nyugodtan játszott tovább a többiekkel. Constantin-Bicari volt az első, aki jelezte, hogy nincs jól. Hőemelkedése volt, de semmi különleges tünet. Felelősségteljes döntés volt, hogy azt mondtuk: tesztet! Mert itt vannak a szüleink, az idős emberek, ha látjuk és tudjuk, hogy mi a helyzet, nem dughatjuk homokba a fejünket, tesztelni kell - ez volt az álláspont a klubnál. Nem volt még precedens, nem volt Covid-protokoll, ez szintén nagyon fontos. Úgy kellett eljárni, ahogy a civil világban: pecsét az ajtón és két hét karantén. Bejelentettük a szövetségnek és mint minden esetben, amikor több beteg van a játékosok között, halasztást kértünk. Hirtelen megállt minden. Teljesen természetesen végig kellett gondolni, hogy mi mivel jár, ezt a szövetség megtette és felfüggesztette a tornát.

Szerintem, ha abban az időben máshol is teszteltek volna, akkor nemcsak nálunk, hanem legalább még hat csapatnál találtak volna egy-egy covidost. Nem voltak komoly tünetek, csak megfázásszerű jelek, de nálunk ez már alap volt a tesztelésre. Én kértem a tesztet és ugyanúgy cselekednék most is. Ez volt az egyetlen felelősségteljes döntés: tesztelünk és hogyha baj van, akkor szólunk mindenkinek. Gondolj bele: kicsit fújja az orrát, nem érdekes! Nem! Arról beszélünk, hogy pandémia van, világjárvány, ne legyünk barmok. Kiderült Bikáról, hogy pozitív, akkor kezdtük el tesztelni a többieket és megtudtuk, hogy négy minta pozitív. Szóltunk a szövetségnek.

Volt utána még egy halasztás. Nem volt könnyű a helyzet, hiszen komoly előkészületek zajlottak, tervben volt a tévéközvetítés, érdeke volt a sportágnak, hogy befejeződjön a torna. Ezeket figyelembe véve döntött úgy a szövetség, hogy nem lehet halasztani, a meccseket le kell játszani. Az első esetben bárki jelentette volna be, vidéki vagy pesti csapat, kis klub vagy nagyobb egyesület, ugyanúgy megállították volna a versenyt, ez meggyőződésem. Egyébként a vízilabdán belül is az volt az általános megítélés, a hangulat, hogy játsszunk, bármilyen áron, de játsszuk le a meccseket. Ne hagyjuk ismét félbe a játékot, mert az már olyan károkat okozhat a sportágunknak, amik beláthatatlanok. 



Hogy van-e fradiellenes hangulat? Azt gondolom, hogy a Fradi önmagában egy megosztó klub. Sokan vannak, akik imádják, Magyarországon 3 millió fradista van, a világon még több és sokan vannak olyanok is, akik nehezen viselik el a klub sikereit. Duális világban élünk, két oldal van mindenhol. A Fradihoz tartozni jó dolog, akikor az FTC nyer, az élénk érzelmeket, büszkeséget vált ki mindenkiből, aki ide tartozik. Akik másnak drukkolnak, másban hisznek, azok természetesen nehezen élik meg a zöld-fehér sikereket, azt, hogy rekordot állítottunk fel az egymást követő 10 trófeagyőzelemmel. Ilyenkor már szinte természetes, hogy felébred sokakban a várakozás, na, kapjanak már ki, ne tartson ez örökké... A sikert mindig körülveszi az ellenállás, ne legyen már mindig jó. A sport pedig azért szép, mert mindig megvan a lehetőség arra, hogy újra nyerj. Még ha ez egyre nehezebb is.

Visszatérve erre a halasztás miatti fradiellenes hangulatra - igen, kialakulhatott ilyen, sajnálom, ha az emberek így látták. De akkor mindenki megkapta volna a halasztást, annyira nem tudta még senki, hogy mit kell csinálni. Elkaphattuk volna mi is még jobban, volt négy pozitív teszt és 12 játékos, akik még nem voltak covidosok. De mi sem voltunk túl rajta, hogy mennyire nem, ez aztán látszott látszott januárban, februárban.

 - A következő szezon kerete már ismert. Máris hallani véleményeket, hogy visszalépés látszik, a Fradinál elfogyott a pénz, vagy legalábbis csökkent a költségvetés. Tudom, hogy e témakörben nem te vagy az illetékes nyilatkozni, mégis, szembesítelek ezekkel a véleményekkel...

- Így van, mármint hogy a gazdasági terület nem az én kompetenciám, egy kicsit azért mégis szeretném cáfolni, amit mondtál. Azért mi Filipoviccsal tárgyaltunk és ő nem anyagiak miatt döntött más csapat mellett...

Hoztunk egy döntést arról, hogy a következő egy-két év miről kell, hogy szóljon nálunk. Azért a világon szereplő extraklasszis játékosok száma eléggé limitált. Az Új Belgrád beindult, a Recco megmaradt az eddigi szinten, az Olympiakosz újraépítette önmagát, a Brescia megpróbálta megtartani a legjobb játékosokat. Ésszerű, logikus lépés, hogy ebben a helyzetben tehetséges fiatal játékosokból kell nevelnünk egy új gerincet, amelyre aztán lehet építkezni, kialakítva egy olyan csapatot, amely hasonló sikerek várományosa lehet. Nehéz is lett volna mást csinálni. Elment tőlünk hat játékos - nagyon különböző okok miatt. Volt, aki már megállapodott velünk a folytatásról és mégis távozott, más - a világ egyik legjobb játékosaként - családi okok miatt tért vissza a hazájába, s amikor elköszöntünk, összeölelkeztünk és láttam a könnyeket a szemében, jól érezte magát nálunk.

Most építünk egy olyan csapatot, amely "munka alapú" . És ha az a hat-hét ember, akiknek kulcsszerepet szánok, eléri a kívánt szintet, ők egy nagyon erős magot jelentenek majd, rájuk építve jellegzetes és eredményes lesz a játékszisztéma. 



Egyébként rengeteget beszélgettünk Nyíri Zoltánnal és Madaras Norberttel ezekről a kérdésekről, közösen hoztuk meg a döntéseket. Hozzáteszem, számomra személyesen is hatalmas kihívás egy ilyen "újraindulás", a játékosok nevelése, "felépítése". Pohl Zoli, Soma (Vogel Soma - a szerk), Szili, Szédült, Tonya (Jansik Szilrd, Sedlmayer Tamás, Német Toni - a szerk.) innen lett válogatott. Ha végignézzük a Fradi keretét, itt nem volt 13 világklasszis. Itt 13 játékos volt, akikből legjobb esetben hatot-hetet nevezhetünk világklasszisnak. Nem voltunk Recco, ezt érdemes látni. Nekünk az elmúlt években is fontos volt, számomra edzői hivatásként kezelt kérdés, hogy a fiatalokat az utánpótlásból átvezessem a felnőtt játékosok közé, s ez nemcsak személy szerint számukra hozta meg a fejlődést, hanem értelemszerűen a csapat egésze számára is hasznos volt. Folyamatosan cél volt, hogy olyan játékosokat neveljünk, mint például Szili, aki szerintem a legtöbbet fejlődött és elérte, hogy gyakorlatilag minden poszton kiváló teljesítményt nyújt. Ő már képes például egyedül megszervezni a védekezést, mert megtanulta, ami nagyon nagy dolog és évek munkája kellett hozzá. Szóval ez mindig is megvolt nálunk, most hangsúlyosabbá válik. Ebbe az irányba haladunk az új igazolásokkal.

Ehhez természetesen kell a háttértámogatás és nemcsak az anyagi. Valóban más jellegű munka az, mint egy öt-hat világsztárral összeálló csapat felépítése .

- Ha nincs Covid, ha visszatér a nyugodt készülés és versenyzés időszaka, akkor szerinted mennyi időre lesz szükség ahhoz, hogy az a bizonyos hat-hét ember átvegye a gerinc szerepét és saját fazont adjon a játéknak? És az eredményesség terén mikor lesz ez érezhető hatású?

- Ez rendkívül nehéz kérdés. Egyrészt egyénileg nagyon különbözőek az alanyok, akikről beszélünk. Van, akire két évet mondanék, van, akinek akár egy év elég lehet, van akinél öt esztendő a reális, hogy meghatározó játékos legyen. És maga a feladat is óriási. Ha olyan játékost akarunk nevelni, aki nem "valamilyen szinten megoldja a feladatot", hanem úgy védekezik, ahogy kell, odaér a blokkjaival, labdát tud szerezni, képes levenni az ellenfél legjobbját a pályáról, jó passzokat ad, tehát komplett játékossá válik - ennek időtartamát én években mérem. Felépül a fizikum, hozzá kell szokni az új testtömeghez, ez mind lassú folyamat, nem úgy működik, hogy elhatározom és kész, holnap már ott is vagyok. Én még nem láttam senkinél, hogy egy csapásra megtanulta volna, s rögtön működik nála minden, ahogy kell. Természetesen van, akinek gyorsabban, van akinek lassabban megy, van, akinek egyáltalán nem sikerül megugrani az imént felvázolt szintet. Lehet, hogy elkapja a fonalat, négy-öt meccsen át kiválóan játszik, aztán hirtelen előjön egy hiányosság, amit ki tudja, mennyi ideig tart megszüntetni. Lehet, hogy olyan alapvető strukturális gondról van szó, amin túljutni egy évbe is kerülhet. Szerteágazó a nevelési folyamat és a játékos posztjától is sok függ.

És azért is válaszolok a kérdésedre óvatosan, mert sokszor látom, hogy nagyon más van a fiatalok fejében ezekről a kérdésekről, a kompletté váláshoz vezető útról. Ma már nem jellemző az általam nagyon fontosnak tartott "hierarchikus alázat" a fiatalokra. Ezt azért tartom nagy gondnak, mert a rohanással nem jutunk előrébb. Ha valaki folyamatosan játszik egy OB1-es csapatban, az nem azt jelenti, hogy ő holnap világklasszis játékos lesz. Csak a strukturált, felépített, előre látható, kiszámítható munka vezethet ilyen sikerre, tudnia kell a játékosnak, hogy mit miért tesz, összefüggésében kell látnia a részletek fontosságát is. Ha elöl csinál valamit, abból mi lehet hátul - ezeknek a fontosságát értenie kell, be kell épülnie a gondolkodásába... A nagy játékos nem attól klasszis, hogy az egyéni képességeit csillogtatva lövöldözik, hanem attól, hogy egy nagy csapatra jellemző keretrendszerben tud nagyot alkotni.

A fiatalok ezzel kapcsolatos mai gondolkodását én nagy problémának látom, hála istennek, akik nálunk vannak, azok talán megértik, hogy értük történik minden, a nevelés, a tanítás folyamata az ő érdekület szolgálja.

Természetesen nem egyszerű öszeegyeztetni a dolgokat, hiszen nagy csapatról van szó, márpedig egy nagy csapatnál folyamatosan kell az eredmény is. Játékosokat nevelünk és közben nyerni is kell. Ebben az évben szerintem jól haladtunk, bár az eredmény nem látványos, az alapokat leraktuk. Nagyon bízom abban, hogy a következő szezon során még specifikusabb munkával még látványosabb eredmények lesznek ezen a téren.

- Köszönöm szépen a beszélgetést!